Szaporodnak noteszomban a szomorú kis fekete keresztek…
Áldom azt a tavaly januári gondolatot. Hogy elmegyek Regölybe. A déliből a pécsi gyors pontosan indult. A kényelmes piros vonaton kevés az utas. Simontornyát követve már feltűnnek a szelíd tolnai dombok, nézem a házakat, a mész alól sok helyütt kilátszanak a valaha módos épületek vályogtéglái. Ahogy annyi helyen Tolnában, errefelé is üresednek a porták. Lassan készülődöm, jön sorban Pincehely, Belecska, Keszőhidegkút-Gyönk. Szárazd után nemsokára meglátom a magasra nyúló, ezüstsapkás templomtornyot, Regöly. Regölők, regősök, hej regő rejtem… Honnan való vajon, milyen régről ez a titkokat hordozó szó, Regöly? Ketten szállunk le, a másik utast kocsi várja. Gyalogolok a falu felé, jó félórányi a távolság, jólesik a járás. Száraz az út, a gyönge szél ballangkórót kerget.
