A Nők Lapja 2021/2. számának Irodalom rovata.

Másodévesen eltökéltem: otthagyom azt a nyavalyás egyetemet. Hiszen tudom, mit akarok az élettől. Mondjuk feleségül venni azt a szép gimnazista lányt, akinek udvaroltam. (Ez egy évvel később sikerült, idén leszünk harmincéves házasok.) Meg hogy gyerekeink legyenek. (Lett is, hat gyönyörű, e világra született, plusz két aranyos angyalkánk, akik félúton visszafordultak, de velünk vannak azóta is.) Tudtam, írni szeretnék, volt nagy rakás tervem, öt életre sok. A megélhetést összedobtam újságírásból, dzsúdóedzéstartásból. Egy puccos budai környéken lévő, rozoga családi ingatlanban laktam, a rezsit magam fizettem. Anyámékhoz jártam haza mosni. Belegyömöszöltem a szennyest apám régi légiószsákjába, felcipeltem az ősi fészekbe, megvártam, míg lejár a program, a víztől dögnehéz pakkot feldobtam a vállamra, és visszaballagtam vele. Mint egy amerikai kommandós, aki sebesült bajtársát cipeli hátra a frontvonalból. Otthon ledobtam az öregfiút, műtétileg szétválogattam a testrészeit, és felaggattamszáradni.Hapénzszűkében voltam, ettem egy kis karatézott kenyeret sűrített paradicsommal. A csontkeményre száradt kenyeret püfölve nem mindennapi mámor lett rajtam úrrá. Kiütéssel győztem mindannyiszor. Egyszer sem a kenyér evett meg engem.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!