Dobray Sarolta folytatásos regénysorozata a Nők Lapja 2020/48. számából.

Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végze- tesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyó- gyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e min- dig világos határ a kettő között? Egy házasság tör- ténete, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Léna nézte a hatalmas lyukat a falban, amit Péter ökle ütött belé. Sosem gondolta volna, hogy egy ütés így betörhet egy falat. Szóval, az előbb kimondta, amit addig sosem merészelt volna kimondani: hogy nem tudja, mit akar. Hogy akarja-e tovább ezt a házasságot, és főként annak minden, egyre messzebbre vivő végletességét. De innentől fogva mi lesz?
Egész éjjel sírtak az után az este után a Ketrecben, amikor feje tetejére fordult az addigi világuk, amikor Péter meglátta Lénát egy másik férfival, és amikor – Léna ebben biztos volt – Péterben nyilvánvalóan és végérvényesen összetörött az a Léna, akiből tíz évvel azelőtt várat épített magában. De ezen a vérző öklű éjjelen, amit az elejétől a végéig átbeszélgettek és átsírtak, Péter azt mondta Lénának: Most már hallak. És ezért mostantól minden más lesz. Mióta várta Léna, hogy minden más legyen! És mióta hitte el a remény legapróbb morzsáiba belekapaszkodva, hogy ha újra, egymilliomodszor is elmagyarázza Péternek az emberi együttélés és kölcsönös tisztelet legegyszerűbb alapvetéseit, akkor majd egyszer, végre, azt mondja, értem, miről beszélsz. Péter így még sosem kapaszkodott belé, sosem csüngött így a hasán, mint egy ijedt újszülött, aki az anyja testén kívüli létről még nem hajlandó tudomást venni. És egy anya nem rúgja le magáról a belőle táplálkozó csecsemőt.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Léna és Péter története tovább folytatódik.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Ez is érdekelhet