Nem csoda, hogy felnőttként is gyakran kerülünk olyan helyzetbe, ahol saját igényeink az utolsó helyre szorulnak. De lehet másképp is. Szakértőnk, Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakember és coach segítségével most körül járjuk, hogyan tanulhatjuk meg újra kijelölni a saját terünket. Úgy, hogy közben nem rombolunk, hanem kapcsolódunk. Önmagunkhoz is.

Amikor a gyerek figyel – és megfelel

Szakértőnk, Póta-Salgó Réka

Jártál már úgy, hogy egy helyzetben csak utólag jöttél rá, erre nemet kellett volna mondanod? Valószínűleg mindenki átélt már ilyet, azonban ha ez túl gyakran történik, akkor lehetséges, hogy nem vagyunk tisztában a saját igényeinkkel és szükségleteinkkel. Szakértőnk szerint az okok a gyerekkorban, sőt, egészen pici korban keresendők, és a parentifikációval vannak összefüggésben.
„A parentifikáció azt jelenti, hogy valami miatt egy szülő nincs jelen, vagy nem úgy van jelen, ahogyan egy gyereknek szüksége lenne rá, és nem tudja a szükségleteit kielégíteni – mondja Réka. – Így a gyerek nem tanulja meg felismerni az igényeit, viszont gyorsan megtanulja, hogyan tud alkalmazkodni, mit kell tennie ahhoz, hogy arra törődés vagy pozitív megerősítés legyen a válasz. Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen szülő nem szereti a gyerekét. Nem kegyetlen és érzéketlen, gyakran csak az áll a háttérben, hogy valami olyan helyzetben vagy krízisben van, ami miatt nem marad érzelmi kapacitása a gyerek érzelmi szükségleteire.

Kapcsolódó: Gyerekek felnőtt szerepben – Mi is az a parentifikáció?

Ez az első néhány évben különösen kritikus, hiszen a gyerek úgy tanulja meg, hogy mik az ő szükségletei, hogy a szülei ezeket felismerik és ráhangolódnak, segítenek neki megfogalmazni és kielégítik őket. Ez már baba korban elkezdődik, hiszen amikor egy kisbaba ordít, az anyuka az elején sokszor csak találgat, mi lehet a baja, és előbb-utóbb rájön, hogyan segíthet rajta. Aztán egyre többször eltalálja, nevén nevezi, mi a gond, és ennek köszönhetően mire a babából kisgyerek lesz, ő is megtanul jelezni.”

Az örök alkalmazkodó: szerethető, de kimerült

De mi történik, ha a gyerek jelzései nem érnek célba? Ha egy szülő szétzilált, leterhelt, vagy olyan krízisben van, hogy nem tud ráhangolódni gyereke szükségleteire, akkor felcserélődnek a szerepek: a gyerek elkezd a szülő kedvében járni, gyorsan megtanulja felismerni a felnőttek igényeit, ráhangolódik ezekre és elkezd alkalmazkodni.

„Aki pedig így nő fel, – folytatja Póta-Salgó Réka, – annak felnőtt korában újra kell tanulnia a saját igényeit. Zsigerileg nincs meg benne, hogy mik az ő szükségletei, ezért önismereti, és valószínűleg terápiás segítségre van szüksége. Az, hogy minden helyzetben alkalmazkodik, egyébként sokszor szerethető figurává, sőt, sok eseteben szinte nélkülözhetetlenné teszi őt. A probléma az, hogy ez kimerítő.

Ami elsőre szerencsés tulajdonságnak tűnik, és kényelmes a környezetének, abban ő előbb-utóbb ki fog merülni.

És ha nem tanulja meg a saját igényeit, és nem tud egyensúlyt teremteni abban, mikor alkalmazkodik és mikor nem, akkor kimerült, boldogtalan vagy depressziós lesz, esetleg belecsúszik a mártírszerepbe. Temperamentumfüggő, mivé válik, de végül nagy valószínűséggel lesz kellemetlen, megkeseredett ember, mert azt fogja érezni, hálátlan a világ.”

„Ne haragudj, de…” – ha a félelem irányít

Biztosan mindnyájan éreztük már azt, hogy valamire azért nem mondunk nemet, mert nem akarjuk megbántani a másikat. „Ez is gyerekkorban gyökerező probléma, amikor – ha megpróbáltuk kifejezni igényeinket – leoltottak vagy szeretetmegvonással büntettek. Ha egy gyerek érzelmi, indulati vagy büntető reakciót kap az igényeire, akkor felnőttként hiába tudja majd, mire lenne szüksége, nem meri mondani, mert fél, hogy a másik haragudni fog, vagy nem fogja többé szeretni. Itt is fontos – teszi hozzá Réka, – hogy

felismerjük saját értékeinket, és ebben is az önismeret és a terápia lehet a segítség.

Ráébredni, hogy valaki azon az áron szeret minket, hogy mindenhez az ő igényei szerint alkalmazkodunk, nagyon egyenlőtlen kapcsolat. Tanulni és gyakorolni kell, hogy meg merjük fogalmazni saját szükségleteinket, akkor is, ha az elutasítástól való félelem hatalmasra nőtt bennünk” – zárja le a gondolatot szakértőnk.

Mondj nemet és ismerd fel a saját igényeidet! Mi tesz boldoggá? Mit szeretnél elérni? (Fotó: Getty Images)

Az önérvényesítés tanulható – és gyógyító

Minden emberi kapcsolatunkban felmerülhet, hogyan kommunikáljuk hatékonyan az igényeinket anélkül, hogy durvák lennénk. Szakértőnk emlékeztet, hogy anyaként is hányszor érezzük, milyen nehéz nemet mondani egy gyereknek. És milyen nehéz nemet mondani egy társnak is, még akkor is, ha lelkünk mélyén érezzük, hogy ettől elbillen a kapcsolat, és tudjuk, hogy ez nincs rendjén.

„Fontos, hogy legyen egy olyan kommunikációs eszköztárunk, ami úgy képviseli az érdekeinket, hogy ez nem a másik elutasításáról, hanem önmagunk felvállalásáról szól – tanácsolja szakértőnk. – Ilyen az asszertív kommunikáció, ilyen az erőszakmentes kommunikáció.

A lényeg, hogy nem arról beszélünk, amit a másik csinál, hanem arról, ahogyan ez bennünk lecsapódik.

Klasszikus példa lehet erre a feleség, aki úgy nem mond nemet, hogy mindent bevállal és ezáltal egyedül marad az összes feladattal. Aztán kiborul, és azzal támad a férjére, hogy te semmit se csinálsz, mindent nekem kell. Ebből így agresszív támadás lesz, amire biztosan nem fogja azt mondani a férj, hogy igen, igazad van. Ha viszont a feleség leül és elmagyarázza, hogy túl sokat vállalt magára, és azt a kérdést teszi fel, hogyan tudnák újra osztani a feladatokat, akkor más a helyzet. Ez a fajta kommunikáció nem mindenkinek megy rögtön, sokak számára talán túl tankönyvinek is hangzik, de saját példámból is tudom, hogy ha az ember ezt sokat gyakorolja, megszületnek az életszerű verziói.

Én mindig azt mondom, az asszertivitás nem csak kommunikációs forma, hanem életmód.

Vannak asszertív jogaink, jogunk van arra, hogy legyen véleményünk, legyenek érzéseink, és még sorolhatnám. Ha ezeket elkezdjük tanulni, elkezd épülni az önértékelésünk, megerősödünk, és akkor ez elindít folyamatokat. Leválnak rólunk kapcsolatok, de ezek egy folyamat részeként sokkal inkább megkönnyebbülést hoznak, mint sokkos fájdalmat.

Ha valaki arra építette fel az életét, hogy mindig mások igényeihez alkalmazkodott, annak nagyon nehéz ezen az úton végig mennie, mert ez a rendszer, amiben eddig ő volt az alkalmazkodó, ellenáll. De nem lehetetlen, viszont sok esetben csak a terápia segít benne. A vége azonban egy olyan állapot, amiért megéri küzdeni.”

Kapcsolódó: 5 lelki tünet, hogy a szüleid túlterheltek téged

Kiemelt kép: Getty Images