- Személyes vallomás arról, milyen az élet OCD-vel.
- Nem csak a kényszerrel kell megküzdeni, hanem más kétségekkel is.
- Milyen érzés együtt élni a kényszerbetegséggel?
Nem emlékszem olyan időszakra az életemben, amikor ne lett volna jelen az OCD. Hatévesen diagnosztizáltak, de a tünetek már jóval korábban elkezdődtek. Akkoriban még sokkal kevesebbet tudtak erről a zavarról, és volt olyan pont, amikor majdnem skizofréniával diagnosztizáltak, annyira félreértették a kényszeres, folyton tolakodó gondolataimat.
Gyerekként attól féltem a legjobban, hogy bántani fogom azokat, akiket szeretek. Ma már tudjuk, hogy ez is az OCD egyik tipikus formája, de akkor ezt még nem ismerték fel. Az orvosom szó szerint értelmezte, amit mondtam, és azt hitte, hangokat hallok, amelyek rávesznek valamire. Pedig pont az ellenkezője volt igaz: rettegtem ezektől a gondolatoktól, és mindent megtettem, hogy biztosan ne történjen semmi baj.
A kényszerbetegség folyamatosan ott duruzsol
Azóta eltelt több mint húsz év. Sokkal jobban értem, mi történik bennem, de az OCD alattomos. Akkor is képes elhitetni velem dolgokat, amikor már tudom, hogy nem igaz.
Kattints a galériára és olvasd el, mit próbál elhitetni az OCD a beteggel!
…és amit lassan megtanulok
Az OCD folyamatosan kérdez:
- „Biztos, hogy ő az igazi?”
- „Nem vagy beteg?”
- „Jó döntést hozol?”
- „Kihúztam a vasalót?”
Ezek a kérdések perceken belül egymás után érkeznek, és teljesen kimerítenek. Az OCD a bizonytalanságból él. Minél inkább el akarom tüntetni, annál erősebb lesz. Az egyetlen dolog, ami valóban segít, az az, hogy megtanulok együtt élni a bizonytalansággal. Nem egyik napról a másikra, és nem mindig sikerül.
De amikor sikerül egy kicsit hátrébb lépni, és nem reagálni minden gondolatra, akkor visszakapok valamit abból az erőből, amit az OCD próbál elvenni tőlem. Mert ezek a gondolatok hangosak, kitartóak és meggyőzőek. De attól még nem igazak.
