„Nem volt küszöb, de én képzeletben rajzoltam oda egyet” – Kényszerbetegség gyerekkorban

Képzeljünk el egy betegséget, ami szinte láncként tart fogva minket, meghatározva ezzel minden nap minden óráját és percét. Kényszeres gondolatok és félelmek irányítják a cselekedeteinket, a fizikai létezést és a viszonyunkat a környezetünkkel. Mi okozza? Miért nem tudunk küzdeni ellene? Hogyan lehet legyőzni a zavart, és a korlátolt élet helyett újra szabadon élni? Légrádi Júlia írása.

„Pontosan emlékszem az első momentumra. Második osztályos voltam, és egy külföldi csereút során tapasztaltam az első furcsa dolgokat magamon. Nem volt mindegy, hogy a tekintetemet milyen irányból indítom, és milyen vonalban viszem egyik pontból a másikba. Úgy éreztem, hogy ha nem megy végbe a folyamat úgy, ahogy az „jó”, akkor valami borzasztó dolog fog történni. Most már tudom, hogy ez nem normális, de akkor fogalmam sem volt róla, hogy mindez jelent valamit. Csak azt éreztem, hogy szorongás van bennem, de amint megcsináltam a mozdulatsort, szabad voltam” – kezdi történetét a huszonhat éves Sára.

A lánynál nyolc éves kora körül jelentkeztek az első tünetek. Sem ő, sem a sajnos instabil lábakon álló család nem értette, mi történik. Eleinte csak pár furcsa mozdulat lett feltűnő, mindenki azt hitte, hogy ez egy ártatlan babona, gyerekkori rossz szokások sorozata, amit csak a korosztályi feszültség vált ki. A helyzet viszont ennél bonyolultabb volt, és a gyerek mindennapjai egyre nehezebbé váltak.

„Egyértelmű volt, hogy orvosi segítségre van szükségem.”

Sára esetében egyértelműen a labilis családi háttér volt a kiváltó ok. Az apa alkoholizmusa, a hangos veszekedések a közös otthonban, végül a szülők válása mind közrejátszottak a bizonytalan lelkiállapot, majd a szorongás kialakulásában. Az éppen csak serdülni kezdő kislánynál végül komoly zavar alakult ki.

„Amikor felső tagozatos lettem, mindig miattam kellett rohanni a suliba a reggeli rituálé miatt. Emlékszem, hogy anya nézte, ahogy ülök a lábtörlőn és bajlódom a cipőmmel, mert nem volt mindegy, hogy hogyan kötöm meg a cipőfűzőm. Ő meg nem értette, mi történik velem. Aztán miután egyszer nagyon elkéstünk a nővéremmel az iskolából, anya felkereste a háziorvost, és tanácsot kért tőle. Egyértelmű volt, hogy orvosi segítségre van szükségem” – meséli a lány.

„Nem vagyok egyedül”

A legtöbb beteg felismeri, hogy elakadása van a mindennapok ritmusában, de sokan igyekeznek eltitkolni, elfojtani kényszeres cselekedeteiket, mert félnek a környezet és a társadalom megbélyegzésétől. Ezért, és a szégyenkezés miatt előfordul, hogy otthonukba zárkóznak, kerülik a közösségi eseményeket.

„Amikor elkezdtem járni a pszichiáterhez, nagyjából tizenegy évesen, kaptam egy könyvet, amiben gyerekek írták le a saját történeteiket. Ez nagy segítség volt, mert akkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Ami bennem zajlott, azt akkoriban nem mondtam el senkinek, még a családomnak sem, mert féltem, hogy nem fogják érteni, és azt hiszik majd, hogy nem vagyok normális. Ezért, amikor a szüleim kérdezgettek, én gyakran csak kiabáltam, hogy hagyjatok békén” – emlékszik vissza Sára.

A kényszergondolatok, hivatalos néven obcessziók, olyan én-idegen gondolatok, amik az akarattól függetlenül keletkeznek az agyban. Az egyén megpróbál ellenállni, ahogy mondani szokták elhessegetni a rossz gondolatokat. Mindez az esetek nagy részében azonban sikertelen, ami lelki szenvedést és mindennapos küzdelmet okoz a betegnek – olvasható Dr. Dinya Zoltán pszichiáter Kényszerbetegség – Rituálék fogságában című cikkében.

Kötelező mozdulatok a megnyugvásért

„A konyhánkban nem volt küszöb, de én képzeletben rajzoltam oda egyet. Nem szabadott rálépnem arra a vonalra, mert úgy éreztem, hogy ha megteszem, akkor megszakítom a tárgyak közötti láthatatlan kapcsot, és azok (a pult és a fal) mérgesek lesznek rám. Viszont ha elvégzem a kényszeres lépéssort, akkor nem lesz baj”– meséli Sára.

A kényszerek nemcsak gondolatok formájában, de cselekedetekben is megjelenhetnek, ezeket impulzióknak nevezzük. Olyan cselekvéssorokról van szó, amelyek a kényszergondolatok hatására, illetve azok kielégítésére jönnek létre. Ezek a tevékenységek inkább rituálék, merev események, melyeknek muszáj megtörténniük, hogy az egyén megnyugodhasson, pillanatnyi biztonságérzetet élhessen át. Ha a lépésről lépésre történő cselekvéssor megszakad, akkor az egész folyamatot elölről kell kezdeni – szerepel a Vadaskert Alapítvány Kényszerbetegség gyermek- és serdülőkorban című tájékoztatójában.

„A fürdőszobában is megvolt a kötelező feladatom. Már előre rettegtem az esti készülődéstől, mert tudtam, hogy mi vár rám, de nem voltam képes szabadulni tőle – idézi fel Sára a hétköznapokat. Amint elvégeztem a kényszeres mozdulatot – volt, amikor elsőre sikerült, volt, amikor ötvenedszerre – megnyugodtam. Ez amúgy mindig prioritás volt, ha anya kétségbeesve is várt, akkor sem tudtam elűzni a démonjaimat. Így a frusztráció egyre csak nőtt bennem.”

Idővel a rituálék könnyen hosszúvá válhatnak, új mozdulatsorokkal bővülhetnek, és már nem lesz elég egyszer végigcsinálni a sorozatot. A legsúlyosabb következmény, amikor a beteg képtelen szabadulni, és minden percét a kényszereknek szenteli.

Ismétlés akár százszor is

„A legrosszabb az éjjeli lámpa lekapcsolása volt esténként. Emlékszem, hogy fel kellett állnom az ágyra, pedig elértem volna a kapcsolót fekve is. Néznem kellett egy pontot a fehér falon, ahol a fény kissé sárgás volt és számomra megnyugvást sugárzott. Az volt a lényeg, hogy egy tökéletesen harmonikus pillanatban nyomjam meg a kapcsolót.  Ez talán a nap lezárásának rituáléja volt. Emlékszem, hogy a szüleim mindig szóltak, hogy ne csináljam ezt, mert megrázhat az áram. Ilyenkor kicsit megijedtem, de pár másodperc után újrakezdtem. Volt olyan, hogy már izzadtam, és folyt a könnyem is, mert nagyon szerettem volna lefeküdni, de nem tudtam. Máskor anya ott állt félórán át az ajtóban és rám várt, de én nem foglalkoztam vele, mert a kényszer hatalmasabb erő volt” – folytatja legmeghatározóbb emlékével Sára.

A fiatal lánynak a folytonosság és az állandóság volt a legfontosabb ebben az egészben. A kényszeres mozdulatok csak az otthoni környezetben voltak jelen, egy biztonságos és változástól mentes életmódot adtak neki, amiben – szemben az éppen széthulló családi életével – úgy érezhette, minden rendben van. Elmondása szerint az volt a lényeg, hogy „mindig minden legyen ugyanaz, mert akkor minden kiszámítható, és nem lesz semmi baj.”

Szociális élet kényszerekkel

„A tünetek gyakran megváltoztatják a gyermek életét. Az iskolába való elindulást a reggeli kötelező mozdulatok végrehajtása, a zavartalan esti pihenést pedig a lefekvés körüli kötelező cselekvések akadályozzák. Ez megnehezíti a mindennapokat – mondja Pálinkás-Holovits Zsuzsanna pszichológus. Előfordul, hogy a kényszerek megjelenése előtt jól tanuló diák a rituálék miatt már nem tud az iskolában megfelelően teljesíteni, lemarad társaitól. A gyermek érzi, hogy más, mint a többiek, hogy viselkedése abnormális, ezért önértékelése is csorbát szenved. A szülőkkel való kapcsolatban szintén zavar keletkezik. Ők egy ideig értetlenül állnak a gyerek viselkedése előtt, majd megpróbálnak küzdeni ellene (példéául szemrehányással, szankciókkal).”

„A betegség nem csak a családi életre van hatással, de a kortárs kapcsolatokra is rányomja bélyegét. A gyermek megpróbálja eltitkolni tüneteit a barátai előtt, de ez a legtöbb esetben nem sikerül. Fél a külső véleményektől, ezért inkább visszahúzódik, kerüli a társaságot, melynek következtében elmagányosodik, gyakran depresszióssá válik – folytatja a pszichológus. Van, amikor viszont nem tudja elrejteni kényszeres mozdulatait, ilyenkor kénytelen elviselni a gúnyolódást. A gyermek fejlődését és a korosztályi feladatokat – mint például leválás a szülőkről és a társas kapcsolatok kialakítása a kortársakkal – mind megnehezíti és hátráltatja a betegség.”

Terápiával a korlátok nélküli életért

„Gyermekkorban nincs szükség mindig gyógyszeres kezelésre, enyhébb esetekben elég lehet a pszichoedukáció, a betegségről való tudás és a vezetett önsegítés. A mindennapi életet nagyban megnehezítő tünetek esetében a NICE (National Institute for Health and Clinical Excellence) irányelve alapján kognitív viselkedésterápiát alkalmaznak a szakemberek, mely bizonyítottan hatékony a kényszerek kezelésében – tájékoztat a pszichológus. Gyermek- és serdülőkorban a családdal szoros együttműködésben lehet a leghatékonyabb eredményt elérni, mivel a család tünetekhez való hozzáállása meghatározza a pszichoterápiás beavatkozás sikerességét. Súlyosabb esetekben, amikor a tünetek szinte ellehetetlenítik a mindennapokat, vagy szervi problémát okoznak (például súlyos bőrproblémák a kényszeres kézmosástól), gyógyszeres kezelés szükséges a pszichoterápia mellett.”

Sára hosszú éveken át szedett gyógyszereket, és kezelésekre is rendszeresen járt, ami nagyon sokat segített neki. A valódi megoldás viszont a gimnázium és ezzel együtt a környezetváltozás volt számára. A serdülő lány új életet kapott, új barátokkal és lehetőségekkel. A családi házhoz köthető rögeszmés mozdulatok szépen lassan elmaradtak, mert, ahogy ő mondja: „nem volt már rájuk szükség”.

„A végére már azt éreztem, hogy nyűg az egész. Arra emlékszem, hogy álltam a kollégiumi szoba közepén, és megkérdeztem magamtól, hogy tényleg egész életemben gyógyszert kell szednem, hogy jól legyek? Akkor eldöntöttem, hogy az utolsó levelet még beszedtem, de a tabletta adagot felére csökkentettem, és tudatosan felkészültem, hogy le fogok szokni róla. Szóval itt már önállóan tudtam határozni, mert felismertem, hogy le tudom küzdeni egyedül is a betegséget. Tizenhat éves voltam, amikor abbahagytam a gyógyszert” – fejezi be a fiatal felnőtt.

A történet szerencsésen zárult, Sára azóta teljesen normális életet él, és nyoma sincs a kényszeres mozdulatoknak a mindennapjaiban. Örül annak, hogy képes volt legyőzni a démonait és ma már nyíltan tud beszélni gyerekkori betegségéről.

 

Szöveg: Légrádi Júlia

Illusztráció: Thinkstock

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.