Olvasok egy könyvet. Az eleje teljesen magával ragadott, szinte úgy éreztem magam, mint amikor először olvastam Vonnegutot, és a szavak egy új világba repítettek. A könyv felénél azonban történt valami, és elvesztette a varázsát. Az első száz oldalt valósággal faltam, a második százon szinte vergődöm.
„Van ilyen, kezdj bele valami másba!” – javasolta egy ismerősöm, amikor megosztottam vele az élményt. Szinte sokkolt a válasza. Nem befejezni egy könyvet?
Abbahagyni a felénél? Nem, azt nem tehetem! Az vétek a szerző, az irodalom, a saját intellektusom ellen!
Pedig mostanában már nem is vagyok olyan szigorú ebben. Fiatalabb koromban végigszenvedtem a világ legrosszabb és leghosszabb filmjeit, végig ültem háromfelvonásos színházi előadásokat, kortárs operákat, sőt, egy olyan végtelen hosszú kórusművet is, amelyben az volt a truváj, hogy az énekesek negyed hangokat is énekeltek (akinek ez mond valamit, az pontosan tudja, hogy egy-egy ilyen zenedarab nem a szép harmóniákról szól.)
Aztán amikor anya lettem, és más lett a kapcsolatom az idővel, elkezdtem másképp gondolkodni erről. Megtörtént, hogy eljöttem a színházból az első felvonás után, és félbehagytam sorozatokat, amikor eluralkodott rajtam az érzés, hogy „na jó, nekem erre nincs időm”.
A könyvek azonban mindig szentek voltak számomra. Azokat nem lehet csak úgy félbehagyni. Ha mégis megtörténik, pontosan számon tartom, melyik regény várakozik még arra, hogy befejezzem, és mindig meg is történik. De vajon miért érzem úgy, hogy tartozom valamivel egy könyvnek, amit egyszer kinyitottam? Hogy ezen már végig kell mennem, ha törik, ha szakad? Miért olyan nehéz félbehagyni egy könyvet?
Ezt most már végigcsinálom

Csak félretesszük, aztán lehet, hogy soha többet bele sem lapozunk. (Forrás: Getty Images)
A pszichológiában létezik egy jelenség, amelyet elsüllyedt költség hatásnak (sunk cost effect) neveznek. A lényege, hogy ha valamibe már sok időt, pénzt vagy energiát fektettünk, hajlamosak vagyunk akkor is folytatni, ha egyébként semmi kedvünk hozzá. Hiszen akkor mi lesz mindazzal, amit eddig beleöltünk?
Hal Arkes és Catherine Blumer pszichológusok már 1985-ben vizsgálták ezt a jelenséget. Egyik kísérletükben például azt találták, hogy azok, akik teljes áron vásároltak színházbérletet, több előadásra mentek el, mint azok, akik kedvezményesen jutottak hozzá. Vagyis ha már kifizettük, akkor bizony végigüljük, ha beledöglünk is.
A könyveknél ugyanez történhet. Ha már elolvastam kétszáz oldalt egy négyszáz oldalas regényből, akkor csak nem fogom félbehagyni! Hiszen mennyi időt töltöttem vele! Csakhogy ha belegondolok, az a kétszáz oldal akkor is mögöttem van, ha most leteszem a könyvet, és akkor is, ha további kétszáz oldalon keresztül kínlódom vele.
Ráadásul az én esetemben nem is feltétlenül az elvesztegetett idő a legnagyobb probléma. Sokkal inkább az, hogy valami befejezetlen marad. Hogy ott lesz a polcon egy könyv, amelynek nem tudom a végét. És ez, úgy tűnik, egyáltalán nem csak az én tébolyom.
Miért nehéz félbehagyni egy könyvet?
Bluma Zeigarnik pszichológus már az 1920-as években arra jutott, hogy a befejezetlen feladatokra jobban emlékezünk, mint azokra, amelyeket sikerült lezárnunk. Ezt nevezik Zeigarnik-hatásnak, bár azóta kiderült, hogy a dolog nem ennyire egyszerű.
Egy 2025-ben megjelent átfogó kutatási elemzés például nem tudta egyértelműen igazolni, hogy a befejezetlen feladatok valóban jobban megmaradnának az emlékezetünkben. Azt viszont igen, hogy hajlamosak vagyunk visszatérni ahhoz, amit egyszer elkezdtünk, de nem fejeztünk be. Ezt a jelenséget Ovsiankina-hatásnak nevezik.
A kutatók persze nem félbehagyott regényekkel kísérleteztek, de nekem rögtön eszembe jutott néhány könyv a polcomról. Pontosan tudom, melyiket hol hagytam abba, és azt is, hogy egyszer még vissza kell térnem hozzájuk. Hogy miért kell, azt már nehezebben tudnám megmagyarázni. Senki nem kéri számon rajtam, a szerző valószínűleg nem forgolódik álmatlanul amiatt, hogy nem jutottam el a regénye végéig, és még csak nem is érdekel különösebben, mi történik a szereplőkkel. De azért ott motoszkál bennem, hogy ezt még be kell fejeznem.
És mi van, ha velem van a baj?

Mi történik akkor, ha egy könyvet már csak azért olvasunk, hogy elmondhassuk, elolvastuk? (Forrás: Canva AI)
Van azonban a könyveknek egy olyan tulajdonságuk is, amely megkülönbözteti őket a filmektől vagy a sorozatoktól. Az olvasásnak ugyanis egészen különleges helye van a kultúránkban. Már gyerekként megtanuljuk, hogy olvasni jó, olvasni fontos, a művelt ember pedig sokat olvas. Lehetőleg komoly könyveket.
Aztán ott vannak a kötelező olvasmányok. Az első találkozásaink az irodalommal sokszor éppen arról szólnak, hogy egy könyvet akkor is végig kell olvasni, ha egyébként a világon semmi kedvünk hozzá. Mert feladat, mert dolgozat lesz belőle, mert ezt egy rendes diáknak tudnia kell. Lehet, hogy ez a hozzáállás aztán felnőttkorunkra is velünk marad? Nem tartom kizártnak.
És akkor még nem beszéltünk azokról a könyvekről, amelyeket mindenki más imád. Amelyekről lelkes kritikák jelennek meg, irodalmi díjakat nyernek, és amelyek olvasása közben az ember egy idő után nem azt kérdezi magától, hogy miért nem tetszik neki, hanem azt, hogy vajon miért nem érti.
Pedig az is elképzelhető, hogy egyszerűen nem tetszik.
Még akkor sem, ha másoknak igen. És az is lehet, hogy húsz év múlva éppen ez a könyv lesz az egyik kedvencem. Velem legalábbis előfordult már, hogy egy regényt fiatalon egyáltalán nem tudtam értékelni, évekkel később viszont egészen mást találtam benne. Nem a könyv változott meg, hanem én.
Mikor lett az olvasásból is teljesítmény?
Van még egy szempont, amelyet érdemes figyelembe venni. Egy 2025-ben publikált kutatásban Amrita Bains és munkatársai azt vizsgálták, hogyan befolyásolja az olvasási kedvet, ha az emberek maguk választhatják meg, milyen könyvet olvasnak. Az eredmények szerint azok, akiknek volt választási lehetőségük, jobban élvezték az olvasást, sőt, többet is hajlandók lettek volna fizetni a könyvekért.
A kutatás nem arról szólt, hogy szabad-e félbehagyni egy regényt, de engem azért elgondolkodtatott. Hiszen ha az olvasás élvezetéhez hozzátartozik, hogy mi magunk dönthetjük el, mit olvasunk, akkor miért ne dönthetnénk el azt is, hogy mikor hagyjuk abba?
Közben persze az olvasásból is sikerült egyfajta teljesítménysportot csinálnunk. A könyves közösségi oldalakon mindenféle kihívásokba lehet benevezni, év elején kitűzhetjük, hány könyvet szeretnénk elolvasni decemberig, és aztán elégedetten pipálhatjuk ki a teljesített tételeket. Félreértés ne essék, ezekkel semmi bajom, sőt, biztosan sokakat motiválnak. De azért van abban valami furcsa, hogy még azt a tevékenységet is hajlamosak vagyunk számokban mérni, amelynek éppen az lenne az egyik legnagyobb előnye, hogy kiszakít bennünket a mindennapok teljesítménykényszeréből.
Mert mi történik akkor, ha egy könyvet már csak azért olvasunk, hogy elmondhassuk, elolvastuk? Ha nem a történet érdekel, hanem az, hogy végre becsukhassuk, és leemelhessük a következőt a polcról?
Azért ne dobjuk ki Tolsztojt az ötvenedik oldalon!
Persze az egész kérdésnek van egy másik oldala is. Hiszen ha minden könyvet félbehagynánk, amelyik az első ötven oldalon nem ragad magával bennünket, valószínűleg jó néhány fantasztikus olvasmányélményről lemaradnánk.
Vannak regények, amelyekhez idő kell. Amelyeknek meg kell szokni a nyelvét, a ritmusát, amelyek lassan engednek közel magukhoz. És vannak olyanok is, amelyek kifejezetten próbára teszik a türelmünket, mégis megéri végigolvasni őket. Nem gondolom, hogy az irodalomnak mindig könnyen fogyaszthatónak, szórakoztatónak vagy azonnal élvezetesnek kellene lennie. Sőt.
Azt viszont egyre inkább gondolom, hogy nem mindegy, miért küzdünk egy könyvvel. Azért, mert érezzük, hogy van benne valami, amit szeretnénk megérteni? Mert kíváncsiak vagyunk, hová vezet a történet, még ha egyelőre nehezen is haladunk vele? Vagy pusztán azért, mert egyszer már elkezdtük, és valamiért úgy gondoljuk, most már muszáj befejeznünk?
Ráadásul egy könyvet nem feltétlenül kell örökre elengedni. Lehet, hogy most nincs hozzá türelmünk, kedvünk, vagy egyszerűen nem jókor találkoztunk vele. Attól még néhány év múlva újra levehetjük a polcról. És ki tudja, talán akkor már azt sem értjük majd, miért nem tetszett korábban.
Na jó, de akkor most abbahagyjam?
Visszatérve a könyvemhez, amelynek az első száz oldalát imádtam, a másodikon pedig alig tudom átrágni magam: egyelőre még mindig nem tettem le végleg. Ott vár az éjjeliszekrényemen, én pedig esténként többnyire valami egészen mást csinálok, mint hogy olvasnám. Ami azért sokat elárul.
Most már legalább értem, miért olyan nehéz félbehagynom. Benne van az eddig rászánt időm, a befejezetlen dolgokkal kapcsolatos makacsságom, és valószínűleg az a régi meggyőződésem is, hogy egy rendes olvasó végigolvassa, amit elkezdett.
Közben egyre inkább az jár a fejemben, hogy talán nem is az a kérdés, szabad-e félbehagyni egy könyvet, hanem az, hogy miért akarom mindenáron befejezni.
Mert ha még mindig érdekel, ha bízom benne, hogy tartogat számomra valamit, akkor nyilván érdemes folytatni. De ha csak azért olvasom, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy nem jutok el az utolsó oldalig, akkor lehet, hogy ideje lenne valami mást levenni a polcról.
Mondjuk egy Vonnegutot. Abban legalább biztos vagyok.
Ez is érdekelhet: Már nem tudunk igazán jól olvasni – Így tanulhatod meg újra a mélyolvasást!
Kiemelt kép: Canva AI