A világ második legjobb szónoka – Kurt Vonnegut nem a naptejre, hanem a keringőre esküdött

A mai napig kering az interneten egy beszéd, amelyet tévesen sokan még most is Kurt Vonnegutnak tulajdonítanak. A beszéd a legenda szerint a Massachusettsi Műegyetemen hangzott el 1997-ben, és így kezdődik: „Hölgyeim és Uraim, idei végzősök! Használjanak fényvédő krémet!” Aki találkozott már a szöveggel, annak nyilván nem kell bemutatni, aki nem, az bátran üsse be a keresőbe, mert tényleg nagyon jó beszéd. A legendának csak egy bökkenője van: a beszédet nem Vonnegut írta.

De Vonnegut (valódi) beszédeinek története nem itt kezdődik. Az ötös számú vágóhíddal osztatlan nemzetközi sikert elért író már a hetvenes években Amerika legnépszerűbb szónoka volt, a fiatalok egész egyszerűen imádták. Amerikában nagyon nagy hagyománya van a főiskolák és egyetemek diplomaosztóján elhangzó beszédeknek. A gazdagabb felsőoktatási intézmények szinte licitálnak, ki tud nagyobb nevet meghívni ezekre az eseményekre, hogy beszédet mondjon, évtizedek óta számos politikus és híresség mond beszédeket a végzős diákok számára. Kevesen tudják, de például Robert Redford is nagyon népszerű szónok ezeken az eseményeken. És nagyon népszerű volt a 2007-ben elhunyt Kurt Vonnegut is, akinek egy-egy ilyen szereplését akár 50.000 dollárral is honorálták.

Az élet iskolája helyett a legfeketébb fekete humor

50.000 dollárért a diákok, és persze a jelen lévő szülők és tanárok is életre szóló élménnyel gazdagodtak, de valószínűleg ugyanez történt volna, ha Vonnegut egy fillért sem kap a beszédeiért. Akkor sem közhelyeket puffogtatott volna, és nem fecsegett volna üres szavakat a „nagybetűs életről”, ahogyan azt a legtöbb végzős beszédben hallani szoktuk.
„Azért bohóckodom itt, mert annyira sajnálom önöket. Mindnyájukat annyira sajnálom. Mihelyst véget ér ez az ünnepség, az élet újra nagyon nehéz lesz” – mondta egyik beszédében. Vonnegut őszinte, pimasz, vicces, mély és teljesen egyedi beszédeket mondott.

Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen egész munkássága egy hatalmas beszéd. Regényeiben a cselekmény mindig csak másodlagos, a vonneguti hang a legizgalmasabb akciókon is felülkerekedik.

Én személy szerint ezért imádom Vonnegutot 22 éve. Azóta, hogy apukám a kezembe nyomta a Börleszk című könyvet, hogy ne unjam magam halálra a játékboltban, ahol egyetemista koromban dolgoztam. Elkezdtem olvasni, és az ötödik mondatnál éreztem, hogy ez köztünk örökké tart majd. Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, miért szeretem Vonnegutot, akkor azt mondanám, hogy azért, mert ő olyan, mint egy kiváló pszichológus, akinek van egy kiemelt páciense: az emberiség. Minden, ami ezen a bolygón probléma, azt ő nagyon gyorsan átlátja, és egy-egy mondattal rendszerezi és a helyére teszi. Bárcsak sokkal többen hallgatnának rá. Azok is, akiknek igazán kéne.

Bár nyilván a legtöbb földi halandó nem hallhatta őt élőben beszélni, ezek a beszédek leírva is nagyon jól működnek. Aki ismeri Vonnegut stílusát, az tudja, hogy olvasásra szánt művei nagyon hasonlítanak az élőszóra. Amikor beszél, az olyan, mintha írna, és amikor ír, az olyan, mintha beszélne.

Jézus, a number one

Hogy a címben Vonnegutot miért a világ második legjobb szónokának nevezem, annak nem az az oka, hogy a naptejes beszéd szerzőjét jobbnak tartom. Hanem az, hogy nem szeretném, ha az ikonomnak azért kéne forognia a sírjában, mert az általa a világ legfontosabb beszédének tartott Hegyi beszédet az övéi mögé sorolnám. Jézus Hegyi beszéde sokszor hivatkozási alap Vonnegut számára. Például a Hazátlan ember című kötetében is, amelyben egy indianai idealistáról, Powers Hapgoodról ír, aki a Harvardon szerezett diplomát, de aztán szénbányászként dolgozott, és egy alkalommal szakszervezeti aktivitása miatt a bíróságon kötött ki. „A bíró egyszer csak félbeszakítja a tárgyalást, és megkérdezi tőle: »Mr. Hapgood, itt van ön a harvardi diplomájával. Mondja, az ön lehetőségeivel miért választotta ezt az életet?« Hapgood így válaszolt a bírónak: »Nos, uram, talán a Hegyi beszéd miatt«.”

Vonnegut igazi humanista. Nincs benne semmi megjátszás, semmi túlzás, nem a nagy szavak teszik naggyá. Három vér szerinti gyerekén kívül a rákban meghalt nővére négy gyerekét is felnevelte, és ez pályája első felében, amikor még nem ötvenezres beszédeket mondott és írásai nem a legmenőbb lapokban és kiadóknál jelentek meg, elképesztő erőfeszítésébe került.

Már rég az irodalmi elitbe tartozott, amikor még mindig nem volt diplomája, mert a Chicagói Egyetem, ahova antropológia szakra járt, nem fogadta el a szakdolgozati témajavaslatát. Később, miután kijárta, hogy Macskabölcső című regényét érvényes tudományos értekezésnek fogadják el, megkapta a dimplomáját. Érdekes, hogy a Chicagói Egyetemre is elment beszédet mondani, és beszédében félig viccből még az antropológia szak létjogosultságát is volt mersze megkérdőjelezni. A közönség imádta, mint mindig.
Vonnegut nem mondott minden beszédében újat, de nem is akart. Voltak olyan visszatérő gondolatai, amelyekről gyakran beszélt közönségének. „Minimum ötven tagú, stabil, egységes családban kéne élnünk” – foglalta össze álmát a nagy családról, és soha nem mulasztott el néhány szót szólni a bolygó védelmében is. Humanistaként nem a vallási dogmákba, hanem a jóságba vetette hitét, és többször elmondta, hogy Jézus Krisztusnál emberibb lény nem született erre a Földre. Mindig hangsúlyozta, hogy vegyük észre az életünkben a szépet és a jót, gyakran idézte Alex bácsikája tömör és velős életigenlő összegzését: „mi szép, ha nem ez?”

Mai fiatalok, régi fiatalok

„Valahányszor a gyerekeim panaszkodnak a bolygóra, így felelek: Csönd legyen. Én is csak most érkeztem ide. Minek nézel te engem? Matuzsálemnek?” – mondta egyik beszédében, és ezesetben nem viccelt.

Vonnegut megvetette a nemzedéki általánosításokat, nagyon sokszor hangsúlyozta, hogy fiatalok és öregek ne higgyék, hogy olyan messze állnak egymástól.

Beszédeit mindig úgy adta elő, hogy bevonta közönségét. Nem szónokolt, inkább arra törekedett, hogy beszéde interaktív élmény legyen. Egyik leggyakrabban visszatérő fordulata az volt, hogy „kérem, hogy kézfeltartással feleljenek”. Nem csak a diákokhoz szólt, a kézfeltartást a jelenlévő szülőktől és tanároktól is „elvárta”. Egyesíteni akarta a nemzedékeket, nem szétválasztani, ezért is volt olyan elképesztően népszerű.

Legeslegnépszerűbb beszédét – hogy visszakanyarodjunk oda, ahonnan indultunk – mégsem ő írta, hanem egy világméretű tévedés folytán tulajdonították neki. A napvédős beszéd Mary Theresa Schmich műve, aki a The Chicago Tribune publicistája.

Hogy mennyire nagy volt a hack, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Vonnegut feleségének annyira tetszett a beszéd, hogy több, mint ezer címre kiküldte ő is. A beszéd szerzőjének egyébként rengeteg álmatlan éjszakát okozott az ügy, ugyanis ő saját nevén írta a cikket, és egy szóval sem mondta, hogy Vonnegutnak igazából bármi köze lenne hozzá. 2012-ben egyébként Pulitzer-díjat kapott, tehát ő sem kispályás szerző, és bár a legenda szerint könnyek között mentegetőzött a telefonban Vonnegutnak a világméretű tévedésért, Kurttól nem kellett tartania. „Bölcs, kedves és vicces, amit írt. Büszke lennék, ha én írtam volna” – vigasztalta a humanisták humanistája, és hogy igazán stílusosan reagáljon erre az egész ügyre, 1999-ben az Agnes Scott College-ban tartott beszédét így kezdte: „Üdv, remélem, mindnyájan kentek magukra fényvédő krémet.”

Már itt se vagyok, de örökre itt vagyok

„Piszkosul keringőzzenek kifelé menet, mikor ennek itt vége, és hazafele húznak” – mondja egyik beszédében, és valóban, leszervezte a rendezőkkel, hogy a ceremónia végén Strauss szóljon a hangszórókból. Vonnegut nagyon sokszor és nagyon sokféleképpen búcsúzott.

Élete utolsó általa elmondott beszédét így fejezte be, „köszönöm a figyelmet, már itt sem vagyok”.

Az indianai Vonnegut-évre írt beszédét sajnos már nem olvashatta fel. Fia, Mark így vezette fel apja szavait: „hogy az ördögbe létezhet, hogy valaki büntetlenül ennyi baromságot összehalandzsázzon?”. Kurtnak biztosan nagyon tetszett ez a felvezetés.

Észrevettem, hogy ebben a cikkben nagyon sokszor jelen időben beszéltem Kurt Vonnegutról. Nem szándékosan tettem. Azt hiszem, ezt hívják örök érvénynek.

Ez a cikk nem jöhetett volna létre a Szántó György Tibor gondozásában megjelent Mi szép, ha nem ez? című kötet nélkül. (Helikon Kiadó, 2015.)

Kiemelt kép: Al Seib/Los Angeles Times via Getty Images

Ez is érdekelhet