- Fontos tudatosítani a nagyszülőknek, hogy a kamasz egyszavas válaszai nem feltétlenül az elutasítás jelei.
- A nagyszülőnek is alkalmazkodnia kell az unoka megváltozott igényeihez.
- A közös tevékenység, a konkrét kérdések és az ítélkezésmentes figyelem közelebb hozhatják a generációkat.
Régen elég volt elővenni a társasjátékot, palacsintát sütni vagy lesétálni a játszótérre. Az unokánk örült, amikor megérkeztünk, és gyakran azt sem akarta, hogy hazamenjünk. Aztán szinte egyik napról a másikra bezáródik a gyerekszoba ajtaja. A telefonunk kicseng, de senki nem veszi fel, az üzenetünkre pedig jó esetben érkezik egy rendben vagy egy majd.
Nem vagyunk már fontosak?! Pedig a kamaszkorban sem feltétlenül a szeretet fogy el, hanem a kapcsolat addigi formája válik szűkké. Unokánknak már nincs szüksége arra, hogy vigyázzunk rá, lekössük vagy megszervezzük a délutánját. Szüksége lehet viszont egy olyan felnőttre, aki nem ellenőrzi, nem neveli folyamatosan és nem akar minden problémájára azonnal megoldást találni.
A kérdés tehát nem csupán az, miért távolodott el a kamasz unoka, hanem az is: hajlandók vagyunk-e mi, nagyszülők másképpen közeledni hozzá?
A kamasz nem ellenünk változik meg
A távolodás különösen fájdalmas lehet annak a nagyszülőnek, aki éveken át szervesen részt vett a gyerek mindennapjaiban. Korábban vigyázott rá, vitte különórára, mesélt neki, most pedig úgy érzi, hirtelen feleslegessé vált. Ahogy a nagyobb gyerekek szüleinek és nagyszüleinek megváltozó szerepéről Herner Dorka pszichológus is írja, ilyenkor valójában egy életszakasz zárul le, az új szerep pedig még nem alakult ki.
Ha továbbra is ugyanazokkal az eszközökkel próbálkozunk, amelyek ötéves korban működtek, könnyen mindketten csalódunk. Egy kamaszt már nem feltétlenül hoz lázba a kötelező vasárnapi látogatás, különösen akkor, ha azt érzi, hogy közben számonkérik, összehasonlítják vagy megjegyzéseket tesznek a külsejére. Nem véletlen, hogy néhány családban már az indulás előtt elhangzik a klasszikus mondat: Jaj, a nagyiékhoz megyünk!
A kapcsolat megőrzéséhez nem az unokát kell visszaváltoztatnunk azzá a kisgyerekké, aki valaha volt. Nekünk kell megismernünk azt az embert, akivé éppen válik.
Kattints a galériára és nézd meg, milyen gyakorlati tanácsokat adott a pszichológus nagyszülőknek kamasz unokákhoz!
A nagyszülőnek is újra kell tanulnia az unokáját
Minél kétségbeesettebben próbálunk közeledni, annál inkább hátrálhat. Dr. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus egy elutasítást megélő nagymamának annak idején kedves távolságtartást és tartózkodó türelmet javasolt. Bár az akkori kérdés egy hároméves kisgyerekről szólt, a tanács a kamaszokkal kapcsolatban is megszívlelendő.
A kamaszkor nem feltétlenül elveszi tőlünk az unokánkat (ellentétben ezekkel a mérgező mondatokkal). Inkább arra kényszerít, hogy lemondjunk a kapcsolat régi formájáról. Már nem mi választjuk ki a közös programot, nem tudunk mindent az életéről, és talán ritkábban kapunk látványos szeretetnyilvánítást.
Helyette kialakulhat egy másfajta kapcsolat, amelyben nem akarjuk irányítani, csak ismerni őt. Lehet, hogy ma még csak annyit ír vissza, hogy oké. De ha azt tapasztalja a kamasz unoka, hogy nem faggatjuk, nem ítéljük el és nem adjuk fel, egyszer talán éppen nekünk fogja elmondani azt, amit senki másnak nem mer.
Kapcsolódó: miért baj, ha a nagyszülőnek van egy kedvenc unokája?
Fotó: Unsplash/Getty Image
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!