Egyre több természettudós, klímakutató és rendszerelméleti szakember figyelmeztet arra, hogy a globális ipari civilizáció alapjai oly mértékben megrendültek, hogy belátható időn belül mindannyiunk élete akaár a felismerhetetlenségig megváltozhat.
Múlt héten Budapesten rendezték meg a World Adaptation Forum-ot, ahová a világ vezető kutatói és elemzői érkeztek, hogy az alkalmazkodás lehetőségeiről cseréljenek eszmét. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni Stumpf-Biró Balázs összeomláskutatóval.
A szakembert arról kérdeztük, hogyan bomolhatnak fel a társadalmak és végső soron maga az ipari civilizáció, és mit lehet tenni azért, hogy ez a folyamat lehető legkevesebb szenvedéssel járjon.
Mit jelent az, hogy összeomláskutató? Nem lehetne inkább túléléskutató, vagy jövőelemző? Úgy valahogy jobb érzéssel nézne a jövőbe az ember…
A kollapszológia különbözik a jövőkutatástól, mert összetett rendszerek – ökoszisztémák, társadalmak, sőt akár az egész civilizáció – életciklusának leszálló ágát vizsgálja. Ezekben a rendszerekben közös, hogy fejlődésüket az úgynevezett Seneca-görbe írja le.
Kialakulásuk hosszú, energiaigényes folyamat, ám miután elérik növekedésük határait és felemésztik erőforrásaikat, a hanyatlás és az összeomlás a felívelő szakaszhoz képest rövid, gyors és lényegében elkerülhetetlen.
A múlt összetett civilizációinak bukását vizsgálni nagyon tanulságos, mi is ezt tesszük. Ebből megérthetjük, mennyiben várható más kifejlet egy globális ipari civilizáció esetében, és mit lehet tenni annak érdekében, hogy az összeomlás folyamata a lehető legkevesebb kárral és fájdalommal járjon.
Ha csak az elmúlt 2 évtizedet nézem, volt itt gazdasági válság, világjárvány, éghajlatkrízis, háború, de még energiaválság is. Viszont még mindig itt vagyunk és úgy élünk, mintha nem lenne holnap. Van prognózisuk arra nézvést, mikor omolhat össze végérvényesen az, amiben most vagyunk?
Jósolni nem érdemes, ám a trendeket vizsgálni annál fontosabb. Napjainkban valóban egymást érik a különböző válságok, ezért nevezzük azt, amiben most élünk, polikrízisnek. Különböző rendszerszintű válságokról beszélünk – földi, azon belül pedig természeti és emberi rendszerekről –, amelyek rendkívül erős kölcsönhatásban állnak egymással.
A következmények ezért sokkal súlyosabbak, mint az egyes válságok hatásainak egyszerű összege.
Ezek kombinálódnak, egymást erősítik, egyfajta negatív spirált, visszacsatolási folyamatot hozva létre. A globális ipari civilizáció összeomlása nem egy, a jövőben bekövetkező esemény, hanem egy olyan folyamat, amelyben már régóta benne vagyunk, és még akkor is tart majd, amikor együnk sem él.
Mik ennek az összeomlásnak a legfontosabb tényezői?
Az összetett problámákat maga az ipari civilizáció működése termeli ki. A kimeneti problémák eredményeképpen elképesztő mennyiségű hulladék keletkezik – és itt nem csupán műanyag szemétről van szó –, hatalmas mennyiségű többlethőt állítunk elő, és egyre több üvegházhatású gázt juttatunk a légkörbe. Ez utóbbinak egyik leglátványosabb tünete az éghajlatváltozás.
Stumpf-Biró Balázs, összeomláskutató (Fotó: Szabó Gábor)
Ugyanakkor legalább ilyen súlyos, ám a jelentőségéhez képest erősen agyon hallgatott probléma létezik a bemeneti oldalon, vagyis a természeti erőforrások túlhasználata és kimerülése. Ez egy olyan léptékű probléma, amely önmagában is ellehetetlenítené az ipari civilizáció működését néhány évtizeden belül, még akkor is, ha nem lennének olyan kimeneti problémáink, mint például az éghajlatváltozás.
Honnan lehet tudni, hol tartunk a folyamatban?
Tudni kevésbé lehet, ám valószínűsíteni annál inkább. Jó példa erre az 1972-ben a Római Klub megrendelésére készült A növekedés határai című jelentés legutóbbi, ötven év utáni felülvizsgálata.
Annak idején több forgatókönyvet modelleztek ebben az anyagban, és utólag egyértelműen látszik, hogy a világ azóta a lehető legrosszabbat követte. Mindent ugyanúgy folytatunk, ahogy eddig csináltuk. Ennek alapján az elkövetkező években erős stagnálás várható, majd a következő 10–15–20 évben a jelenlegi életformánk, globális rendszerünk szétesik, és a ma ismert formájában megszűnik létezni.
Hogy kell elképzelni a világunk végét?
Nagyon leegyszerűsítve: hosszú távon, trendszerűen évről évre egyre rosszabb lesz az élet. Lehetnek rövidebb, felívelőnek tűnő időszakok, de rendszerszinten a romlás irányába haladunk. Az élet egyre drágább lesz, egyre nehezebben jutunk hozzá olyan alapvető erőforrásokhoz, amelyeket eddig természetesnek vettünk. Először drágább lesz minden, aztán egyre ritkább, végül elérhetetlen.
Ezzel párhuzamosan az emberi rendszerek szétesése felerősíti a hitelalapú pénzügyi rendszer fenntarthatatlanságát. Emiatt pénzügyi és gazdasági válságokra, geopolitikai konfliktusokra és a heterogén társadalmakon belül erős feszültségekre lehet számítani.
A természeti rendszerek megbomlásával pedig az időjárás is egyre szélsőségesebbé válik. Nem csak kellemetlenségekről van szó: extrém események teljes termőterületeket semmisíthetnek meg. Az emberiség kalóriabevitelének mintegy 60 százalékát mindössze három gabonaféle – búza, kukorica, rizs – adja.
Ezek közel 90 százaléka négy-öt nagy termőrégióban, úgynevezett kenyérkosárban terem. Ha ezek közül egyszerre kettőt-hármat olyan súlyos időjárási anomália ér, ami tönkreteszi a termést, az azonnali globális élelmezési válsághoz, vagyis éhínséghez vezethet, akár már a következő 15 évben.
A civilizációs válságot mind a bőrünkön érezzük majd
Milyen hasonlóságok vannak a múltbeli civilizációk összeomlása és a most zajló folyamatok között?
Az idei World Adaptation Forum nyitó előadása éppen erről szólt. Számos a hasonlóság: erőforrás-túlhasználat, éghajlatváltozás, járványok, társadalmi feszültségek. Ezek a mintázatok újra és újra megjelennek a történelemben.
Van azonban egy alapvető különbség: a bolygón még soha nem létezett ilyen mértékben összekapcsolt emberi civilizáció. Informatikai, energetikai, anyagáramlási, pénzügyi és ellátási láncok szintjén soha nem voltunk ennyire egymásra utalva.
Emiatt arra sincsenek igazán történelmi példáink, hogyan viselkedik egy ilyen globális rendszer az összeomlás során.
Gondoljuk a Nyugat-Római Birodalom összeomlására. Akkor egy Itáliában élő parasztnak szinte mindegy volt, hogy ki uralkodik Rómában: ugyanúgy szántott és vetett, mert esett az eső, sütött a Nap. Jelenleg viszont nemcsak az emberi rendszereink bomlanak fel, hanem azokat a természeti rendszereinket is tönkre tesszük, amelyek az alapvető életfeltételeinket biztosítják.
Már nem magától értetődő, hogy lesz elegendő víz, vagy hogy a mezőgazdaság az eddig megszokott módon működhet. Az ENSZ egyik jelentése szerint 2030-ra az emberiség globális édesvíz-igénye mintegy 40 százalékkal haladhatja majd meg a az elérhető édesvíz készleteket. Ez önmagában akkora probléma, aminek nagyon súlyos következményei lesznek, rengeteg szenvedéssel és emberi veszteséggel.
Ha ennyi adat és történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, miért nem vesszük még mindig komolyan az összeomlás kockázatát?
Ennek egyik oka nagyon egyszerűen az emberi agy működése. Egy ilyen léptékű probléma egyéni szinten egyszerűen túl nagy falat: az ember nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy épp „szétesik az éghajlat”. Ez ösztönösen a tagadás irányába tol bennünket, aminek egyik látványos formája a technooptimizmus. Az a hit, hogy majd valaki feltalál valamit, ami mindent megold.
És van egy másik, legalább ilyen jelentős tényező:
minél magasabb pozícióban van valaki (üzletileg, politikailag, hatalmilag), annál inkább a rövid távú haszonmaximalizálás logikája vezérli.
Az a paradigma, amelyben élünk, azt mondja: ha holnap nem vagyunk nagyobbak, gazdagabbak és erősebbek, mint ma, akkor baj van. Ez a növekedésorientált gondolkodás már önmagában is a bukás felé sodorja a rendszert, hiszen végtelen növekedés nem létezhet egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón.
És ott van a kényelem iránti ősi emberi vágy is. Hiszen ahhoz, hogy a folyamatot érdemben lassítani lehessen, olyan mértékű lemondásokra lenne szükség, amelyeket senki sem akar megtenni. Melyik politikus nyerne választást azzal az üzenettel, hogy „az életük a következő években rosszabb lesz? És melyik üzletember mondana le önként a profitjáról?
Hogy lehet ellenállónak maradni a fenyegetettség közben, és mit teheünk az esélyeink növeléséért? Kezdjünk bespájzolni?
Semmiképpen. Az első és legfontosabb lépés az emberi kapcsolatok megerősítése. Tudatosan olyan kapcsolatokat kell építeni és fenntartani, amelyeknek valódi tétjük van, és amelyekben kölcsönösen számíthatunk egymásra.
Eljöhet ugyanis az a pont, amikor nem marad más, csak ezek a kapaszkodók. Az anyagi javakat tekintve éppen az elengedés a legnehezebb, ugyanakkor az egyik legfontosabb lépés. Meg kell tanulnunk különbséget tenni szükséglet és igény között. Valójában meglepően kevés dologra van szükségünk az életben maradáshoz, az értelmetlen felhalmozást sokkal inkább az igényeink táplálják.
Biztos, hogy katasztrófa, ha annak, ami most van, vége lesz? Nem lehet, hogy végső soron valami jobb következik?
Szerintem az emberek döntő többsége nem képes ezt ilyen emelkedett nézőpontból szemlélni. Mindenki a saját életéért aggódik, ami teljesen érthető. Én nem gondolom, hogy az emberi faj szükségszerűen kihalna.
De az, hogy rendkívül súlyos veszteségekkel jár a folyamat – nemcsak az emberek, hanem a teljes élővilágok szintjén is –, arra sajnos nagyon nagy az esély. A mi feladatunk nem az, hogy rózsaszín jövőképeket fessünk, hanem az, hogy az előttük álló útra készítsük fel az embereket: hogy csökkentsük a pánikot, a káoszt, és amennyire lehet, meghosszabbítsuk a zuhanást, és elviselhetőbbé tegyük a földetérést.
Ön hogy készül az előttünk álló időszakra?
Egyre egyszerűbben élek, nem használok autót, nem vásárolok felesleges dolgokat. Erre nem kényszerít senki, egyszerűen így döntöttem. Emellett tudatosan ápolom az emberi kapcsolataimat. Ma bármi megtörténhet. A valódi kérdés nem az, hogy túlélünk‑e, hanem az, hogy megtanulunk‑e élni ebben a folyamatban. Hogy hogyan használjuk az időnket – a legértékesebb erőforrásunkat –, és hogy amit teszünk, az jobbá, élhetőbbé, örömtelibbé teszi‑e a közvetlen környezetünket.
Kapcsolódó: Ezek a kríziskifáradás hatásai
Kiemelt kép: Getty Images
