Már amikor 1941-ben bemutatták, a kritikusok egy emberként kiáltották ki korszakalkotónak. A New York Times szerint „alig készült valaha ilyen szenzációs film Hollywoodban”. A The Observer filmkritikusa, C. A. Lejeune 1941-ben így lelkendezett róla kritikájában: „valószínűleg a legizgalmasabb film, amely az elmúlt huszonöt évben Hollywoodból került ki. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem ez a legizgalmasabb film, amely valaha bárhol készült. (…) Úgy használja a kamerát és a mikrofont, mintha azok funkcióját most fedezték volna fel…” 

A következő évtizedekben minden nagy filmes toplistán az első helyen szerepelt: a Brit Filmintézet havilapja, a Sight & Sound magazin 40 éven át konkrétan a „világ legjobb filmjeként” tartotta számon, de végül 2012-ben Hitchcock Szédülése (Vertigo) letaszította a trónról. Ma a legjobb filmes listákon leginkább A remény rabjait vagy A Birodalom visszavágot hozzák első helyen, ez az alkotás pedig egyre inkább csak a filmszakkörökön és a bölcsészkaron kerül elő.

Illetve szakmai körökben, ahol a valaha készült legbefolyásosabb filmek listáján továbbra is előkelő helyen szerepel. De mitől ennyire fontos Orson Welles Aranypolgár (angolul: Citizen Kane) című filmje? 

A csodagyerek, aki szabad kezet kapott Hollywoodban

Orson Welles 1915. május 6-án született George Orson Welles néven. Apja feltaláló, anyja tehetséges zongoraművész volt. A szülei hamar elváltak, és a kis Orsonnak nehéz gyerekkor jutott: édesanyját kilencéves korában elveszítette, apja pedig alkoholizmusa miatt fokozatosan lecsúszott. Az apa és fia éveken át utaztak — Jamaicától a Távol-Keletig —, majd visszatérésük után egy szállodában laktak, amely később leégett.

Egy állami iskola után 11 évesen a Todd Seminary for Boys magániskolába került, ahol tanára, Roger Hill nagy hatással volt rá. A férfi felismerte tehetségét, ő buzdította például rendezésre is. Apja halála után, 16 évesen otthagyta az iskolát, majd 1931-ben Európába utazott. Szamárháton bejárta Írországot, színészkedett, 1934-ben pedig már saját fesztivált szervezett – ezzel elindítva művészi karrierjét.

1937-ben megalapította a Mercury Theatre-t New Yorkban, majd egy évvel később társulatával rádióműsort kapott a CBS-en Mercury Theatre On The Air címmel. A klasszikus regények rádiós feldolgozásait bemutató sorozat (1939-ben Molnár Ferenc Liliomját is előadták) 1938-ban vált híressé, amikor H. G. Wells Világok harca adaptációja a rádiózás történetének legismertebb botrányává vált.

Egyes hallgatókat annyira megtévesztett ugyanis, hogy valós űrinváziónak hitték.

Orson Welles a Világok harca rádióműsort magyarázza az újságíróknak, miután az széles körű pánikot okozott (Fotó: Bettmann/Getty Images)

A regény arról szól, hogy a marslakók megszállják a Földet, Welles azonban csavart egyet a történeten. Rádiójátéka egy olyan rádiójátékról szólt, amely Wells regényét dolgozta fel. Welles rádiójátékában volt időjárásjelentés, közlekedési hírek is, ezért aztán a hallgatók azt hitték, hogy valóságos rádióműsort hallanak.

Amerikában kitört a pánik. A műsor hatalmas hírnevet hozott az akkor 23 éves Orson Wellesnek. A Világok harca után rákerült a színházi- és rádiós csodagyerek címke, Hollywood pedig gyakorlatilag szabad kezet adott neki.

A pénztáraknál megbukott, a kritikusok imádták 

25 évesen Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró közreműködésével (róla és a forgatókönyv kidolgozásáról szól a Mank című film) elkészítette az Aranypolgárt. Welles rendezte és ő volt a főszereplője is. A történet szerint a szegénysorból induló fiúból előbb forradalmi szellemű médiamogul lesz, majd politikai karrierje összeomlik, végül magányos, megkeseredett milliárdosként zárja életét.

Charles Foster Kane mindent elér, csak a szeretetet nem.

Sokan úgy vélték, hogy William Randolph Hearst médiamágnásról mintázták a karaktert, aki ezen annyira megsértődött, hogy nem engedte, hogy a lapjaiban hirdessék a filmet. A mozik többsége sem vetítette, tartva Hearst haragjától. A baloldali, kísérletező művészt célkeresztbe vette a Hearst-birodalom sajtókampánya, de nem csak ők voltak vele ellenségesek. A Világok harca, a Voodoo Macbeth című színdarab (ebben minden szereplő afroamerikai volt) és az antifasiszta Julius Caesar alapjáraton is sokakat megbotránkoztatott.

Kapcsolódó: Abortusz, kényszerházasság, szerhasználat – szörnyű titkokat őrzött a régi hollywoodi stúdiórendszer

A film megbukott a pénztáraknál, a kritikusok viszont rajongtak érte (számos jelölés közül pedig a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díj lett az övék). Viszont nem kapott újrabemutatásokat, mint más korabeli klasszikusok (például a Casablanca vagy az Elfújta a szél), és az RKO stúdió még Hearst 1951-es halála után sem merte újra forgalmazni.

Európa azonban felfedezte magának.

A háború után sorra mutatták be: 1946-ban Franciaországban, 1948-ban Olaszországban, 1949-ben Ausztriában, és igazi kultfilm lett a francia fiatal filmrajongók körében. François Truffaut „beavatási szertartásként” írta le az élményt.

Az Aranypolgár plakátja (Silver Screen Collection/Getty Images) és jelenet a filmből (Keystone/Hulton Archive/Getty Images)

Az Aranypolgár aztán az 1950-es évek közepén új életre kelt, amikor 1956-ban újra bemutatták az amerikai mozikban, majd vetíteni kezdték a televízióban is. Ez a tévés sugárzás tette igazán ismertté a filmet, és ekkor fedezte fel magának a modern amerikai filmrendezők új generációja is — köztük a fiatal Martin Scorsese.

Miért korszakalkotó az Aranypolgár?

A sztori ma már nem tűnik különlegesnek. Ami azzá tette, az az, ahogyan Welles elmeséli. Nem volt filmes tapasztalata, ezért egy asszisztense készített neki „gyorstalpaló kézikönyvet” a különböző kamerabeállításokról. Fölöslegesen, hiszen Welles szinte minden szabályt áthágott.

Mi lett az eredmény? Egy olyan film, ami technikailag, dramaturgiailag és hangzásban is évekkel megelőzte korát.

Kiterjesztette a mélységélességet úgy, hogy a háttér és előtér egyszerre éles, így a színészeket valódi térben látjuk mozogni. Új szintre emelte a hangdizájnt, a rádiós tapasztalata miatt merész módon keverte a dialógusokat és a zörejeket. Különleges kameraállásokat használt: a hatalom érzékeltetésére sokszor a padlószint alól filmezett. A narratívát darabokra szedte: a történet mozaikszerű, több nézőpontból bontakozik ki. Egyszerre volt thriller, életrajzi dráma, politikai szatíra és detektívtörténet.

A történet, amit mindenki másképp értelmez

A film fő karaktere nem hős, hanem tükör: mindannyiunk hatalomvágyát és magányát mutatja. Az Aranypolgárban a vizuális nyelv önállóvá vált – de nem attól lett a legjobb film, mert hibátlan. Hanem azért, mert felszabadította a filmművészetet – a konszenzus szerint az Aranypolgárral a mozi felnőtt, vagyis egy kifinomultabb és „felnőttebb” filmkészítési korszakot hozott el. Sokan a későbbi nagy rendezők közül ebből tanulták meg, hogy a kamera nemcsak rögzít, hanem gondolatot fejez ki.

Orson Welles mint Charles Foster Kane az Aranypolgárban (Fotó: Bettmann/Getty Images)

Ez a nagyon amerikai történet, a hatalom, a siker és a korrupció története – amely közben a lelki romlás folyamatát is bemutatja – nagy hatással volt Francis Ford Coppolára és Stanley Kubrickra is – utóbbival a tisztelet kölcsönös volt. (Orson Welles azt mondta, hogy „Azok közül, akiket én fiatalabb generációnak neveznék, Kubrick számomra óriásnak tűnik.”)  

Kapcsolódó: Hattie McDaniel – a nő, akit ünnepelt, közben mégis kitaszított Hollywood

Ma, amikor mindenki sorozatokban gondolkodik, nehéz elhinni, hogy egy fekete-fehér, 1941-es film lehet izgalmas. De ha valaki leül elé, kikapcsolja a telefont, és hagyja, hogy magával ragadja, rájön, hogy a film mai szemmel is döbbenetesen modern. A fény-árnyék kontrasztok, a vizuális trükkök, a pszichológiai mélység mind ott van a mai blockbusterekben is, csak épp innen indult minden.

És hogy miért érdemes újranézni? Mert az Aranypolgár nem arról szól, milyen volt 1941-ben Hollywood, hanem arról, milyen az ember. A siker, az elmagányosodás, az idő múlása – ez minden korban ugyanaz.

Welles karrierje egyébként a mítosszal ellentétben nem bukott meg: az utána következő filmjei (például Az Ambersonok ragyogása, az Othello, a velencei mór tragédiája, A gonosz érintése, A per vagy a H mint hamisítás) a kritikusok szerint ugyan egyenetlenek voltak, de sokak mesterműveknek tartják őket. Mégis, minden új Welles-film csak erősítette az Aranypolgár legendáját. Orson Welles háromszor nősült (második felesége a tragikus sorsú Rita Hayworth volt), három lánya született.

1985. október 9-én este, egy nappal a halála előtt már rosszul érezte magát egy interjú közben. Szívpanaszokkal és súlyos cukorbajjal is küzdött, végül október 10-én szívroham végzett vele. 

Kapcsolódó: Kvíz: Tudod, hogy kik voltak a régi magyar filmek főszereplői?

Kiemelt kép: Orson Welles az Aranypolgár egyik jelenetében (Fotó: RKO Radio Pictures/Getty Images)