A legtöbb mai középkorú vagy annál idősebb ember olyan nehézségekkel találkozott az élete során, amelyek közül sok örökre negatív nyomot hagyott. Olyan hiedelmek, megoldási módszerek, hazugságok között nőttek fel, amelyek ma már egyáltalán nem hasznosak, mégis ezeket adják tovább mintaként vagy tanácsként a családjuknak.

A jó szándék nem kérdéses, inkább azt nem veszik észre, hogy a meglátásuk, módszerük egy korábbi traumára adott válasz volt, egy olyan megküzdési módszer, amiből rossz minta lett, és most akadályozza a testi-lelki egészségüket és fejlődésüket.

3 káros, rögzült gondolat, amivel ártunk magunknak

Ha felismerjük ezeket, akkor leszokni is könnyebb lesz róluk! Ehhez viszont tudatosságra is szükség van!

1. Kötelező hálásnak lenni

Semmi gond nincs azzal, ha hálásak vagyunk az egészségünkért, a családunkért, a munkánkért, ezek mellett az élet apró örömeiért. Sőt ez a boldog élet egyik kulcsa. Csakhogy a korábbi generációk tagjai, főleg gyerekként rengetegszer hallották, hogy örüljenek annak, amilyük van, mert másoknak ennyi sincs, vagy ezt is elveszíthetik egyik napról a másikra.

A háborúkban sajnos ez rengeteg családdal megtörtént, a veszteségek felett érzett fájdalmat elfojtották, és a gyerekeiket is erre kötelezték

Vagyis: mindig nézd azt, akinek rosszabb, és örülj, hogy nem te vagy a helyében!

A hálára nevelés megakadályozhatta, hogy megéljék a jogos fájdalmukat, bánatukat, veszteségeiket és soha nem tudták elgyászolni azokat. Amíg pedig a fájdalom elzárva ott marad, igazán továbblépni sem tudnak.

Pedig az egészséges lelki működés alapja az, hogy lehetünk hálásak azért, amink van, de ezzel egyidejűleg lehetünk szomorúak amiatt, ami hiányzik, amit elvesztettünk. Nincs olyan érzelem, amit érvénytelenítenünk kellene, akár magunkban, akár családtagjainkban.

Leküzdhetjük azokat a hazug mintákat, amiket a trauma miatt szüleink belénk égettek (Fotó: Getty Images)

 2. Az érzésekkel nem kell foglalkozni

A családi traumák, háborúk, az elnyomás idején nagyon sokan csak úgy tudtak túlélni, hogy elfojtották az érzelmeiket. Főleg gyerekként nem tudunk szembenézni azzal, ha a szüleink bántalmaznak minket, vagy nem szeretnek igazán, vagy ha az egész életünk fenekestül felfordul a politika miatt.

Ahhoz, hogy ne rendüljön meg a bizalmunk a felmenőinkben vagy a világban, inkább eltemetjük a traumákat.

Aki nem jár terápiára vagy nincsenek tünetei, az akár egész életében ezt a mintát használja (az érzésekkel foglalkozás a gyengeség jele, ha nem sírsz, nem fáj), és ha negatív emóciókkal találkozik, elfojtja azokat. Pedig ezzel akár az életét is lerövidítheti.

A Harvard School of Public Health és a Rochesteri Egyetem 2013-as tanulmánya kimutatta, hogy azok az emberek, akik elfojtják az érzelmeiket, több mint 30%-kal növelik a bármilyen okból bekövetkező korai halálozás kockázatát, és körükben 70%-kal nő a rákos megbetegedések kockázata is.

Ekkora hazugság hát az, hogy a keménység fejleszti a jellemet. Inkább a sírba visz.

Az elfojtást pedig ne csak úgy képzeljük el, mint tudatos felszín alá nyomást, idővel akár teljesen normálisnak tekinthetik, hogy állandóan rosszul érzik magukat (ilyen az élet, mondják), hogy feszültek (most mit foglalkozzak vele, attól nem lesz jobb), vagy hogy értéktelenek, és mindenki mást maguk elé helyeznek.

Pedig az élet nem kötelezően rossz, sőt, rengeteget javíthatunk rajta, de ehhez biztonságos környezetben fel kell tárnunk, miért és milyen érzelmekkel nem tud(t)unk megbirkózni.

3. A szeretetet és a tiszteletet ki kell érdemelni

Sajnos rengeteg szülő nevelte fel úgy a gyerekét annak idején, hogy nem adta meg neki azt a figyelmet, szeretetet, törődést, védelmet, ami járt volna, ami szülőként kötelessége lett volna. Vagy ami hasonlóan káros, feltételekhez kötötte. Azaz a gyerek akkor kapott ölelést, ha jól viselkedett, akkor figyeltek rá, ha valamiben igazán kiemelkedően teljesített, vagy éppen soha nem tartották tiszteletben a testi határait (verés, éheztetés, abúzus).

Emiatt azok a gyerekek, akik mostanra felnőtté értek, továbbra is úgy viselkedhetnek, hogy feltételekhez kötnek alapvetően járó dolgokat és elvárják a tiszteletet.

Hogy miért? Mert annak idején a szülőket jellemzően nem vonták felelősségre amiatt, ahogy a gyerekeikkel bántak, viszont a gyereknek mindenhol, minden esetben tisztelnie kellett a felmenőit, tanárait, így fojtották bele a jogos panaszt és így vették rá, hogy senkinek ne beszéljen a történtekről.

Sőt gyakran a gyereket kötelezték, hogy bocsánatot kérjen azért, amit ellene követtek el. Mostanra végre kezd megfordulni a trend. A tanárok, szülők tisztában vannak a gyerekeik jogaival, azokkal a dolgokkal, amelyek feltétel nélkül járnak a , és elmarasztalhatóak, ha ezeket nem teljesítik. 

A gyereknevelésben is talán tudatosabbak a szülők, és nem kötik a szeretetet feltételekhez.

Ez pedig messze túlmegy azon, hogy legyen étel az asztalon és tiszta ruha a szekrényben. A tiszteletet pedig nem adja a kor, a családfői státusz, azt ki kell érdemelni, ha már mindenáron ragaszkodunk hozzá.

Egy szeretetben, trauma nélkül nevelt gyerek egyébként magától tiszteletben tartja társai és családja igényeit is, mert azt tanulta meg, hogy az ő érzéseit is figyelembe veszik. Enélkül tiszteletet követelni csupán az évek száma vagy a kötelező gondoskodás miatt mai szemmel inkább nevetséges.

Kapcsolódó: Így hatnak ránk a traumák akkor is, ha nem emlékszünk rájuk

Kiemelt kép: Getty Images