„…úgy érzem, annyi erő van most bennem, hogy mindent legyőzök, minden szenvedést, csak hogy azt mondhassam, és pillanatonként elmondhassam magamnak: vagyok! Ezernyi gyötrelem között – vagyok; kínomban összegörnyedek – de vagyok! Pellengéren ülök – de létezem; látom a napot, vagy ha nem látom is a napot, tudom, hogy van. Márpedig tudni, hogy van nap, ez már maga az élet”
– A Karamazov testvérek (részlet)

Dosztojevszkijről általában annyit tanulunk meg az iskolában, hogy orosz, és mivel orosz, szomorú, mivel pedig szomorú, nehéz olvasni… Anélkül, hogy az irodalomoktatásról (vagy általában véve a hazai oktatásról) alkotott konkrét, ugyanakkor túlontúl személyes véleményemet ide leírnám, inkább megpróbálok egy a fentinél némileg emberibb, színesebb-szagosabb, élőbb képet festeni a világirodalom egyik legjelentősebb szerzőjéről (aki tényleg nagyon-nagyon jókat írt, ne higgyünk annak, aki nem is olvasta!).

Farkasszemet nézett a halállal

Oroszországban I. Miklós cár rezsimje (1825–1855) az értelmiségre nem titkolt ellenszenvvel tekintett (mint ahogyan ez hasonló rendszerekben lenni szokott), a szabadon gondolkodást ahol lehetett, korlátozták, sőt, büntették, a műveket cenzúrázták. „A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta Uvarov népművelési miniszter, és ki is sínylette volna meg ezt jobban, mint a sokak által inkább filozófusnak, mint szépirodalmi szerzőnek tartott Dosztojevszkij.

Az író fiatalkorában csatlakozott a pétervári értelmiségiekből álló Petrasevszkij-körhöz, amelynek néhány tagja elhatározta, hogy az ország vezetése által tiltott politikai röpiratokat fog terjeszteni. Ezt már nem sikerült megvalósítaniuk, 1849 tavaszán ugyanis a rendőrség lecsapott rájuk, és néhányukat (köztük Dosztojevszkijt) letartóztatták, majd rövid úton halálra ítélték. Ennek értelmében egy fagyos reggelen kivégzőosztag elé sorakoztatták őket, a dobok felharsantak, a katonák fegyvert fogtak rájuk – erre hirtelen belovagolt a képbe egy hírnök, és közölte, hogy az akciót lefújta a cár: mindhárman kegyelmet kapnak.

Egyértelmű volt, hogy a kivégzést pszichológiai kínzás céljából rendezték meg, a színpadias módszer pedig el is érte célját: a foglyok közül ketten megőrültek – a harmadik pedig a világ egyik legnagyobb írója és gondolkodója lett.

Persze csak miután a hivatalos (ezúttal már nem „viccből” meghozott) ítélet következtében négy évet töltött egy szibériai kényszermunkatáborban.

Mihail Andrejevics Dosztojevszkijnek és Marija Nyecsajevának, a világhírű író szüleinek portréja a moszkvai Dosztojevszkij-házban. (Fotó: DeAgostini/Getty Images)

Igazi hősszerelmes volt

Száműzetéséből hazatérve ismerkedett meg a már férjezett családanyával, Marija Dmitrijevna Iszajeva írónővel (1824-1864). Egymásba szerettek, de Dosztojevszkij csak évekkel később, a nő férjének halála után kérhette meg Iszajeva kezét. 1857-ben házasodtak össze, de addigra a furcsa humorú nő már ezerszer kigúnyolta az írót, rendszeresen azzal fenyegetve őt, hogy helyette inkább egy másik, gazdag hivatalnokhoz megy majd feleségül. Kapcsolatuk, mondhatni, nem volt felhőtlen: a nő a házasságuk éveiben is gyakran a bolondját járatta szerelmes (ám nehéz ember hírében álló) férjével. „(Dosztojevszkij) mindazokért az érzésekért szerette őt, amelyeket a nő keltett benne. Mindenért, amit adott neki, mindenért, ami vele kapcsolatos volt. És mindazért a fájdalomért, amit tőle kapott” – fogalmazott Mark Slonim a The Three Loves of Dostoevsky (Dosztojevszkij három szerelme) című könyvében. És bár sokat szenvedett miatta, Dosztojevszkijt valóban inspirálta felesége: a Megalázottak és megszomorítottak című regényében szereplő, a szeretőit kéjesen kínzó Natasa alakját például róla mintázta.

1863-ban még Iszajeva férje volt a 42 éves Dosztojevszkij, amikor egy felolvasóestjén találkozott a nála 20 évvel fiatalabb, kacér és szenvedélyes Apollinarija Prokofjevna Szuszlovával. Titkos viszonyt kezdtek, de a lány rövid időn belül megcsalta és elhagyta az írót – majd két évvel később visszatért az életébe, de akkor sem volt hajlandó hozzámenni. Slonim szerint Szuszlova volt az összes nője közül a legkegyetlenebb Dosztojevszkijjel: „(A férfi) összerezzent, ha kimondta a nevét, házasságai alatt is tartotta vele a kapcsolatot, a regényeiben mindig ábrázolta őt. Haláláig emlékezett simogatásaira és pofonjaira. Elkötelezte magát emellett a csábos, kegyetlen, hűtlen és tragikus szerelem mellett”.

Szuszlova jellemvonásait őrzi többek között Dunya a Bűn és bűnhődésben, Nasztaszja Filippovna A félkegyelműben,valamint Liza az Ördögökben.

Még 1864-ben, Iszajeva halála után (tüdővészben hunyt el, Dosztojevszkij a betegágya mellett fejezte be a Feljegyzések az egérlyukból című művét), Szuszlova visszatérése előtt megkérte egy arisztokrata nő, bizonyos Anna Korvin–Krakovszkaja kezét, de nem járt sikerrel. Ezután szerencsejáték-függőségbe zuhant, amelynek az egyik legjelentősebb, A játékos című regénye állít emléket (a történet egyik főszereplőjének, Polinának vonásait és nevét ismételten Szuszlovától kölcsönözte).

Még nem került a boltok polcaira A játékos, mikor Dosztojevszkijnek már új menyasszonya volt: nem más, mint az általa egy hónappal korábban megismert, szintén mindössze húszéves gyorsírónője, Anna Grigorjevna Sznyitkina. A hirtelen eljegyzés és a 25 éves korkülönbség ellenére azonban a kapcsolat működőképesnek bizonyult, és az író viharos életének legharmonikusabb időszakát jelentette. Anna előbb segített férjének befejezni A játékost és megtartani műveinek jogait a kiadóval szemben, majd 1867-ben hozzáment feleségül.

A lánykérést Dosztojevszkij egy új regényötlet felvetésének álcázta: úgy tett, mintha a nő szakmai tanácsát kérné a történettel kapcsolatban, ami szerint egy idős festő megkéri egy nála sokkal fiatalabb lány kezét. „Képzelje magát egy pillanatra a helyébe! Képzelje el, hogy én vagyok a festő, vallomást tettem magának, és megkértem, hogy legyen a feleségem. Mit válaszolna?” – „Azt válaszolnám, hogy szeretem magát, és örökké szeretni fogom” – hangzott a válasz. Annában a 45 éves író egy olyan elkötelezett társra (és rajongóra) talált, aki maximálisan behódolt neki magánéletükben és szakmailag egyaránt: Dosztojevszkij legnagyobb regényei (Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Karamazov testvérek) mind második felesége segítségével íródtak, aki nagy empátiával és együttérzéssel viseltetett a szereplők iránt (néha még el is érzékenyült, ahogy férje diktálását hallgatta). A párnak összesen négy gyermeke született, akik közül ketten (Ljubov és Fjodor) érték meg a nagykorúságot. Egészen Dosztojevszkij haláláig, összesen 14 évig voltak házasok, és bár Anna csupán 35 éves volt, mikor megözvegyült, soha többé nem ment férjhez. „Ki máshoz mehetnék feleségül Dosztojevszkij után? Talán Tolsztojhoz?” – reagált anno gúnyosan az újraházasodásával kapcsolatos felvetésekre.

Anna Dosztojevszkaja az 1880-as években. (Fotó forrása: Wikipedia)

A teste gyakran cserben hagyta

Dosztojevszkij mindössze 17 éves volt az első epilepsziás rohama idején, majd 27 éves korában diagnosztizálták – épp azelőtt, hogy munkatáborba küldték volna. Amikor onnan hazatért harmincas évei elején, állapota súlyosbodni kezdett, egyre többször gyötörték a rohamok, és gyógyulását az sem segítette, hogy szégyellnivalónak tartotta betegségét.

Viselkedésében gyakran végletes, neurotikus és őrülten féltékeny volt – de nemcsak gyenge fizikuma és egészsége, hanem megjelenése miatt is: borzasztóan kritikus volt a saját külsejét illetően. Fiatalkorában Quasimodónak csúfolta magát, és nagyon félénk volt a nőkkel szemben (ez pedig azzal járt együtt, hogy végül Szentpétervár szinte összes bordélyházának törzsvendégévé vált).

Mindezzel együtt szakmai sikerei vitathatatlanok: nem kevesebb mint 12 regényt, temérdek novellát és egyéb olyan írásokat köszönhetünk neki, amelyek a mai napig óriási hatással vannak a világ gondolkodására és az irodalomra – Sigmund Freudtól Ernest Hemingwayig a legtöbbek számára megkerülhetetlen, sorsfordító pont Dosztojevszkij munkássága.

„Embernek lenni az emberek között, és örökké annak maradni, bármilyen szerencsétlenség is érjen, nem elkeseredni, és nem meginogni: ez az élet” – írta bátyjának anno a megrendezett kivégzés után. Végül 1881-ben, 59 évesen hunyt el több tüdővérzést követően, amelyeket valószínűleg tuberkulózis okozott.

Kiemelt kép: Vaszilij Grigorjevics Perov (1833-1882): Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821 – 1881) író portréja, 1872. – Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images