Amíg – anyagilag, érzelmileg – kiszolgáltatott emberek kóborolnak az utcákon, vagy élnek magányban, szomorú, kongó lakások mélyén, mindig lesz, aki kihasználja, vagy legalábbis megpróbálja kihasználni őket. És a helyzet csak romlik. A hazai emberkereskedelemmel foglalkozó szakemberek már előre félnek, vajon az Ukrajnából százezer számra hozzánk menekülők közül hányan kerülnek pillanatokon belül hasonló sorsra. A híradásokból tudni lehet, hogy a háború megindulása után a csodálatos önkéntes civil segítők mellett az emberkereskedők voltak az elsők, akik megjelentek a határoknál…
Már néhány évvel ezelőtti becslések szerint is 36 000 csicskát, azaz házi rabszolgát tartanak maguknál családok az országban. A pontos szám nyilván ismeretlen, hiszen rengeteg eset rejtve marad. Már csak azért is, mert feljelentést szinte soha nem tesz senki. Félnek, hogy „utánuk nyúlnak”, de leginkább – feltéve, hogy sikerül kiszabadulniuk a mindenféle értelemben vett fogságból – el akarják felejteni az egészet, örökre. Azt az egy, öt, vagy akár sok esetben akár tizenévet.
Nyolc szakma, húsz év utca, két év rabszolgaság
Jánosnak finom vonásai vannak. A szeme tiszta, a keze is szép, erős férfikéz. Hatvankét éves, alig két hónapja szabadult két és fél év házirabszolgaságból. Egy kicsi, fűtés nélküli helyiségben lakott, enni a „tartó” család előző napi maradékát kapta. Ha nem maradt semmi, akkor azt a semmit. Olyankor, ha szólt, megkérdezték tőle: tegnap kaptál, azt hova raktad?!
János szép férfi lehetett korábban. Amikor húszévesen megnősült, és amikor a nyomdász szakmát kitanulta. Volt hivatásos katona is, elvégezte a Repülő Műszaki Főiskolát. Lett is baj ebből a rendszerváltás körül: akkor mindenhol rámondták, hogy túlképzett, nincs számára munka.
– Csak a nyomdászatban nyolc szakmát szereztem meg, a könyvkötészettől kezdve a gépmesterin át a szerkesztésig. De minek… Maradt az építőipar, mentem kétkezi munkára kőművesek közé. Meghalt aztán édesapám, rám maradt, hogy édesanyámat gondozzam. Amikor édesanyám is meghalt, csak az adósság maradt utána. Maradt az utca. Húsz évig… Az utcáról, a híd alól, a kapualjakból jártam el dolgozni. És – a hajléktalantársaimat kivéve – senki sem tudta, hogy én hajléktalan vagyok.
– Húsz évet az utcán hogyan lehet eltakarni…?
– Kitartással. Akaraterővel, életerővel. Nem mondom, hogy ez mindenkinek sikerülhet, nem is hibáztatom őket érte. Ittam én is korábban, de megláttam, hogy ha abba végleg belezüllök, akkor nincs remény. Hát nem züllöttem bele, abbahagytam. Aztán, tizenvalahány után kaptam egy állandó állást a gumiüzemben, oda is az utcáról jártam be, vagy fél évet. Akkor, húsz év hajléktalanlét után ki tudtam venni egy picike albérletet… Hogy milyen érzés volt? Az első éjszaka…? – Elhallgat, csak mosolyog. Úgy keresi sokáig a legjobb szót, hogy tudja, erre azt nem is lehet megtalálni. – Kiváló… Hogy végre nyugodtan ágyban alhatok. Nem padon, nem az aszfalton és a betonon. Akkor már olyan öt éve én voltam a legöregebb hajléktalan Szolnokon, a többiek mind meghaltak. Pedig még hatvan sem voltam. Nagyon sok lett addigra a magány, az egyedüllét. Elég volt belőle. Kicsit megjött a bátorságom is, hogy már nem az utca csak, amivel elbüszkélkedhetem, hanem van az a kis lakás, meg szépen fizető munka. Regisztráltam egy társkeresőre az interneten…

János (Fotó: Bielik István)
Helyes, kedves nő volt, azt írta, egyedülálló, és ő is magányos, mint én. Előbb-utóbb előállt vele, milyen jó volna, ha idejönnék hozzá, Szarvasra, lenne hol laknom, nem kéne albérletet fizetnem, majd ők elvisznek a munkába autóval minden reggel. Boldogok lennénk. Hát én mentem. Boldog akartam lenni…
Eleinte vittek is. Aztán egyre ritkábban. Hiába könyörögtem, mindig volt kifogás. Hogy most nincs pénz, hogy beteg valaki. Az a munkahely elment hamar a sok hiányzás miatt. Mondták, nem baj, van itt is munka. Volt is, mentem is. Csakhogy amikor éjszakai műszakom volt a gyárban, és reggel mentem haza, egy óra múlva már jöttek is azzal, hogy csináljam meg ezt, csináljam meg azt. Rendszeresen egy órákat aludtam csak. Aztán aláírattak velem egy papírt, hogy az ő számlájukra menjen a fizetésem. Ha hat ember áll körül, hogy írd alá, alá fogod írni… Amikor már olyan fáradt voltam, és kétségbeesett, hogy az életemet is megbántam, elszöktem. Kétszer is. Mind a kétszer megtaláltak. Harmadszorra nyitottam magamnak egy saját számlát, és fizetés napján elszöktem újra. Pár napot bolyongtam, a Körös-parton aludtam, de a munkahelyemet, ahol szerettek, becsültek, nem akartam otthagyni. Így végül én mentem vissza magam… De akkor már nézték a munkatársak, hogy mi van velem, hogy alig állok a lábamon. De mondani nem akartam semmit, úgy szégyelltem magam. Aztán egyszercsak
odajön hozzám a csoportvezető, leül mellém, és azt mondja, Jani bácsi, amíg nem mondod el, mi van veled, én föl nem állok innen. Két óra hosszát ült ott, amíg ki nem szedte belőlem, mekkora bajba kerültem, és fogalmam sincs, hogy mászok ki belőle.
Hogy nem tudok magamra tiszta ruhát venni, nem tudok bevásárolni, mert tízezer forintból nem lehet, amennyit nekem a fizetésből összesen visszaadnak. Mert fizetésnap jönnek a bankhoz, és már veszik is ki a kezemből a pénzt. El is küldött akkor engem a főnök úr Szarvasról, adtak vonatjegyre, meg ennivalóra pénzt, menjek el, húzzam meg magam pár napig Szolnokon. Két hétig így onnan jártam be dolgozni, nem aludtam egy hunyást sem, de mindig pontosan megjelentem, ahogy mindig is volt. Akkor megint jött az üzenet a telefonomra: „ha nem jössz, megkeresünk, agyonverünk.”
Kérdezem, ami kérdés ilyenkor mindenkiben feljön: ha ott volt az a sok bizonyíték a fenyegetésekre a telefonján, miért nem ment vele a rendőrségre?
– Ha feljelentést tennék, akkor ott valaki 3-4 évre börtönbe menne. Én azt nem akarom.
– Miért nem?
– Mert onnantól nekem állandó rendőri kíséret kellene, hogy megvédjenek a családtól…
Aztán, a munkahelyen kiderült, valaki ismeri az Ótemplomi Szeretetszolgálatot, és az általuk bíiztosított, 12 férőhelyes támogatott lakhatási lehetőséget. Pár nap múlva már itt volt. Ahogy itt van azóta is. És neki nincs is ennél nagyobb csoda, ennél fejedelmibb lakosztály, ennél puhább úgy, ennél emberibb szavak.
– Én akkor azonnal két napot átaludtam… – meséli. – Harmadnap bementem a munkahelyemre. Úgy néztek rám, mint valami első csodára. „Hát maga, hogy ki van pihenve! Fel sem lehet ismerni!” Ezt mondogatták. Olyan itt nekem, mint egy családban. Ezt én nem tudom megköszönni eléggé senkinek.
Mondja, hatvankét éves lesz holnap. Hogy nagy nap lesz az neki, már csak azért is, mert ő az édesapja névnapjára született.
– Elképzelem majd, hogy lát engem ezen a közös ünnepnapon. Látja, hogy már ezer éve nem iszom, hogy milyen jó körülmények között, biztonságban vagyok. Hogy nem bántanak. Megmutatnám a meleg szobámat, a jó kis ágyamat. Ezt a kis kertet. Örülne, remélem… – Elképzeli, elmosolyodik. Aztán úgy, a mosolyba indulnak el a könnyei. – Ezt nem tudja más, hogy mit jelent. Két évtized hajléktalanság után… Mindenem el van telve ezzel az örömmel.
„Akkor kaptam két nyaklevest”
A másik kis szoba egyik lakója, B. nem szeretné, ha leírnám a nevét. Azaz javít: nem szeretne ő már nagyon semmit. Valami fényt keresek a szemében, de nincs ott fény semmi. Csak végtelen szomorúság és csönd. A kezét nézem, a kezében benne van minden. Bütykös, munkában megnyomorodott, kacskaringós ujjak, örökké lila foltjai a fájdalomnak. J. Budapesten született, szakácsnak tanult. Konyhafőnők volt aztán csupa csillogó, ezüsttálcás helyen. Szállodákban. Legendás budai éttermekben. Ezután rögtön azt mondja, hogy meghalt hamar és gyors egymásutánban szinte mindenki, akit szeretett. Az édesapja, a húga. A fia is.
– A válás után idekötöztem édesanyámhoz – meséli. – Volt egy tanyánk. Csak aztán édesanyám meghalt, a tanyát meg aladták a fejem fölül. Nem maradt senki és semmi. Akkor jött ez a szarvasi család, akiket már ismertem, hogy ne féljek, adnak ők szállást, munkát is. Felemelnek abból a lentből. Ígértek minden szépet. Hogy csak kicsit kell segíteni cserében, a lovakkal, meg a trágyával. És hogy a nyugdíjamból havonta adjak le egy kicsike részt. Így ment az első hónapban. De aztán már ott álltak a posta előtt, amikor jött a nyugdíj, és elvették az egészet. Következő hónapban egy kis trükkel elmentettem magamnak párezer forintot belőle, de azt ellopták még aznap éjjel, amikor aludtam.
Ahol aludt, azt mondja, egy kicsike, üres helység volt egy melléképületben. Víz, villany, fűtés nélkül.
– Fél hatkor jöttek ébreszteni mindig, hogy induljak trágyázni. Mentem is, egy éven át minden nap. Aztán egyszer azt mondtam, hetven éves vagyok, öreg is, beteg is, fáj mindenem, nem bírom már a trágyázást. Akkor kaptam két nyaklevest. Az ember meg olyan, hogy megijed a veréstől. Hogy jöhet annál még rosszabb is.
Ezután még maradt párhónapot, amikor összeszedte a bátorságát és elment a szociális otthonba segítséget kérni, ahol az édesanyja meghalt korábban. Ott mondták Janiékat, és ezt a helyet. Még aznap este jöhettem. Bárcsak tudtam volna hamarabb…
Tavaly óta él itt. Azt mondja nincs más vágya már, csak pihenni. Hogy ne hajtsák ki belőle a lelket. Kérdezem, akad-e azért egy kicsike öröm a napjaiban.
– Öröm? – Úgy néz rám, mintha valami buta halandzsát mondanék. – Már honnan lenne öröm? Mindenkim meghalt. Már a barátaim is. Nézzen rám…

Fotó: Bielik István
„Tízet kimentünk, öt visszamegy”
A szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálatnál húsz éve foglalkoznak „csicskamentéssel”. A házi rabszolgatartás, vagy munkacélú kizsákmányolás korántsem csak szarvasi probléma, de az országban tudomásuk szerint más szervezet nem foglalkozik célzottan, szervezetten ezzel a jogilag is elég nehezen megfogható jelenséggel. Itt, Szarvason körülbelül 150 főre becsülik a házaknál fogva tartott emberek számát.
„Janika”, akit B. is emlegetett teljes nevén Oncsik János, a Szeretetszolgálat szenvedélybeteg ellátások szervezeti egység vezetője.
– Nagyon leegyszerűsítve két típusát lehet megkülönböztetni ennek a munkacélú kizsákmányolásnak, vagy csicskáztatásnak – mondja. – Az egyik az úgynevezett „öregezés”, ami szintén elképesztő méreteket kezdett ölteni az utóbbi időben. Itt teljesen tudatosan használják ki a naivabb, magányos, időseket.
Különböző társkereső oldalakon szándékosan olyan embereket szólítanak meg, akiknek van valamilyen rendszeres jövedelme, ha saját ingatlannal is rendelkezik, az még jobb.
A cél általában az, hogy miután az illető bizalmába férkőztek, a vagyonát végül a saját nevükre írassák, a jövedelmét pedig elvegyék tőle. A másik eset, amikor a dolog amolyan íratlan, kölcsönösen hasznos megállapodásként indul. Ebben a régióban rengeteg tanya van, sokan élnek mezőgazdaságból, állattartásból. Mindig is kellett valaki ezekhez a házakhoz, aki gondozza az állatokat, a földeket. És sajnos van sok olyan ember, aki nehéz körülmények között él, esetleg még fedél sincs a feje felett, és különböző okok miatt nem tud „rendes” munkahelyen elhelyezkedni. Számukra nagyon jól hangozhat, ha valaki azt mondja, gyere, kapsz szállást, kapsz enni, cigit, sőt, alkoholt is, ha kell, és cserébe csak el kell végezned a ház körül, vagy a tanyán felmerülő munkákat. Itt nem mindig tudatos kihasználásként indul a dolog, de végül általában ugyanaz a vége…
Ugyanaz történik, mint mondjuk egy bántalmazó családi kapcsolatban: adott egy alárendelt fél, aki tulajdonképen ingyen dolgozik a fölérendelt gazdának, így aztán idővel akarva-akaratlanul kialakul a szokásos bántalmazói dinamika.
Itt is igaz, hogy nem minden esetben fizikai agresszióra kell gondolnunk, de hamar eljut a kommunikáció oda, hogy „te is tudod, milyen szerencsétlen vagy, úgy szedtünk össze az utcáról, nélkülünk máshova nem is mehetnél, éhen halnál, megfagynál, nem szólna hozzád senki…” És szép lassan úgy leépítik ezeknek az embereknek az eleve nagyon gyenge lábakon álló önbizalmát, hogy mindezt el is fogják hinni. Persze mindig van egy úgynevezett beetetési időszak, amikor egész kellemesnek tűnik a helyzet, még több az étel, melegebb a szoba, kedvesebbek a szavak. Aztán lassan elkezd romlani a helyzet, de akkor általában már késő… A legtöbb csicska ráadásul nem helyi, hanem az ország más részeiről kerülnek ide. Sokkal könnyebb ugyanis olyan embert irányítani, akinek nincsenek semmiféle szociális kapcsolatai az adott környéken. Nem tud kihez fordulni, kitől segítséget kérni, a város sem ismeri őt, valóban azzal szembesül, hogy nincs senkije, csak a kizsákmányolói, akiktől egyre nagyobb függésbe kerül. Sokszor nem is a ház körüli munka elvégeztetése a legfontosabb a családnak, hanem az illető jövedelmének a megszerzése, ezért gyakran ők maguk küldik el a munkaképes csicskát dolgozni, hogy aztán elvegyék a fizetését. Az is gyakori, hogy kifejezetten hajléktalanokat „húznak be”, hiszen ők a legkiszolgáltatottabbak. Ha emellé szenvedélybetegek is, akkor pláne… Bevett módszer, hogy a családok direkt beküldik a már magukhoz láncolt csicskáikat egy-két hétre hajléktalanszállókra, hogy onnan csábítsanak el további embereket. Vagy ugyanezt megcsinálják állami gondozottakkal, akik felnőve épp kikerülnek a rendszerből, és hirtelen az utcán találják magukat.

Oncsik János (Fotó: Bielik István)
János azt mondja, ha elindul Szarvas utcáin, meg a környező tanyák felé, szinte pontosan meg tudja mondani, melyik házak azok, ahol csicskákat tartanak. Gyakran mégis tehetetlenek.
– Mi, amikor csak lehet, felajánljuk a segítségünket. De ha valaki nem szeretne ezzel élni, nem tehetünk sok mindent. Aki viszont változtatni szeretne, azzal mindenekelőtt megpróbálunk kapcsolatot tartani. A mi intézményünkben van nappali, közösségi ellátás is, erős egyházi jelenléttel, aminek keretében az önkénteseink különböző jótékonysági akciókat, például ruha-és ételosztásokat szerveznek. Ezek a rendezvények mind nagyon jó bevonási csatornák, mert itt megjelenik a legrászorulóbb réteg, és mi elkezdhetünk velük beszélgetni, kiépíteni valamiféle bizalmi kapcsolatot, amíg el nem jutunk odáig, hogy el merik mondani, mi is az ő valódi problémájuk. Általában az derül ki, hogy az, hogy ő most éhes volt, és beállt a sorba egy tál ételért, csak a jéghegy csúcsa… Mégis, legtöbbször csak akkor ismerik be, hogy baj van, amikor az a baj már nagyon nagy.
Nehéz dolguk van, mert ha még sikerül is kimentenünk ebből a helyzetből mondjuk tíz embert fél év alatt, jön egy hónap alatt másik tíz a helyükbe.
A családoknak ugyanis sokkal egyszerűbb futni egy kört Budapesten, vagy mondjuk egy másik nagyváros vasútállomásán, és ott helyben leszólítani valaki újat, mint megpróbálni visszaszerezni a régit, és ezzel esetleg megkockáztatni egy rendőrségi feljelentést. Ráadásul abból a tízből, akit kihoznak, legalább öten biztosan visszamennek a kizsákmányolóikhoz. Persze van a félelem, akár még konkrét fenyegetések nélkül is, hiszen hozzá vannak szokva, hogy a „gazdáik” bármit megtehetnek velük. De utóbbiak gyakran nem is a félelemre, hanem az érzelmekre játszanak. Mert ezek közül az emberek közül sokan sohasem tapasztalták meg a valódi szeretetet, és törődést. Aztán ott, ahol valójában csak bántást kapnak, egyszercsak családtagnak nevezik őket… És ez sokszor felülír mindent.
– Gyakran felmerül a kérdés, hogy kik a veszélyeztetettek – folytatja Oncsik János. – Sokan azt gondolják, hogy csak lecsúszott, hajléktalan emberek kerülhetnek ilyen helyzetbe. Pedig nagyon nem így van. Elég, ha idős, és magányos az ember. Bárkivel megtörténhet…
A szerelem éltet, és nyomorba dönt
György – vagy ahogy ő szeretné, hogy szólítsam, Gyuri – szerelmes. Szokatlanok az ilyen szerelmesek, mint ő. Vékony arcú, vékony csontú kis öreg. A haja ősz bozont, mint egy tudósé vagy mint azé, aki ő most itt: egy gyöngülő, utolsó reményeket markoló ember. Hetvennégy éves.
– Azt mondják, nem látszik… – néz rám várakozva. Nem akarja, hogy látsszon. Már csak a szerelem miatt sem. Mert hogy a lány, aki folyton az eszében jár, aki élteti még ebben az összezsugorodó világban, harmincegy éves. Lobog a piros szín rajta, a kabátja. Ahogy lobog a szíve is. Mondja, hogy az élete tele volt bajjal. 18 év intézettel indult minden, de felemelt ujjal javítja a gondolataimat:
– Nekem az oktatók, nevelők ott is mindig azt mondták, hogy fiam, ha már egyszer lejöttél a fáról, és kiegyenesedtél, akkor maradjon is egyenes a te gerinced mindenáron. Úgy éljél. Oda a rendőrség bejött éjjelente, elvitték az erőszakosakat, a rablókat, de én akkor, és utána is ember maradtam.

György (Fotó: Bielik István)
Szakmunkás lett, cipész. Aztán fémforgácsoló. Matróz is volt. Két fia született, az egyik elveszett, nem találja. „Több, mint 50 éve nem is láttam a gyereket”. Így mondja, gyerek, mert neki mindig az marad, nincs is képe magában máshogyan róla.
– Már biztosan van unokám is. És nem én nem tudom… nem fogom tudni már sosem.
Még reménykedik, de egyre halványabban. Két felesége volt, a második 35 évvel ezelőtt halt meg. Méhnyakrák.
– Lehet, hogy butaság, de azt mondják, a 10 évet illendő egyedül kivárni a másik halála után. Hát én kivártam, becsülettel, türelemmel. De akkor már nagyon sok volt az egyedüllétből.
Azt mondja, az a baj, hogy a társkeresőkön mindenki csak kéregett tőle ezt-azt. Hogy töltse fel a telefonkártyájukat, hogy küldjön pénzt a gyerekek iskolatáskájára, és ehhez hasonlók. És akkor jött a Lány.
Ő eleve azzal kezdte, hogy ő nem olyan. Ő nem fog pénzt kéregetni, ő csak ismerkedni szeretne. Ő csak szeretet akar. Mert őt becsapták, elhagyták egy kicsi gyerekkel, ő csak sír és sír, és küzd és küzd.
– Volt egymillió forintom, abból én elég hamar elküldtem neki ötszázezret. Azt mondta, van egy kis ház, amit ő most megvehetne, hogy ne kelljen fedél nélkül lenniük a kicsivel. Csak aztán se a pénzt, se a házat nem láttam…
Mosolyog, kicsit magán is. Mert akkor már mondogatták neki, hogy nincs ez így rendben. De a lány könyörgött. Azt mondta, szerelemes ő is. Hogy nincs más vágya, mint hogy Gyurihoz menjen feleségül.
– Öt évet nem lehet csak úgy elfelejteni.
– Öt éve megy ez?
– Öt. Azóta küldök neki pénzt. Minden hónapban elveszem a nyugdíjamból. Mindig mond valamit, hogy most tüzelőre kell, most meg a gyerek ruhájára. Mondtam neki, legalább a kislányt hozza el valamikor, hogy megismerjem. Nem hozta soha. Pedig megígértem, hogy én felvállalom a gyereket is.
– Mennyi a nyugdíja?
– Nyolcvanezer forint. Butaság, tudom.
– Reménykedik még?
– Reménykedem… Én összekészíteném az esküvői öltönyt is egy perc alatt boldogan. Nincs sok esélyem, tudom. Azt is mondta, hozzám jönne, csak hát, hogy néznénk ki egymás mellett az utcán… Megértem ezt is. Valóban, hogy néznénk ki? De olyan szépen elképzeltem azt a közös életet. Hogy gondoskodna rólam, vigyázna rám. Szeretne. Olyan nagyon sokat voltam én már egyedül. Nem szeretnék már egyedül lenni… Érti ezt?
És én csak arra tudok gondolni, hogy igen, értem.
KIemelt kép: Bielik István