„Mielőtt megütnek, melléd ütnek“ – Egy szobalány vallomása sorozatajánló

2021 egyik legjobb sorozata az érzelmi bántalmazásról és az egyedülálló anyák számkivetettségéről szól.

„Mielőtt megütnek, melléd ütnek” – hallja a bántalmazott anyák otthonában Alex, a Maid (Egy szobalány vallomása) című sorozat főszereplője, mesélője. Közben azon tűnődik, hogy talán nem is kellett volna otthagynia hároméves kislánya alkoholista, érzelmi bántalmazó édesapját, hiszen a férfi nem is ütötte meg őt. A cselekménynek ezen a pontján úgy tűnik, hogy Alex mindent elveszít, beleértve a lányát, Maddy-t is, hiszen se lakása, se állása, ellentétben a bántalmazó apával.

Az érzelmi bántalmazás hetekig tartó elmerülés a fekete, sűrű, sötét semmiben. Így is jelenik meg Alex magánya – nagyon plasztikusan – az egyik epizódban. Nagyon mélyre lehet zuhanni ebben a gödörben, főleg ha a zuhanást nagy remények előzik meg. A bántalmazó, függő társ melletti tiszta szakaszok megadják a megértés, biztonság, kiszámíthatóság illúzióját, aztán a kiszámíthatatlanul alakuló elvárások, hazugságok mezsgyéjén, az érzelmi összeolvadás és kitaszítottság között húzódó senkiföldjén, a hangulat-ingadozások sűrűjében az ember egyszer csak ráeszmél: egy ilyen a kapcsolatban jobb, ha elássa magát, úgyis örökre magányos marad. És miközben tulajdonképpen megszűnik létezni attól, hogy valaki más életét próbálja élni, mégis mindig úgy alakul, hogy az érzelmi bántalmazó gondolja úgy, hogy neki sokkal nehezebb. Mindig talál okot, hogy ihasson, és ez sokszor szorosan összefügg a másik fél szabadulás-kísérleteivel. 

(Kép: Netflix)

„Tudom, hogy elcseszett vagyok, de nem fogok többet szilánkokat szedegetni Maddy hajából.” 

Aztán végül a legtöbb anyát az lendíti át egy-egy ilyen helyzet és saját elcseszettsége miatt érzett tehetetlenségén és a holtpontokon, hogy abba kapaszkodik, milyen életet akar a gyerek(ei)nek.

Hogy olyan helyük legyen a világban, ami azért otthon, mert szeretik egymást benne.

Ezt a mindent betöltő szeretetet, magányos hőstetteket mutatja be a sorozat a leghúsbavágóbb módon, olyan jelenetekkel, amikor például szirup helyett „mintha-szirupot” önt Alex Maddy palacsintájára, vagy beállít egy zsák műanyag pónival, amit az anyaotthon előző lakója hagyott ott. Vagy amikor elveszíti az álomalbérletet a részeg apa miatt, és ismét hontalanná válik. „Maddy ma ült egy igazi pónin” – ezzel a gondolattal zárja a napot. 

(Kép: Netflix)

Aztán néhány kocsiban és egy kompállomáson töltött éjszaka, egy hajléktalanszálló, egy fekete penészes átmeneti otthon és a bipoláris anyja lakókocsijában töltött hosszú hetek után Alex újra Maddy édesapjának mobilházában köt ki, és bár átmenetire tervezi a maradást, mégis újra elkezd reménykedni…

„Hogy lehettem ilyen hülye”

Hogy aztán ezzel a mondattal zokogva omoljon össze abban a pillanatban, amikor Maddy apja hazaállít hetekig tartó absztinencia után az első hatos pakk sörrel. A 25 éves lány tudja, hogy ismét felült a kizárólag lefelé tartó hullámvasútra, és inkább magától behúzódik a már említett gödör aljára. Ezt az állapotot jeleníti meg nagyon plasztikusan a sorozat, amikor Alex egy ilyen visszaeséskor a kanapé alá csúszva egy fekete gödörbe bújik, és onnan hallja csak a felé érkező mondatokat. Mígnem egy éjszaka, amikor megint a füle mellett repül el egy üvegtál, ismét felkapja a lányát, ezúttal semmi mást, és visszatér a bántalmazott nők otthonába.

(Kép: Netflix)

„A munka az egyetlen, amit nem vehetnek el tőled”

A dinamika fájóan ismerős lehet bárkinek, aki élt már együtt alkoholistával. Ami azonban Alex életét különösen megnehezíti, az az, hogy nincsen semmilyen tartaléka. Se munkája, se végzettsége, se családi háló körülötte. Barátai a gyerek apjának a barátai. Van egy bántalmazó apja és egy bipoláris anyja, tehát tényleg csak magára számíthat. Hamarosan a lánya mellett a munkája – a takarítás és az írás – lesz az egyetlen kapaszkodója. A filmen nézve is fojtogatóan undorító vécék és fényűző luxusházak pucolása, a méltatlan órabér és emellett az álszent és átláthatatlan szociális ellátások rendszere. Az állandó számolgatás, elmaradás  a számlákkal, bölcsipénzzel. Pedig mennyit küzdött és könyökölt azért a rendes bölcsiért is.

Takarítós élményeit, a különböző házakat és az ott lakó emberekről szerzett benyomásait kezdi el leírni jegyzetfüzetében, majd ezekkel az esszékkel felvételizik újra a Missourai Egyetem kreatív írás szakára

 – több száz kitakarított vécé és hét állami támogatás igénybevétele után. Mert amit a munkája és a gyereke mellett nem vehet el Alextől senki, azok a szavai, ezért is kezd el írni és a – megtalált, saját – szavak erejével segíteni gyógyulni sorstársai terápiás körében.  

(Kép: Netflix)

Anyaseb és apahiány

Szívbemarkolóan mutatja be a sorozat a főhős szüleihez fűződő ambivalens viszonyát és kétségbeesett, utolsó utáni próbálkozásait, hogy megértsék őt. Hogy az apja egyszer végre mellé álljon. Az az apa, aki asztali áldást mond, amikor szemtanúja a lányát érő mindennapos (érzelmi) erőszaknak és kontrollnak.

Valós történet alapján

A sorozat Stephanie Land (1978) memoárján alapul. Land a sorozatbeli Alexhez hasonló utat tett meg, bár nagyobbik lánya, Mia még a sorozatbeli Maddy-nél is kisebb volt, amikor kilépett az érzelmi bántalmazó kapcsolatból. Land könyvének kezdőmondata ez: „A lányom egy hajléktalanszállón tanult meg járni.” A kötetnek, amely 2019-ben harmadik helyen végzett memoár műfajban a New York Times bestsellerinek listáján Maid: Hard Work, Low Pay, and a Mother’s Will to Survive az eredeti címe, és bár sok mindenben eltér a sorozattól, mégis nyilvánvalóan Land történetén és tapasztalatain alapszik. Landnek két lánya született, és jelenlegi partnerével egy négygyerekes mozaikcsaládban él. Az amerikai szegénység mellett kiálló újságírói és érdekérvényesítő tevékenysége is saját tapasztalataiból táplálkozik. Írásaival arra törekszik hogy felfedje azt valóságot, amit az amerikai álom mítosza eltakar, mivel ezek a hangok és történetek a legtöbbször láthatatlanok maradnak.  

De még ennél is reménytelenebbnek tűnik a sorozatban az Alex és a bipoláris művész-édesanya, Paula közötti viszony (őket egyébként Andie MacDowell és hús-vér lánya, Margaret Qualley játsszák). A főszereplő ugyanis nem csak a maga bajával küzd, de az anyja valóságtól teljesen elrugaszkodott, mániás és sokszor veszélyes viselkedése miatt is felelősséget érez, és nyilvánvalóan ő kerül anya-szerepbe, amit nehezen tud elengedni. Iskolapéldája ez annak, amikor a szülő nem hogy nem könnyíti meg, de meg is nehezíti krízisben lévő gyereke életét, mert képtelen a saját világából kitekinteni. Mégis, ezt a beteg, sérült kapcsolatot is átitatja a mély szeretet és az az üzenet, hogy nem tudsz anyaként új életet kezdeni, ha a saját anyádat nem tudod elengedni és szeretni. Alex ezzel a sokszor elbírhatatlan csomaggal együtt is úgy tud jelen lenni a lánya életében, hogy a kislány közben semmiben nem szenved hiányt.

(Kép: Netflix)

Kiszámítható napirendje van, érzelmileg elérhető édesanyja, aki az utolsó fillérjét is a gyerekére költi és aki semmilyen módon nem terheli rá az őt érő sorscsapásokat, aki mindent érte tesz, de semmit fel nem ró neki.

Ez a szeretet és ez az érzelmi érettség az, ami nem függ társadalmi státusztól vagy anyagi bevételtől és végső soron ezen áll vagy bukik, hogy valakinek jó gyerekkora lesz-e egy hajléktalanszállón vagy pokoli élete a gazdagnegyedben.    

A Szobalány vallomását tehát mindenkinek látnia kell, aki meg szeretné érteni, hogy működik az érzelmi bántalmazás, hogy miért az egyedülálló anyák az egyik legkiszolgáltatottabb rétege a társadalomnak, és hogy mire képes a szülői szeretet. És persze a vágy, hogy végre a saját életünket élhessük. 

Kiemelt kép: Netflix