A Nők Lapja Nyár 2021-es számának cikke.

Az én XX. századom, Bűvös vadász, Simon mágus, Testről és lélekről – csupa nagyívű, zseniális mozi. Utóbbi elhozta az Arany Medvét a berlini filmfesztiválról, majd egészen az Oscar-díj előszobájáig jutott. Lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, igen. Enyedi Ildikó harminc éve dédelgetett álma, a Füst Milán regényéből készült A feleségem története című filmadaptáció nyáron kerül a magyar mozikba. A rendezőt arról faggatom, hogyan jutott el fiatalkori álma megvalósításáig.

Hűvös van, Ildikó nyakig felöltözve üldögél a laptopja előtt valahol Bécsben. Rég átesett a Covidon, ma már szabadon utazgat legújabb filmje utómunkálatainak helyszínei között. Annyira sűrű napjai vannak, hogy csak este nyolckor tudott időt szakítani erre az interjúra. Mégsem látszik fáradtnak, sugárzik a jókedvtől.

Azóta várom ezt a beszélgetést, mióta első nagyjátékfilmedet, Az én XX. századomat láttam a filmszemlén. Mikor is? A rendszerváltás évében, 1989-ben. Mágikus varázsú, leheletfinom, nőies mozi volt. Tényleg, hogy érzed magad nőként ebben a férfiak uralta, kemény szakmában?

Jól. Ma már jól. Ebből a szempontból is sokat nyílt a világ, és én valahogy kezdettől fogva reméltem, hogy ez így lesz. De már akkor is akadtak nők a pályán, Mészáros Márta, Elek Judit, Gyarmathy Lívia, Ember Judit… Nagyon tisztelem mindegyiküket. Most ugyan érezhető egy kis visszalépés ezen a téren itt Kelet-Európában, ami aggasztó, de én természetemnél fogva optimista vagyok. Talán a szüleimtől örököltem a folytonos bizakodást, hogy majd jobb lesz. És ha nem is mindig jött be, engem mindig ez hajtott. Ezért, amikor nehéz volt, mert sokszor az volt, akkor sem éreztem sem feszültséget, sem keserűséget.

Skorpió a csillagjegyed, megnéztem, az ilyen emberek keresni szokták a kihívásokat…

Igen, engem inkább inspirál, ha valami nehéznek ígérkezik. Beindul az adrenalin. Mondok egy példát. Az első kísérleti filmemet a Balázs Béla Stúdióban három embernek köszönhetem. Az egyik jó barátom, Xantus János volt, akinek odaadtam egy írásomat, és ő arra biztatott, csináljam meg filmben, úgy jobban megszólalna. Ez nekem addig eszembe sem jutott. A másik Bódy Gábor, akinek megmutattam a piros tintával írt szinopszist – csak piros szalagom volt az írógépben –, ő átfutotta, és azt felelte, oké, kapok egy húszezer forintos úgynevezett kísérleti keretet, csináljam meg. És ahogy jöttem ki a BBS irodájából, mögöttem a lépcsőn Erdély Miklós író, rendező jó hangosan, hogy biztosan halljam, odaszólt valakinek: nem érti, miért adnak keretet egy ilyen jöttment kis nőnek, amikor X. Y. is szeretne filmet készíteni, és az mennyivel jobban megérdemelné. Csak később jöttem rá, hogy ez Miklós jól bevált technikája volt, beakasztani a horgot a másikba, hogy aztán megnézze, hogyan reagál.

És hogy reagáltál? Én biztosan nagyon megbántódtam volna.

Legtöbben ezt teszik, igen. Én inkább dühös lettem, és mindenképpen be akartam bizonyítani ennek az ismeretlen embernek, hogy nincs igaza. Innen indult Erdély Miklóssal a haláláig tartó mély barátságom.

Végül sikerült bebizonyítanod, és betörnöd a szakmába…

Nem akartam én sehova betörni. Csak megcsinálni valamit, ami akkor éppen egy fi lm volt. Még a főiskolán sem voltam biztos abban, hogy filmkészítő szeretnék lenni, csak az első játékfilmem után dőlt el bennem. Pedig az is teljesen irreális vállalkozásnak indult. Drága, bonyolult kosztümös film. Az a fajta mérlegelni tudás, hogy mi az, amit első filmként el lehetne sütni a piacon, akkor még egyáltalán nem alakult ki bennem. A tájékozatlanságomból fakadt a bátorságom. Az meg, hogy sikerült betörnöm a szakmába, elhanyagolható melléktermék amellett, hogy megcsináltam valamit, ami nagyon érdekelt.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!