„Mi akkor is festünk, amikor épp nem festünk” – Soós Nóra és Győri Márton festőművész-házaspárnál jártunk

A Nők Lapja Tél 2020-as számának cikke.

Egy kapcsolat, ahol a nő nem a művész háttérországa, hanem ő maga is művész. Sőt, ahogy mesélik, Marci gyakrabban lép hátra, hogy teret adjon Nóra kibontakozásának. Közel húsz éve kizárólag festészettel foglalkoznak, képeik külföldi gyűjtők falain is ott lógnak, és azon kevés kortárs magyar képzőművész közé tartoznak, akik meg is élnek a hivatásukból.

Újlipótvárosból – ami még mindig a szívük csücske – a gyerekeik születése után költöztek zöldebb környezetbe, Budapest második kerületébe. Az otthonuk a földszinten található, a műterem – ahova tartunk – az emeleten. A fehér falak előzékeny hátteret adnak a Győri–Soós család színekkel teli életének. Gondosan válogatott apró tárgyak az ablakaik párkányán, figyelmesen összeállított csendélet az asztalukon – borostyán a vázában, gyümölcs a tálban. Az egyik szoba Győri Márton műterme, a mellette lévő Soós Nóráé, és ez egyben a fogadótér is, ahol a kanapéra és a körülötte álló székekre leülhetünk. Nóri képeit hamarosan elszállítják egy kiállításra a Műcsarnokba, de most még tele van velük a szoba. Marcinál egy készülő festmény várakozik az állványon, a kedvünkért most szünetet tart ő is.
– A képzőművészek általában idegenkednek attól, hogy az otthonuk és a műtermük azonos helyen legyen, de mi nagyon szeretjük – magyarázza Nóri, miközben körbenézünk –, a gyerekek időbeosztása miatt is praktikus így.
Brúnónak és Sárának szabad bejárása van a műterembe, természetes közegük. Ha vendégségbe érkeznek barátok, vásárlók gyerekei, számukra sem tiltott terep a műterem, sőt Nóra bátorítja őket, hogy jöjjenek, nyugodtan tapintsák meg a festményeket, vegyék kézbe az ecseteket, a festékestubusokat. Ez utóbbiból nem kevés sorakozik Marci asztalán – átgondolt rendben, elképesztő mennyiségű, árnyalatú festékestubus várja, hogy rá kerüljön a sor. A két helyiséget látva egyértelmű, hogy Marci a rendszeretőbb a családban, Nóri lazább, szétszórtabb. Ahogy Marci viccelődve kommentálja, ő csak egy szürke eminenciás, neki tudnia kell, mit hol keressen, Nóra a zseni, aki átlátja a káoszt.
– Előfordul, hogy a fiunk, Brúnó, aki már tizenkét éves, hazajön a suliból, és a műterembe vezet az első útja – folytatják, ahogy leülünk. – Megkérdezi, min dolgoztunk aznap, és vele már el is lehet beszélgetni a képekről. Mivel a gyerekeink ebben a közegben nőnek fel, biztos, hogy sokkal érzékenyebbek, nyitottabbak lesznek a művészetre, mint azok a gyerekek, akiket kevesebb ilyen jellegű inger ér. Brúnó a legutóbbi amerikai utunk során végignézte velünk a világ legnagyobb múzeumait, New Yorkban és Bostonban legalább napi ötöt illesztettünk be a programunkba, és nemcsak hogy bírta, de kimondottan nyitott, érdeklődő volt.

Teljes szabadság

A házaspár a Képzőművészeti Egyetem felvételijének második rostáján ismerkedett meg. Nóri benézett egy terembe, ahol a falnak támasztva meglátott néhány képet, amelyek lenyűgözték. A bent lévőktől érdeklődött, ki festette ezeket, és azt a választ kapta, hogy egy fi ú, akit arról fog megismerni, hogy tiszta festék a ruhája. Később ez a fi ú odament hozzá, és megkérdezte, hogy hívják. Nóri csak annyit felelt: a neve egy Ibsen-dráma címe. Mire Marci csodálkozva nézett vissza rá: „Vadkacsa?” Így kezdődött.
Már a kapcsolatuk elején kiderült, hogy kifejezetten különböző művészi utat szeretnének bejárni. Nóri (ha több ideje lenne) szívesen mozogna képzőművész- körökben, járna kiállításokra, szakmai találkozókra. Marci már tizenévesen érezte, mit és hogyan szeretne festeni, a saját útját járja, egyetlen alkotótársa egyben a szerelme, a felesége is.
Nóri festészete szisztematikusan épül fel, különböző gondolati és technikai rétegek kerülnek egymásra, legfőbb jellemzője a transzparencia. Erős színekkel, egy ösztönös, absztrakt alappal kezd, majd arra kerülnek rá a különböző képrétegek, a figurális jelenetek, amelyek sokszor egy aktualitásra reflektálnak. A képek a címmel és a befogadó saját megfejtésével válnak teljessé.
Marci lassan dolgozik, munkái részletezők, rá is jellemző az élénk színek használata, témavilága az irodalomból, a költészetből, a zsidó kultúrából merítkezik.
– Ha egyszer újra születhetnék – mondja Marci –, azt hiszem, akkor is festő lennék, mert a festészet teljes szabadságot ad, ami igazán kivételes adomány. Ennek a szabadságnak köszönhetően az alkotásra szánt idő mellett sokat lehetünk együtt a gyerekeinkkel is, és ez a legnagyobb ajándék az élettől.
– De ez csupán az érem egyik oldala, mert a szabadság mellett ez az élet elképesztő mennyiségű munkával is jár – egészíti ki Nóra. – Általában napi hat-nyolc óra, az iskolai szünidők alatt pedig még több festéssel, mert ha a gyerekekre a nagyszülők vigyáznak, mi éjjel-nappal dolgozunk. Az ő segítségük nélkül nem is tudnánk igazán működni. A festés folyamata teljes embert kíván, megfeszített, szüntelen koncentrációt. Nem lehet trükközni, nincs lehetőség mismásolásra, ha nem vagy ott a képen teljes lényeddel, megette a fene az egészet. Ezért a festésre fordítható időt mi „aranyidőnek” becézzük, mert bár elképesztően megterhelő, de csodálatos flow-érzés is.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Két festő hogyan menedzseli a családi életet?
Honnan inspirálódnak?
Próbáld ki most kedvezményesen!