„Soha nem értettem, miért kell sietni” – Interjú Feldmár András pszichológus-pszichoterapeutával

Az idén 80 éves, Kanadában élő szakemberrel arról beszélgettünk, miért veszítjük el a gyerekkori spontaneitásunkat, és hogyan szerezhetjük vissza. Elmagyarázta, a türelmetlenség hogyan traumatizálhat egy gyereket, és hogy az élet értelme nem más, mint a pillanat szentségének megélése. Ízelítő a Nők Lapja Psziché 2020/6. lapszámából.

– Egy interjúdban említetted, hogy egyetértesz Allen Ginsberg amerikai költővel, aki azt mondta, ha az ember nem spontán és őszinte, akkor nem ér semmit, amit csinál. Miért?
Minden gyerek spontán és őszinte, aztán leszoknak róla. Freud szerint ott kezdődik az öncenzúra, amikor egy gyerek lenyeli a majdnem kimondott szót, mert megtapasztalta, ha elmondja, amit gondol, a felnőtt megszégyeníti, megbünteti vagy felháborodik rajta. A felnőtt meg azért jár évekig pszichológushoz, hogy újra ki merje mondani az érzéseit, függetlenül attól, hogy azok szégyenletesek, trágárak vagy nincs értelmük.

– Miért fontos ez?
Mondok egy példát. Egy párkapcsolat addig izgalmas, amíg kölcsönösen meglepjük egymást. Nem félünk attól, hogy megbántjuk a másikat, vagy nem tetszik neki a mondanivalónk, vagyis spontánok és őszinték vagyunk. De ha már tudom, mit fog mondani a másik, anélkül, hogy kinyitná a száját, megunom, és keresek valakit, aki meg tud lepni.

– A spontaneitás elvesztése a megfelelési kényszer kezdete?
Igen. Egy amerikai költőnő szerint azért hazudunk egymásnak, mert nem hisszük el, hogy a mi igazságunk az elég jó a másiknak. Nem akarunk olyat mondani, ami bántó vagy meghökkentő, inkább olyat, aminek mások örülnek. Ötven éve arra bátorítom a pácienseimet, hogy merjenek őszinték lenni. Minden esetből tanulok, mert mindenkinek más kell ahhoz, hogy meghallja: titkokat őrizni veszélyesebb, mint kimondani az igazságot.

– A pácienseiddel való beszélgetések alapján milyen mentális állapotban vannak most az emberek? Mennyire befolyásolja ezt a járvány, a politikai csatározások, a létbizonytalanság?
Az emberek kétezer éve ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Csak a technika fejlődik, de az etikában és a politikában, ami a pszichoterápia lényege, nincs változás. Az emberi kapcsolataink érdekelnek minket, és a mikropolitika, ami azt jelenti, hogyan szerezzünk hatalmat ahhoz, hogy ne kelljen másoknak engedelmeskednünk. A gyerekkoromhoz képest az viszont megváltozott, hogy akkoriban lehetett bízni az információban, és hinni az emberek szavában. Manapság a felelőtlen politikusok mindenkit infantilizálnak. Úgy érezzük magunkat, mint egy gyerek egy rosszul működő családban, ahol a felnőttek hazudnak. Megtanuljuk, hogy a szavaknak nem lehet hinni, ami rettenetes, mert a nyelv arra való, hogy közelebb hozzon minket a valósághoz, ezért szorongunk a hiteles információk hiánya miatt. Ilyenkor elvész az emberek életkedve, mert a tengernyi bajok miatt csapdában érzik magukat, ahonnan nincs kiút.

– „Az otthonunkba vagyunk zárva, nem mozoghatunk szabadon, nincs hatalmunk az életünk dolgai felett. Ez emlékeztet minket a gyerekkorunkra. Az emlék lehet félelmetes vagy furcsán kellemes, attól függően, milyen volt gyereknek lenni” – írtad a karanténnal kapcsolatban. Milyen gyerekkor az, ami felnőttként segít jóban lenni önmagunkkal, így sem az átmeneti, sem a tartós egyedüllét nem félelmetes?
A legjobb olyan felnőttek társaságában felnőni, akik élvezik az életüket, mert akkor később a gyerek is megtanulja élvezni a sajátját. A gyerek nem akarja, hogy rá fókuszáljon a szülő, de részt akar venni az életében. Ha például az apa a zongorán egy Bach-partitát gyakorol, és a gyerek játszhat a zongora alatt, egyszerre tanulja meg jól érezni magát egyedül, és más társaságában is. Megéli az együtt, mégis külön szabadságát anélkül, hogy egymás terhére lennének.

– Mitől lehet egy nemzet traumatizált?
A szokásoktól. Az írek szarkasztikus vicceikkel állandóan megszégyenítik egymást, de azt várják el, hogy a másik ne sértődjön meg. Ha egy dublini buszon valakinek nem tetszik az öltözéked, az rögtön megmondja. Az angoloknak azért merev a felső ajkuk, mert nem mondják ki, amit gondolnak, hanem magukba fojtják. Magyarországon a hátad mögött beszélnek ki. 1972-ben mentem haza először látogatóba a hároméves fiammal. Akkoriban nagy bajuszt, szakállat viseltem. A villamoson angolul beszélgettünk, mindenki imádta a fiamat, cukrot kapott, becézgették, majd elfordultak, és azon szörnyülködtek, hogy lehet egy ilyen ronda férfinek ilyen gyönyörű gyereke.

– Téged mivel traumatizált leginkább az édesanyád?
Ha egyet kell mondanom, akkor azzal, hogy türelmetlen volt. Most is látom magam előtt, ahogy megyünk az utcán, a térdéig érek, fogom a kezét, de húz maga után, a lábaim a földet sem érik. Repülök utána. Hatévesen elhatároztam, ha felnövök, nem fogom engedni, hogy bárki sürgessen. Az iskolából olyan cédulákat küldtek haza: „András nagyon okos, de lassú.” Soha nem értettem, miért kell sietni. Tíz egyenletet minek kell tíz perc alatt megoldani? Nem elég, ha értem, hogy kell levezetni a feladatot? Azt, hogy anyám türelmetlen volt velem, úgy éltem meg, hogy lopom az idejét. Amikor én a figyelmét kértem, ő arra várt, mikor szabadulhat. Ezért terapeutaként tudom, hogy egy ötvenperces ülésen nincs más dolgom, mint figyelni a másikra anélkül, hogy sürgetném őt. A legjobb része a munkámnak az, hogy sok páciensem életében én voltam az első, aki türelmesen meghallgatta őket.

– Miért védjük a szüleinket akkor is, ha a lelkünk mélyén tudjuk, hogy gyerekkorunkban traumatizáltak? Ha erre rájövünk, hogyan akaszthatjuk meg a kört, hogy a sérüléseket ne adjuk tovább a gyerekeinknek?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért védjük a szüleinket akkor is, ha gyerekkorunkban traumatizáltak?
Hogyan lehet megbocsátani egy traumatizáló szülőnek?
Hogyan lehet jól szeretni Feldmár András szerint?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .