– Egy interjúdban említetted, hogy egyetértesz Allen Ginsberg amerikai költővel, aki azt mondta, ha az ember nem spontán és őszinte, akkor nem ér semmit, amit csinál. Miért?
– Minden gyerek spontán és őszinte, aztán leszoknak róla. Freud szerint ott kezdődik az öncenzúra, amikor egy gyerek lenyeli a majdnem kimondott szót, mert megtapasztalta, ha elmondja, amit gondol, a felnőtt megszégyeníti, megbünteti vagy felháborodik rajta. A felnőtt meg azért jár évekig pszichológushoz, hogy újra ki merje mondani az érzéseit, függetlenül attól, hogy azok szégyenletesek, trágárak vagy nincs értelmük.
– Miért fontos ez?
– Mondok egy példát. Egy párkapcsolat addig izgalmas, amíg kölcsönösen meglepjük egymást. Nem félünk attól, hogy megbántjuk a másikat, vagy nem tetszik neki a mondanivalónk, vagyis spontánok és őszinték vagyunk. De ha már tudom, mit fog mondani a másik, anélkül, hogy kinyitná a száját, megunom, és keresek valakit, aki meg tud lepni.
– A spontaneitás elvesztése a megfelelési kényszer kezdete?
– Igen. Egy amerikai költőnő szerint azért hazudunk egymásnak, mert nem hisszük el, hogy a mi igazságunk az elég jó a másiknak. Nem akarunk olyat mondani, ami bántó vagy meghökkentő, inkább olyat, aminek mások örülnek. Ötven éve arra bátorítom a pácienseimet, hogy merjenek őszinték lenni. Minden esetből tanulok, mert mindenkinek más kell ahhoz, hogy meghallja: titkokat őrizni veszélyesebb, mint kimondani az igazságot.
– A pácienseiddel való beszélgetések alapján milyen mentális állapotban vannak most az emberek? Mennyire befolyásolja ezt a járvány, a politikai csatározások, a létbizonytalanság?
– Az emberek kétezer éve ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Csak a technika fejlődik, de az etikában és a politikában, ami a pszichoterápia lényege, nincs változás. Az emberi kapcsolataink érdekelnek minket, és a mikropolitika, ami azt jelenti, hogyan szerezzünk hatalmat ahhoz, hogy ne kelljen másoknak engedelmeskednünk. A gyerekkoromhoz képest az viszont megváltozott, hogy akkoriban lehetett bízni az információban, és hinni az emberek szavában. Manapság a felelőtlen politikusok mindenkit infantilizálnak. Úgy érezzük magunkat, mint egy gyerek egy rosszul működő családban, ahol a felnőttek hazudnak. Megtanuljuk, hogy a szavaknak nem lehet hinni, ami rettenetes, mert a nyelv arra való, hogy közelebb hozzon minket a valósághoz, ezért szorongunk a hiteles információk hiánya miatt. Ilyenkor elvész az emberek életkedve, mert a tengernyi bajok miatt csapdában érzik magukat, ahonnan nincs kiút.
– „Az otthonunkba vagyunk zárva, nem mozoghatunk szabadon, nincs hatalmunk az életünk dolgai felett. Ez emlékeztet minket a gyerekkorunkra. Az emlék lehet félelmetes vagy furcsán kellemes, attól függően, milyen volt gyereknek lenni” – írtad a karanténnal kapcsolatban. Milyen gyerekkor az, ami felnőttként segít jóban lenni önmagunkkal, így sem az átmeneti, sem a tartós egyedüllét nem félelmetes?
– A legjobb olyan felnőttek társaságában felnőni, akik élvezik az életüket, mert akkor később a gyerek is megtanulja élvezni a sajátját. A gyerek nem akarja, hogy rá fókuszáljon a szülő, de részt akar venni az életében. Ha például az apa a zongorán egy Bach-partitát gyakorol, és a gyerek játszhat a zongora alatt, egyszerre tanulja meg jól érezni magát egyedül, és más társaságában is. Megéli az együtt, mégis külön szabadságát anélkül, hogy egymás terhére lennének.
– Mitől lehet egy nemzet traumatizált?
– A szokásoktól. Az írek szarkasztikus vicceikkel állandóan megszégyenítik egymást, de azt várják el, hogy a másik ne sértődjön meg. Ha egy dublini buszon valakinek nem tetszik az öltözéked, az rögtön megmondja. Az angoloknak azért merev a felső ajkuk, mert nem mondják ki, amit gondolnak, hanem magukba fojtják. Magyarországon a hátad mögött beszélnek ki. 1972-ben mentem haza először látogatóba a hároméves fiammal. Akkoriban nagy bajuszt, szakállat viseltem. A villamoson angolul beszélgettünk, mindenki imádta a fiamat, cukrot kapott, becézgették, majd elfordultak, és azon szörnyülködtek, hogy lehet egy ilyen ronda férfinek ilyen gyönyörű gyereke.
– Téged mivel traumatizált leginkább az édesanyád?
– Ha egyet kell mondanom, akkor azzal, hogy türelmetlen volt. Most is látom magam előtt, ahogy megyünk az utcán, a térdéig érek, fogom a kezét, de húz maga után, a lábaim a földet sem érik. Repülök utána. Hatévesen elhatároztam, ha felnövök, nem fogom engedni, hogy bárki sürgessen. Az iskolából olyan cédulákat küldtek haza: „András nagyon okos, de lassú.” Soha nem értettem, miért kell sietni. Tíz egyenletet minek kell tíz perc alatt megoldani? Nem elég, ha értem, hogy kell levezetni a feladatot? Azt, hogy anyám türelmetlen volt velem, úgy éltem meg, hogy lopom az idejét. Amikor én a figyelmét kértem, ő arra várt, mikor szabadulhat. Ezért terapeutaként tudom, hogy egy ötvenperces ülésen nincs más dolgom, mint figyelni a másikra anélkül, hogy sürgetném őt. A legjobb része a munkámnak az, hogy sok páciensem életében én voltam az első, aki türelmesen meghallgatta őket.
– Miért védjük a szüleinket akkor is, ha a lelkünk mélyén tudjuk, hogy gyerekkorunkban traumatizáltak? Ha erre rájövünk, hogyan akaszthatjuk meg a kört, hogy a sérüléseket ne adjuk tovább a gyerekeinknek?
