Izgalmas kalandban vehet részt a nőklapja.hu: végig kísérhetjük, hogyan áll össze egy színházi előadás az első ötletektől a premierig. A téma is kifejezetten érdekes: milyen módon élik meg a nők az életközépi válságot, az öregedést, a testük átalakulását. A „Mit ér, ha? – zenés női varieté a mulandóságról” című darab, nem „csak” egy színházi előadás lesz, hanem – az alkotók szándéka szerint – az önfelszabadítás gesztusa is egyben.

Az ötlet a Láthatáron Csoport elnevezésű független színházi társulat egyik alapítójától, Feuer Yvette színésznőtől származik. – Két éve elkezdődött egy válsághullámom, amit csak utóbb azonosítottam életközépi válságként. Azóta sokat olvastam és tájékozódtam ebben a témában. Arra gondoltam, ha engem ennyire foglalkoztat ez az állapot, akkor mások is így lehetnek ezzel, és a felvetődő aggodalmainkból, félelmeinkből, számvetéseinkből akár színházi előadás is kikerekedhetne – mondja a darab életre hívásának kezdeteiről.

Csak humorral érdemes

Cikksorozatunk első darabja ekkor született: egy online-ötletelést mutattunk be az ötletgazda Yvette, a felkért rendező, Romankovics Eda és a dramaturg, Zsigó Anna között. Yvette az első pillanattól fogva tudta, hogy varietét szeretne, sírva nevetős előadást táncokkal, énekkel és groteszk humorral.

Eda, Yvette és Anna – online megbeszélésen áll össze egy darab a karantén idején.

A sok személyes vallomásból, hirtelen ötletekből, lassú ráébredésekből kirajzolódott az az igény, hogy a keserédes atmoszféra ellenére pozitív végkicsengése legyen az előadásnak. Ami nem egyfajta kötelező, rózsaszínbe csomagolt happy end lenne, hanem fontos üzenet: a negyvenes-ötvenes életkor nagyon összetett időszak az ember életében, ekkor súlyos kérdéseket teszünk fel magunknak, amelyekre válaszokat kell adnunk. Nem mindegy, hogy a kérdéseink által felszínre hozott problémákkal szembe merünk-e nézni. Az életközépen feltárulkozó mélységbe beletekintve eldőlhet, milyen időskor vár ránk. Bizonyos döntések meghozásához ugyanis ebben az életszakaszban adódik az utolsó esély. Ezért tartják fontosnak az alkotók, hogy a darab energiát, pozitív életszemléletet és nem utolsó sorban bátorságot sugározzon az életközépi válsággal küszködő nőknek. Az alkotók a készülő darab címét („Mit ér, ha?” – zenés női varieté a mulandóságról) felhasználva egy nyílt csoportot hoztak létre, ahol folyamatosan várják az érintettektől az élettörténeteket és tapasztalatokat. Hiszen mindannyian máshogy éljük meg öregedést: sokan azt érzik, küzdeniük kell ellene. De mi ellen küzdünk ilyenkor valójában? Yvette rájött, hogy ennek az egész középidős válságfolyamatnak fontos aspektusa az önelfogadás és az önszeretet. – Ez kinek mit jelent? Tudjátok-e szeretni magatokat és ez miben nyilvánul meg? – tette fel az egyik legfontosabb kérdést.

A megannyi kérdésre sokféle választ érkezik a Facebook-csoportba, amelyek mind átszivárognak a készülő darabba. Minél több tapasztalatból, történetből gyúródik össze a forgatókönyv, annál összetettebben tudják bemutatni az alkotók ezt az élethelyzetet. Azóta sok minden formálódott a darabon. A karanténos ötletelésből forgatókönyv született, illetve bekapcsolódott a munkába a látványtervező is. Nyáron a Jurányi Kamarában improvizációkra épülő próbanapokat is tartottak, találkozott a koreográfus a költővel, a színész a látványtervezővel, és Fűri Anna zeneszerző is csatlakozott a társulathoz. Yvette azt érezte, hogy bár sok minden jól alakul, hiányzik egy szakmai keret, ami a sokféle ötletet, történetet tudományos oldalról is megtámogatja. Még se kerüljön olyan szál az előadásba, amely ugyan jópofának tűnik, de semmi köze a valósághoz. Ennek a szakmai keretnek a létrehozásához hívta segítségül a csapat Tisza Katát, az élethelyzeti krízis-coachként is dolgozó írónőt, öregedéskutatót, aki sok más mellett a bántalmazó kapcsolatok autonómiáját feltáró Most. című „szabadságkönyv” szerzője is. A Láthatáron Csoport tagjaira elementárisan erővel hatott az az interjú, amelyet az írónő tavaly adott az Új egyenlőség című folyóirat stúdiójában arról, miért különösen rossz megöregedni Magyarországon, ahol a fiatalság az etalon, és az időseket stigmatizálják.
– Az életközépi válság olyan, amelyről nem lehet nem felszabadító, önmagunkon is nevetni tudó darabot készíteni. Ezért választottuk a varietét, mert ez a műfaj sokféle stílusnak és mondanivalónak enged teret. Szeretnénk bemutatni a halálfélelmet, az elmúlás kérdését, valamint az értelmes életre törekvés vágyát, de a darabnak nincs lineáris dramaturgiája – vázolta egy kis körúti kávézóban Katának Yvette, mihez is van szükségük a szakértelmére.

– Az élet csak egy keret, rajtad múlik, milyen tartalommal töltöd meg. Az életközépi válsággal az a probléma, hogy az emberek többsége a válságra adott válaszaiban csak ismétli ugyanazokat a sémákat, amelyeket már jól megtanult. Márpedig ez a szakasz az életünkben valóban határpont.

Kávéházi ötletelés. Balról jobbra: Romankovics Eda, Feuer Yvette, Tisza Kata és Zsigó Anna (Fotó: Láthatáron Csoport)

Mi értelme ennek az egésznek?

Az első húsz évünket kulturális normák által meghatározott keretek között éljük, és a viselkedésünket azok a jól megtanult szülői mintázatok határozzák meg, amelyekbe beleszületünk. Sőt, nem csak a szüleink, hanem transzgenerációs minták, intézmények, óvodák, iskolák normái is hatnak. Egy húszéves még nem rendelkezik annyi önismerettel, hogy elgondolkodjon azon, „ki is vagyok?, hogyan is leszek boldog?”. Ez természetes, hiszen ebben a korban a személyiségfejlődés útjának elején járunk. Én alapnak veszem, hogy így vagy úgy, de mindannyian sérültek vagyunk. Ez nem is kérdés. Az, hogy milyen megküzdési stratégiákat választunk, reflektálunk-e önmagunkra, rajtunk múlik. De az első momentum, amikor ezekkel a gyötrő gondolatokkal az ember elkezd foglalkozni, az valahol középen, 40-50 évesen jön el – fejtette ki Kata, hozzátéve, hogy ez persze egyénfüggő, van, akit már 27 évesen ért annyi trauma, betegség, halál, válás, hogy eljut idáig, de van, aki még 55 évesen sem. Ez az az időszak Kata szerint, amikor a legtöbben felteszik maguknak a kérdést, hogy mi értelme ennek az egésznek, mi dolgom van a saját életemmel.

– Ez egy mély krízis, ami esélyt ad arra, hogy magasabb szinten éld az életed

 – mutatott rá. Ugyanakkor valóban határpont: valaki a gyötrő kérdésekre az ismert sémái alapján válaszol, és belemenekül az ismétlésekbe, más viszont felismeri ezeket a régi beidegződéseit, és túljut azokon.

Nyáron elindultak az improvizációs próbák: Szalontay Tünde és Tárnoki Mariann játékban. (Fotó: Láthatáron Csoport)

Kata szerint borzasztó mérgező az, hogy amint elkezdünk nőként öregedni, elkezdjük magunkat utálni. A társadalom nem nyújt lehetőséget értelmes időskori szerepek betöltésére. – Jó lenne, ha lennének jó minták, de a saját válaszait mindenkinek magának kell kiküzdenie – fűzte hozzá Romankovics Eda.
– Sok elvált, középkorú nő van a klientúrámban, és azt látom, hogy az életközépi válság hordozza a lehetőségét az identitás felszabadításának, beleértve a női szexualitás felszabadulását is – villant fel Kata egy olyan aspektust, ami eddig még nem került elő. Márpedig a szexuális élet örömeinek felfedezése határozottan az életközépi válság egyik pozitív üzeneteként épülhetne be a darabba, de a beszélgetés más irányt vett. – Régebben kevesebb volt a válás, mert egyrészt erősen stigmatikus volt, kevesebb volt a lehetőségük erre a nőknek, egzisztenciális okokból. Ma már az életkor is egyre inkább kitolódik: az egyre hosszabb életeket nehéz ugyanazzal az emberrel leélni. A válás társadalmi megítélése is teljesen más volt, a kapcsolat felbontása különösen kedvezőtlenül hatott a nőkre. Tehát nem azért volt korábban kevesebb válás, mert jobban megküzdöttek a nők a problémáikkal, hanem mert nem volt rá lehetőségük – mondta Kata, hozzáfűzve, hogy a legtöbb abúzus a válásnál szabadul el. Magyarországon nehezíti a nők életét, hogy az erőszak elől menekülő nőknek nincs vagy alig van segítségük, ami mutatja, hogy bár az emberi jogi mozgalmak sok mindent kiharcoltak az elmúlt száz évben – például a szavazati jogot –, de az elnyomás a mély rétegekben megmaradt. – Az elnyomást pedig megszenvedi az, aki felett gazdasági hatalommal rendelkeznek – fogalmazott Kata. Szavai láthatóan elgondolkodtatták a Mit ér, ha? alkotóit.

A válás a gazdagok luxusa? A válás súlyos anyagi válságba taszít egy nőt? A válás még kiszolgáltatottabbá teszi a nőt a volt férjjel szemben? A válás egyenlő a szegénységgel? A válással való függetlenedés agressziót vált ki a volt partnerből? Mi lesz a gyerekekkel? Hogy lehet új életet kezdeni 50 évesen?

Ezek a szempontok eddig még nem merültek fel. Eda összefoglalta, hogyan is néz ki jelen pillanatban az alaptörténet, így könnyebb a kérdések által felvetett dilemmákat a darab konkrét szereplőihez kapcsolni. – Öt nő sorsa köré fonódik varieté. Egy pszichológus, egy színésznő, egy szociális munkás, egy üzletasszony és egy háztartásbeliként élő anya életközépi válsága tárul fel.

Az alkotó-csapat. Balról jobbra alsó sor: Buza Tímea, Manyasz Erika, Szalontay Tünde. Balról jobbra felső sor: Feuer Yvette, Romankovics Eda, Tárnoki Mariann, Zsigó Anna.

Az öt figura sztorijában a társadalmi rétegek szép szövésben összekapcsolódnak – mondta a rendező. Kata szerint a marginalizált csoportok problémáit illetve az idősekkel szembeni előítéletességet lehetne jobban láttatni a darabban. Mert az ageizmus önmagában abúzus.
– Az öregségkutatásokból tudjuk, hogy az életminőséggel kapcsolatos legfőbb mutató az, kivel élted le az életedet, kik voltak a barátaid, milyenek voltak az emberi kapcsolataid. Az is kiderül ezekből a vizsgálatokból, hogy a pénz csak addig fontos, hogy legyen hol aludni, mit enni. Ha viszont van fedél a fejem felett, nem fázom és van ruhám, ettől a ponttól kezdve az életem minősége az emberi kapcsolataim minőségén múlik. Milyenek ezek a kapcsolatok? Szeretetteliek? Tartalmasak? Vagy hazug, üres kapcsolatok? Az életünk végén mindig eljön az igazság pillanata. A másik életminőséget meghatározó elem a munkánk, aminek van kompenzáló hatása egy ideig, ha félremennek a kapcsolataink. A munka és az emberi kapcsolatok két fontos tartópillér. Minél több ilyen pillére van, annál elégedettebb az ember. Ha a kérdések megválaszolása helyett a tagadásba menekülünk, kiüresedettebb lesz az öregedés – indított el egy új gondolkodási irányt Kata, rámutatva, hogy az életközépen mindig megszólal a belső csengőnk… – Kell egy csengő a színpadra! – vágott közbe Eda.

 

– Vagy hallod ezt a csengőt, vagy mindent megteszel, hogy ne halld. Meghozod a döntést, vagy nem – fejezte be a gondolatot Kata.

Egy színházi előadás nem tud egy egy-két éves, önbecsülést erősítő terápiát helyettesíteni. De egy önsegítő folyamat elindításához meg tudja adni az első lökést. Nem lesznek direkt tanácsok, de a cél, hogy a darab adjon megerősítést és bátorságot a szembenézéshez. Ha ezt sikerül színpadra vinni, akkor nem kell a happy enden gondolkodni, mert a néző biztosan nem letargiába süllyedve áll majd fel az előadás végén. A Kata által felvetett megannyi kérdés jelzi: még sok teendője van az alkotó csapatnak, hogy összeálljon a januári bemutatóig a darab. A nőklapja.hu ott lesz a következő állomásnál is.

(Fotók: Láthatáron Csoport)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!