Mit tagadjam, irigylem azokat, akik őszintén azt gondolják, hogy az öregedés sem sorscsapás.

Derűsebb az élete azoknak, akik képesek tudomásul venni az elkerülhetetlent. Szerintem is  kell vagányság ahhoz, hogy valaki képes legyen méltósággal megöregedni. Belőlem azonban ez a bátorság hiányzik. Nem érzem a belenyugvást, ami már csak azért is ostobaság, mert a tények elutasítása folyamatosan frusztrációt szül. Az igazság pillanata előbb-utóbb elérkezik. De mikor? Hol és hogyan jön szembe az igazság? Amikor tükörbe nézünk? Vagy egy kis lépcsőzést követően, amikor alig kapunk levegőt? Vagy amikor észrevesszük, hogy kifakult a korábban még csillogó hajszínünk? Amikor már nem tudjuk ledobni azt a felesleget, amitől korábban azért a nyár elejére megszabadultunk?
Ezek fontos kérdések, mert a csapások nem egyszerre jönnek, és a romlás egyik-másik jelensége ellen egész jól lehet védekezni. Nem a plasztikai beavatkozásra gondolok. Ha erőt veszek magamon és lemegyek futni, akkor talán későbbre tolom azt a pillanatot, amikor kifulladok a lépcsőzés közepén. Lehet, hogy ha beletörődnék a szükségszerűségbe, akkor a futást elengedném. Minek csináljam, ha úgyis mindegy?
Szerencsére látok méltósággal öregedő nőket a környezetemben, de a példájuk nem ad útmutatást nekem. Talán azért, mert a személyiségem alapvető jellegzetessége a dac. Általában is sok minden miatt vagyok képes befeszülni, sok minden kiváltja belőlem a „már csak azért se!” vagy a „már csak azért is!” érzését. A múló idő sem kivétel.
Érdekes felidéznem viszont, hogy a félelem a korommal kapcsolatban már 18 évesen mocorgott bennem. Akkor elhatároztam, hogy mostantól szemránckrémet használok. Nem akkor kezdem kenegetni a ráncokat, amikor már muszáj, hanem kitrükközöm a természetet azzal, hogy beelőzöm.  Most már azért kenem, mert muszáj.

18 évesen tudatosodott bennem először, hogy – Esterházy szavaival – ez egy véges projekt. 

Azon a szülinapon megfogadtam, hogy ez ellen én fellázadok. Mindent meg fogok tenni azért, hogy lenyomjam az időt. Csóró egyetemista voltam, de sokat dolgoztam a tanulás mellett. Fagyit árultam a Rómain, hoszteszként ételt kóstoltattam valamelyik szupermarketben, szinkronstúdióban kecsöltem, így tudtam valamennyire finanszírozni a szorongásaim miatt keletkezett igényeket. Például a ráncmegelőzést. 50 faktoros fényvédőt használtam, és soha nem kentem olcsó krémeket az arcomra. Inkább széthordott ruhákban és cipőkben jártam, de a bőrömre minőségi kozmetikumokat kentem. Mániásan.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen valódi félelmeket takar az öregedéstől való félelem?
Miért küzdenek a nők önértékelési zavarokkal?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.