Saját kunyhó: miért tabu, ha egy nő egyedül akar lenni?

Hogy egy nőnek szüksége van saját szobára, azt Virginia Woolf már 1929-ben megfogalmazta híres esszéjében. Ma már azt is tudjuk, hogy egy nőnek, főleg egy bizonyos koron túl, saját kunyhóra is szüksége van.

És te tényleg elmentél egyedül egy kolostorba?

– a legtöbben így reagáltak, amikor megtudták, hogy igen, valóban elmentem egyedül egy kolostorba, és ott olyan jól éreztem magam, hogy a tapasztalataimat fel is használtam a Ködkirálynő című regényemben. És szintén a legtöbben kérdezgetni kezdtek: És a férjed elengedett? És mit szólt a családod? És nem féltél egyedül? Én pedig türelmesen válaszolgattam: igen, a férjem „elengedett”, ha már a kérdezgetők számomra furcsa módon ezt az igét választották, fel se merült benne, hogy kifogást emeljen valami ellen, ami nekem fontos, ahogyan én sem emelek kifogást, ha ő szeretne nélkülem csinálni valamit. A családom további tagja, tudniillik a lányom csak annyit tett szóvá, belenézve a csordultig pakolt bőröndömbe: anyu, te hajvasalóval mész zarándokolni? Ami pedig az egyedüllétet illeti, nemhogy nem félek tőle, hanem egyenesen azért indultam el, hogy egyedül legyek.

Először általános iskolás koromban vágták a fejemhez, hogy „nem jó közösségi ember”, valamelyik úttörőmozgalmi tanárom tán még írásba is adta lesújtó véleményét. Én már akkor sem értettem, ez miért probléma, az egyik gyerek (felnőtt) szeret nyüzsögni, a másik nem, ilyen, és kész. De az a kor az extrovertált személyiséget díjazta, ahogyan nagyon sokáig a mi élményalapú társadalmunk is, csak az utóbbi években hívják fel a figyelmet rá a kutatók, hogy az introvertált személyiségnek is megvannak a maga előnyei. Ugyanakkor, fogalmaz a Psychology Today oldalán vezetett blogjában az amerikai pszichológus, dr. Karin Arndt,

nagyon sok nő szinte betegesen fél tőle, hogy akár rövidebb időszakokra is egyedül maradjon, mert akkor ideges lesz, nyugtalan, vagy unatkozni kezd.

A páciensei arról számolnak be, inkább még olyanok társaságát is keresik, akikkel nem is érzik jól magukat, csak nehogy a saját magukkal kelljen időt tölteniük, kényszeresen hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódnak, és ha hazaérnek, automatikusan benyomják a tévét, hogy elűzzék a csendet. Sőt, írja, néhány évvel korábban az egyik betege bevallotta, elsősorban azért vállalt gyereket, hogy mindig legyen körülötte valaki. Holott ha az ember tudatos élményként választja az (átmeneti) egyedüllétet, akkor szembesül „a jóval, a rosszal, a csúnyával, és bátran szembenéz kedvező és kedvezőtlen tapasztalataival egyaránt. Ez a figyelem lehet a legnagyobb ajándék, amelyet önmaguknak adhatunk ebben a gyors tempójú, ingerekkel túlságosan teli és a figyelmünket krónikusan elterelő világban – abban a világban, amelyben a magányt (legfőképp a nők magányát) jórészt még mindig tabunak, egészségtelennek vagy természetellenesnek tartják”.

Ez a figyelem lehet a legnagyobb ajándék, amelyet önmaguknak adhatunk ebben a gyors tempójú, ingerekkel túlságosan teli és a figyelmünket krónikusan elterelő világban. (Fotó: Getty Images)

Az engem kérdezgetők sem véletlenül reagáltak általában meghökkenéssel, pláne amikor meghallották, hogy a magányos útnak nem akkor vágtam neki először, amikor beköltöztem a szóban forgó türingiai kolostorba. A mai napig hajszálpontosan fel tudom idézni az érzést, ami ráébresztett, hogy talán nem az életem optimális változatát élem, pedig ennek már több mint négy éve. Emlékszem, szokás szerint a laptopom előtt ültem, és szokás szerint dolgoztam, amikor pihenésképpen (rossz szokás, tudom) átkattintottam a Facebookra. Ott pillantottam meg a hírt a neves zenészről, akit a bíróság (hogy jogosan-e, vagy jogtalanul, az máig nem világos számomra) átmenetileg kivont a forgalomból. Elolvastam a tudósítást, és legnagyobb megrökönyödésemre rájöttem, irigylem a lesittelt muzsikust. Elvégre amíg börtönben ül, nem hívogatják másodpercenként valami halaszthatatlanul fontos teendővel, nem kell sietnie sehová, miután letudta a rabok számára előírt tennivalókat, békén hagyják, és a priccsén heverészve halomszám olvashatja a jobbnál jobb könyveket. Legalábbis így képzeltem, bár hálistennek még sosem ültem börtönben, noha akkor és ott, a magam űzött vad állapotában kimondottan vonzónak tűnt a rácsok mögötti élet.

Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, ez így nem mehet tovább, és feltettem magamnak a kérdést:

hol érezném jól magam?

És rögtön meg is kaptam a választ, mert eszembe jutott egy fiatal informatikus, akiről korábban olvastam egy német magazinban. Christian (vagy Heinrich, erre sajnos már nem emlékszem) az év tíz hónapjában engedelmesen üldögél a számítógépe mögött, veri a billentyűket, tologatja az egeret, vesz részt az online értekezleteken, mint oly sokan tesszük vele együtt. Nyaranta azonban két hónapra sutba vágja a laptopot, kiveszi a szabadságát, és echte középkori felszerelésben, csuklyás darócruhában, a kezében vándorbottal, a hátán hátizsákkal gyalogosan nekivág valamelyik német zarándokútnak. Ebből az írásból tudtam meg, hogy nem a népszerű El Camino az egyetlen híres zarándokút, ezek az útvonalak keresztbe-kasul átszelik Európát, így Németországot is, közülük néhány pedig Luther életének egyes állomásait köti össze. Így döntöttem el, hogy ha eljön a nyár, én is felkerekedem, és végigjárom ezeket a helyszíneket.
Én nem gyalog zarándokoltam, mert a német fickóval ellentétben én nem vehettem ki két hónap szabadságot, hanem vonattal, autóval, komppal, sőt, egyszer, fel a Wartburgba, még szamárháton is. Ebből született meg A papagájos ablak című könyvem, és ennek az útnak a során, a türingiai őserdőben gyalogolva fedeztem fel azt az útjelző táblát is, amely Volkenroda kolostora felé mutatta az irányt. Nyomban elhatároztam, hogy oda is elmegyek, és a rákövetkező nyáron el is mentem.
A kolostorban annyiból állt a kötött programom, hogy az előre megadott három időpontban levonultam reggelizni, ebédelni és vacsorázni a modern refektóriumba, egyébként az csináltam, amit akartam. Ha kedvem tartotta, beültem a kocsiba és elautóztam valamelyik közeli, történelmi kisvárosba fagylaltot enni és gótikus templomokat meg favázas házakat nézni, de a legszívesebben órákon át az őserdőben bolyongtam, mint egy túlkoros Piroska. Bámultam a falombokon átszűrődő fényt, hallgattam a madarakat, málnát szedtem, szamócát, szedret meg vad ringlót, és tökéletesen boldog voltam.

Dr. Karin Arndt szerint jellemzően 35-55 éves korunkban tör ránk az a nyugtalanító érzés, amit Dante köztudomásúan úgy fogalmazott meg, „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.” Ilyenkor szoktuk feltenni a kérdést, írja a pszichológus, hogy vajon valóban ennyiből állt-e az életünk. Miért érezzük úgy, hogy az életünk nem igazán értelmes és kielégítő, miközben számos eredményt elértünk?

Miért vagyunk minden szembetűnő indok nélkül nyugtalanok, elégedetlenek, enyhén depressziósak?

„Ezek a kérdések arra hívnak, hogy választ találjunk rájuk, de sokan elutasítják ezt az invitálást, és kényelmetlen érzéseiket krónikus tevékenykedéssel, tévével, internettel, evéssel, alkohollal, költözködéssel, túlzásba vitt fogyasztással, szexuális kalandokkal és a régi, jól bevált tagadással fojtják el” – jelenti ki Arndt. „Ezekben a tünetekben bölcsesség rejlik. Az élet közepét kísérő kellemetlen közérzet megpróbál valamit elmondani nekünk. Ám ahhoz, hogy megfejtsük ezt az üzenetet, meg kell állnunk és odafigyelnünk. És pontosan erre kínál egyedi lehetőséget, ha elvonulunk egy csendes, magányos, remeteszerű helyre. Bár fiatalságorientált kultúránkból hiányoznak az életközepi átalakulás szertartásai és helyszínei, a kreatív érintettek a menedéket átmeneti helyszínként, egyfajta bebábozódásként használhatják, miközben levetik a régi bőrüket, és helyet csinálnak valami újnak.” Ilyen helyszín lehet egy magányos kunyhó, amelyről a Saját kunyhó (A Hut of One’s Own) című könyv szerzője, Ann Cline is írt, és amelybe dr. Karin Arndt is elvonult a Virginia állambeli Shenandoah nemzeti parkban. Ez az a kunyhó, amelyre minden, önmaga új változatát kereső nőnek szüksége lehet.
Én ugyan nem nevezném életközepi válságnak azt az érzést, ami a zarándokútra, illetve a kolostorba vitt, de hogy jól éreztem magam mindkét alkalommal, az biztos. Hazaérve egyébként első dolgom volt lemondani egy olyan munkát, ami már régóta csak szívta az energiámat, nem feltöltött, mégis folyton igent mondtam rá. Azt hiszem, legközelebb ha nem is saját kunyhót, de egy magányos tengerparti házat keresek majd magamnak. A szigetet már kinéztem hozzá.

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is, megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!

(Kiemelt kép: Getty Images)