„Szerezzük meg a mikort” – interjú Tompa Andreával

Lehet-e Trianon nélkül erdélyi történetet írni? Léteznek-e női Odüsszeuszok és hogyan, mikor írnak nagy regényeket, miután befejezték a bolyongást? Interjú a szerzőnővel legújabb, Haza című kötete kapcsán.

Részletek az interjúból:

Oda szeretnék kilyukadni, hogy hogyan él, hogyan ír a bolyongó Odüsszeusz a hazaérkezése után, ha történetesen nő? Megengedett-e egy nőnek, hogy összevissza kolbászoljon és aztán hazaérkezzen a családjához, a gyerekeihez?
Nem tudom, hogy meg van-e engedve ez a nőknek. Nyilván, látjuk, hogy az irodalom nem engedte meg a nőknek ezt. Nagyon sokáig nem. Odüsszeusz nem lehetett volna nő, mondjuk a huszadik század második feléig. Aki fogja magát és elmegy a csatába. Ibsen Nórája az első nő, aki elment a családtól. De azért lép ki az ajtón, hogy megismerje önmagát. Nem külső céljai vannak.

És most már lehet?
Nem tudom. Ha igen, akkor sokkal inkább, mint bármikor előttünk.

Mert végül is, ebben a könyvben egy nő – a főszereplő – az, aki magára ismer ebben az Odüsszeusz szerepben, nem?
De, igen. Csak az ő női léte végül nem igazán fontos. Az előző kérdésre visszatérve: vannak családok, társadalmi rétegek, ahol lehet. Ez egyrészt gazdasági, társadalmi háttér, másrészt kultúra és család kérdése is. Az, hogy egy lánynak megengedett, hogy 18-20 évesen elmenjen egyedül külföldre tanulni. Attól, hogy valaki magas társadalmi pozícióban van, egyáltalán nem biztos, hogy megengedő a nőkkel. Ezt látjuk, hogy van egy ilyen, gazdasági szempontból is kiemelkedő réteg ma, amely rettentő patriarchális. Nagyon kevéssé megengedő a nőkkel szemben és ugyanazokat a szabadságjogokat nem gondolja érvényesnek férfiakra és nőkre nézve. Ha az az elvárás, és ebben az elitben nagyon sokszor hangzik el ez, hogy a nő feladata a családi tűzhely és az anyaság, akkor ezek a nők nem fognak Odüsszeuszként világot felfedezni és önismereti útra indulni, mint Nóra, mert nem összeegyeztethetőek az életprogramok.

Én egy olyan, megengedőbb világra vágyom, ahol a nők egyik lehetősége az anyaság és a tűzhely és emellett van másik és harmadik lehetősége is és ezeknek a különböző, szép szövete adja ki a teljes képet, amiben a dolgok még össze is egyeztethetőek és együtt élhetőek.

Számomra az az érdekes, hogy hogyan tudunk valamiféle olyan autonómiával gondolkodni a saját szerepünkről, amiben nem elvárásokat osztogatunk másokra, és, hogy ebben az autonómiában ne fojtsuk el azokat a vágyakat, amelyek férfiakban és nőkben ugyanazok: felfedezni és megérteni a világot és önmagunkat, sokasodni és szaporodni, és a többi. A női lemondásnak nagyon gyakran az az eredménye, hogy leverjük a férfiakon azt, hogy lemondattatok minket valamiről, ami a mi jogunk volt. És akkor ez most itt én uralom. Szörnyű házasságokat és családokat alapítunk amiatt, hogy nem nyílik tér az életnek, a felfedezésnek, magunk és a világ megértéséhez.
Nagyon mérgezővé válnak azok a nők, és ezt a pszichiáterek már jó régen, még Jung korában is elmondták, hogy

minél szűkebb ruhát szabunk a nőkre, annál inkább kinyitjuk az ajtót afelé, hogy az otthon, amiben a nőknek ki kell teljesedni az anyaságuk és az úgy nevezett női szerepek tereként, felrobban.

Mert le fogjuk verni a férfiakon, hogy ezt csináltátok velünk. A rabszolgák előbb-utóbb mindig megpróbálják megszerezni a korbácsot. Ha nincs más tér, ahol megszerezhetnék, akkor otthon fogják megszerezni. Ez pedig iszonyúan visszahat arra, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket és ahogyan a gyerekeink reprodukálják a példát. Nem abban a lelki és szellemi légkörben nevelődnek, amiben az egyetlen, igazi, emberi, értelmes cél az, hogy megértsünk, felfedezzünk, megtapasztaljunk, jelen legyünk ebben a világban, megismerhessük saját magunkat és vágyainkat, akkor ugyanilyen szörnyű szerepeket örökítünk, az egymás fogva tartásának példáját. Mert ugyanúgy, ahogy a patriarchális férfi világ meg akarja szabni a női utakat, a női utak is visszacsapva nagyon megmérgezhetik az életet az otthoni, családi terekben. Akit megfosztanak a szabadságától, az nem fogja boldogan hozni minden este tálcán vacsorát. Hanem egyszer csak megkéri ennek az árát.

(…)

Korábban volt egy nagyon erős elképzelés bennem arról, hogy te biztos úgy dolgozol, ahogyan a nagy – fehér, férfi – írókat elképzeli az ember, hogy leülnek a csodálatos dolgozószobájukba és ráérősen megírják a csodálatos regényeiket. Egyszer egy levélváltásunk során írtad, hogy hajnali négy-öt órakor kelsz és te akkor írod a könyveidet, és az engem teljesen letaglózott. Azt gondoltam, hogy ha Tompa Andrea is hajnalban kel, hogy megírja az Omertát, akkor nincs remény. Egy nő nem írhat úgy, ahogyan a „nagy fehér férfiak” írnak? 
Ezek az igazi genderkülönbségek. Egyszer Tóth Krisztával léptünk fel valahol, ahol a női irodalom volt a téma és ő ott azt mondta, hogy a női irodalom számára ott kezdődik, hogy ki főzi az ebédet. De én ehhez nem értek, ezt leszögezem. A női irodalomhoz. Az ebédhez valamelyest. Ahhoz, hogy mi a női irodalom, női látás, ehhez nem vagyok elég irodalmár, nem tudok erről eleget.

Ez nem is baj, mert most nem is az irodalom, inkább az előállítás vagy az életmód szempontjából érdekel a kérdés.

Szerintem nem nagyon van olyan női író, aki körül halk férfiak tevékenykednek, hogy előállítsák azt a csodálatos pillanatot, amikor ő suhan az alkotásban, rendbe vannak téve a dolgok, össze vannak hajtogatva a ruhák, meg van főzve az ebéd és mindenki tudja, hogy hol a pizsamája. Kétlem, hogy vannak ilyenek.

Én ugyanúgy élek egy családban, mint sok más ember. Meg kell találnom és elő kell állítanom azt az időt, amikor tudok írni.

Olvasd el a teljes interjút: fizess elő vagy regisztrálj!

10-15 éve egy versíró szemináriumon Tóth Krisztina mondogatta nekünk, hogy vannak olyan irodalmilag túlterhelt szavak, amelyeket jobb elkerülni. Ilyenek a haza, a szerelem…
A halál…

…vagy a fájdalom. Érthető, hogy változó minőségű kamaszversekben nem mindig hatnak jól ezek a kifejezések, de azóta foglalkoztat, hogy mégis ki engedheti meg magának, hogy használja ezeket a szavakat?
A túlterhelt szavakról egy régi és egy mai példa jut eszembe: a Háború és béke, vagy Knausgärd: Szerelem és Halál című kötetei és a kettő között is nagyon sok művet említhetnénk. Nyilván az a kérdés, hogy a művek mit tudnak mögéjük tenni, amitől ezek a szavak új fényben látszanak. Tolsztoj olyan új nézőpontból mutatja be a háborút, amiben nem a hősiesség hangsúlyos. Az övé daráló jellegű, embertelen, az ember testét is fölszámoló ábrázolása a háborúnak. A jó művek mindig új nézőpontot hoznak ezekhez a szavakhoz. Amikor valaki azt írja föl címként, hogy szerelem, , akkor nagyon fontos, hogy ezt az újat megtalálja és föltérképezze a régit. Persze, Kriszta nagyon helyesen mondta, hogy ezekkel a szavakkal megfontoltan kell bánni. Tudni kell, hogy mit írsz le. Szerintem a húszéves, meg a tizenhat éves is írhat, és azt mondom, hogy írjon is. De egyfajta körültekintés és megfontoltság kell ezekhez. Ha például a szerelem szót felvillantja valaki, akkor sokszor pont az a hamis kép kapcsol be spontánul, ami a hollywoodi filmekben a két egymás felé tartó ember. Felül kell vizsgálni, hogy tényleg ez-e az emberi tapasztalat, ez a sima, fényes felület, amikor csak így egymáshoz érkezünk gondtalanul. Ezeket a szavakat körültekintően mérlegelve, felülvizsgálva kell használni, de egyúttal beleeresztve azt a mélyebb, felkavaró tartalmat is, ami a személyes része, és amiről azt gondolhatja egy író, hogy igen, ezt én tudom hozzátenni ehhez a szóhoz. Valahogy ennek a kettőnek – a megfontolnak és a személyesnek – a fényében lehet újrahasznosítani a túlterhelt fogalmainkat.

Mást jelent neked a haza most, mint 16-20 évesen?
Kicsit, hogy is mondjam, csontvázzá vált most. Lerágtam róla a húst azzal, hogy ebben a mostani könyvben annyi irányból nézegettem és annyi felől próbáltam körüljárni, megírni, megérinteni, hogy most azt gondolom, hogy egy kicsit el kell felejtenem ezt a könyvet, el kell felejtenem a róla szóló beszélgetéseket.

Ebben, attól tartok, most nem segíthetünk.
És jönnek még az író-olvasó találkozók is, ha a vírus is megengedi. Ezek az alkalmak újra átélhetővé teszik ezt a szót, amit egyébként nem szükséges a mindennapi életben újra és újra átélnem. Nem így élünk, hogy folyton egy szótárral felülvizsgáljuk, hogy mit jelentenek a szavaink.

Tudatos volt, hogy ez a regény éppen 2020-ban, a százéves Trianon-évfordulóra jelenjen meg vagy csak most bukott ki belőled?
Nem volt ebben semmi tudatos, elhatározott vagy szándékolt, mégis, egyszer csak, amikor ránk zuhant ez a százéves évforduló, megörültem az egybeesésnek, de annak még inkább, hogy a vírushelyzet ellenére döntött úgy a Jelenkor, hogy kiadja a kötetet. Így, miközben mi a Haza korrektúráján dolgoztunk, zajlottak a megemlékezések. Ennek a besűrűsödöttségnek, ennek a közös pillanatnak örültem, mert azt gondoltam, hogy szimbolikusan össze is tud kapcsolódni ezzel az eseménnyel.
Ez a könyv nem szól Trianonról semmilyen módon, de valamilyen fajta veszteségről igen. Ez nem egy területi veszteség, hanem annak az elmozdulásnak a vesztesége, amiben valaki eljön abból az országból, ami a szülőhazája.
Ezzel a veszteséggel megpróbál együtt élni, megpróbál vele elszámolni magának és megnézni, hogy mi is az a viszony közte és a szülőhazája között. Ilyen értelemben összekapcsolódhat azzal a közös magyar tapasztalattal, aminek Trianon a gyűjtőneve és, amit én szeretnék, de amit valószínűleg már sosem fogunk tudni átnevezni.

Lehet valójában erdélyi történetet Trianon nélkül írni? Nem éppen ez a megkerülhetetlenség a nehéz benne?
Lehetne. Vannak olyan történetek, amelyeket arról szólónak gondolunk és mégsem szólnak valójában Trianonról, kisebbségről, veszteségről. Minél jobban beleágyazódik a kortárs világba és minél inkább azt szemrevételezi, hogy mi van most, valószínűleg annál kevésbé kapcsolódik. Persze, a nagyon mély rétegeiben mindig ott van, hiszen a kisebbségi helyzet valamitől előállt, de ma már nem feltétlenül Trianont látjuk ebben, hanem inkább azt a képtelenséget vagy ha úgy tetszik, egyfajta nyomorúságot, amiben nem sikerül egyfajta normalitásba beeveznie az etnikumoknak. Ehhez, persze, nem feltétlenül Trianon kell, hanem más történetek is. És ebben nem csak a nyomorúságos történetek vannak, hanem vannak nyertes történetek is.

Tompa Andrea (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Tudnál ilyen nyertes történetet mondani?
Ilyet nem nagyon látunk irodalomban, de egy olyan párkapcsolatot, olyan házasságot látok példaként, amiben két különböző nemzeti identitás kapcsolódik össze. Nekem van ilyen tapasztalatom, hogy emberek – román férj, magyar feleség vagy fordítva – boldogan élnek, szeretetben, tiszteletben és akár vitában is. Ha ez láthatóvá válna, és most nem ötletet adok kezdő íróknak, inkább feladatot adok magamnak vagy magunknak, hogy igenis meg kell majd valahogy ezt is ragadni. Nem biztos, hogy nekem. De megragadhatóak a Trianonon túli történetek is. Ahogy a zsidóság-történet is megragadható Holokauszt nélkül. Persze mindig ott lesz, mint egy árnyék, amiről sejthetjük, hogy az a Holokauszt árnyéka, de írható úgy történet, hogy nem ez a fő szólam. Mellékszólamként valahol talán mindig ott lesz.
Sokat látok ma, a kortárs Kolozsváron járkálva, dolgozva abból, nézve a diákjaimat, kollégáimat, volt diákjaimat, hogy mennyit lehet nyerni ebből a multietnikus helyzetből. Persze, nem beszélhetünk multietnikus helyzetről, ha van egy elnyomó nacionalista rendszer, amelyik megszüntetni és egységesíteni akar és amelyik egyetlen narratívát ismer, aminek ő van a csúcsán, de ha ez a helyzet horizontálissá válik, akkor sokkal jobban látszanak a nyereségek is.

Ezek látszanak most?
Szerintem sokszor igen. Például, amikor elmegyek egy kortárs színházi előadásra, ahol azt látom, hogy egymást gazdagító beszélgetés folyik a magyar és román alkotók között. Akkor azt érzem, hogy a társadalmi helyzet is inkább gazdagító, nem szegényítő, vagy a bezárkózást és a múlt sebeinek a folyamatos szemlélését eredményező szituáció.

Általában az elmenést szoktuk kibontani ezekből a csomagokból, de ismersz visszamenés-történeteket is?
Igen, én mivel ott tanítok a Színház- és Filmművészeti intézetben, ott a főállásom, ami – elnézve a magyar viszonyokat – most tök jó. Az én tanítványaim nem tekintenek Magyarországra most úgy, mint végső állomásra, ahol ők dolgozó, alkotó felnőttek lesznek. Az elmúlt három évben több olyan tanítványom is volt, aki Magyarországon tanult, mesterizett, elkezdett dolgozni, aztán visszament. Ennek, nyilván az egyik magyarázata az, hogy

ma már a romániai gazdasági helyzet semmivel sem rosszabb mint a magyar, másrészt az a társadalmi légkör, ami Magyarországon van, nem annyira hívogató.

Úgyhogy én abszolút ismerek visszamenés-történeteket. Persze, ehhez már 2020 kell és az a nemzedéki gondolkodás, amivel az emberek könnyebben mennek, könnyebben váltanak országot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Magyarország nem népszerű, mert az nagyon leegyszerűsítő volna, de az elmúlt évek tapasztalata az, hogy egy olyan kis közösségnek, mint amekkora az erdélyi magyarság, van valamelyest munkalehetősége, ami Magyarországon nem feltétlenül nyílna meg. A felsőoktatásban, magyar nyelvű tudományos életben például nincs akkora verseny, nincs annyi jelölt.

Az elmenésről, hazatérésről beszéltünk már, de a könyv alapvetően mégis a bolyongásról szól, az Odüsszeusz-párhuzam többször is előjön benne. De előjön az otthontalanság, mint a Seol (a holtak hazája az Ószövetségben), mint a teljes kitaszítottság is. A könyvből ugyan sok minden kiderül, de az érdekelne, hogy te, személy szerint hogy vagy most, hol tartasz most ebben a folyamatban?
Egyszerre érzem ennek a kettőnek a jelenlétét. Azt, hogy nem túl könnyen és végképp nem gyorsan megérkeztem, otthonra találtam, otthon érzem magam Budapesten. Nyilván ehhez hozzájárul, hogy olyan otthonom van, ahol szeretek lenni, családom van, amitől azt érzi az ember, hogy nincs egyedül a világban. Ma éppen szülinapot tartunk, jön a családom, tehát vannak körülöttem emberek, gyerekek, felmenők, lemenők, nem a vákuum vesz körül. Ez nagyon meg tudja szelídíteni azt az otthontalanság érzést, amit nem Budapest okoz és nem a Kolozsvárról való eljövetelem.

Nagyon nehéz szavakat mondani erről, hogy ez mi. Hogy van valamiféle magunkra hagyottság a létben, amiben, persze, néha meg tudunk kapaszkodni, tudunk néha kapcsolatokat találni itt, ebben a világban vagy egy sokkal tágasabb, transzcendensebb világban is.

De van egy magunkra hagyottság, otthontalanság, egzisztenciális otthontalanság-tapasztalat, amit próbálok szelídíteni, de próbálom szemlélni és megérteni, elfogadni azt is, hogy ez a létezéshez tartozik és ezt végérvényesen semmi nem fogja felszámolni. Ehhez mindenképpen valamilyen transzcendens irányba kellene elmozdulnunk. Vagyis mozdulnom – magamról beszélek, mert erről tudok.

Az otthontalanság-érzés felszámolásához?
Igen. Nem biztos, hogy ez egy küzdelem vagy egy állandó törekvés, hanem ennek a helyzetnek az elfogadása és talán olykor szelídülése is, ami annak – nem tudok jobb szavakat használni, mint – az ajándéknak, ha tetszik kegyelemnek az elfogadása, hogy tartozunk mégis valahová, ahol van egy megtartó hálónk. Azért ezt a hálót sokat látom kilyukadni, és sokan kihullunk belőle ebben a fenyegetettségben. Elhullunk ebben az otthontalanságban, hogy így mondjam. De látom a hálót is, meg látom a kihullást is. Nem tudom ezt jobban, vagyis nem tudom konkrétabban mondani.

Az eddigi könyveid sokrétű, sokszereplős, soknyelvű – és ezalatt a magyar szöveg sokféleségét, a szereplők beszédmódjait értem – történetek voltak, amiben én olvasóként azt éreztem, hogy itt nem Tompa Andrea beszél, hanem a széki parasztasszony vagy a kolozsvári rózsanemesítő férfi. Amikor a Hazát olvastam, akkor azt a te hangodon olvastam. Jól gondolom, hogy ez egy belsőbb történet, belsőbb út, mint az eddigiek?
Ezek a szereplők, akiket emlegettél, valóban tűnhetnek úgy, hogy nagyon nem én vagyok, pontosan azért, mert amikor őket írtam, fel lehetett venni egy teljesen idegen ruhát, egy olyan ruhát, amiben nem ismernek rám. Egy középkorú rózsanemesítő, ráadásul férfi ruhájában nem gyanakodna senki, hogy én volnék, vagy hogy én volnék akár egy zsidó orvostanhallgató lány vagy egy parasztasszony, mert a ruha nagyon megtévesztő és egyértelműen eltávolít. Ugyanakkor, ha ezek a figurák mégis életre kelnek, az nem csupán valamifajta írói tudás érdeme, hanem ahhoz, hogy megszólaljanak, hitelesek legyenek, abból kellett nagyon sokat lecsapolni, ami az én vérem.

Amikor az Omertát írtam, akkor úgy éreztem, hogy minden nap vért veszek magamtól.

Miután befejeztem, kellett egy kis szusszanás, hogy valahogy újratermeljem ezt az életet adó anyagot magamban. Ezekbe a karakterekbe nagyon-nagyon sok személyes dolgot lehetett beleírni. Személyesebbeket, mint bárki gondolná, pontosan azért, mert a ruha felismerhetetlenné tesz.
Mondok egy példát, ami nem vet túl jó fényt rám. Van az Omertában egy olyan rész, amikor arról értekezik a rózsanemesítő, hogy mennyire irigyel maga körül mindenkit, akinek nagyobb sikere van, nagyobb kertje van, több pénze van, jobb családba született. Tulajdonképpen minden oldalon valakire irigykedik, mert nyilvánvalóan iszonyúan erősen akarja a sikert, az elismerést és azt, hogy a legjobb legyen. Ezt azért lehetett a magam mércéje szerint is sikeresen megírni, mert valójában nagyon személyes. Az, hogy valakivel versengek, hogy ilyen vagy olyan akarok lenni, hogy kifelé tekintgetek, hogy bezzeg, akik ilyen családba születtek, akiknek minden felmenőjük értelmiségi volt Svájcban vagy papok voltak öt generációra visszamenőleg, ahhoz képest én – persze, a rózsanemesítő Vilmos – egy nyomorult iparos családba született. A dolgoknak tehát van egy láthatatlan személyessége. Őt csak egy figurának látjuk. De ahhoz, hogy ezek a szereplők valódi lények legyenek, ebből a nagyon személyesből kellett nagyon sokat belepréselni, szó szerint lecsapolni magamból. Nem beszélve a női történetekről és a női történetek nehezebb mélyrétegeiről, a testek megtagadásáról, elfogadásáról. A testek szexuális elfojtásáról. Ebből naponta valamit ki kellett magamból régészetileg kanalazni.

Tompa Andrea (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Könnyebb volt ehhez képest a Hazát megírni?
Az, hogy van egy szereplő, aki áttelepült vagy valahonnan emigrált, ráadásul író és még más koordináták is stimmelhetnek, látszólag könnyű szerep. Hát, persze, that’s her. Felkínáltam annak a lehetőségét, hogy nagyobb tétje legyen, mivel ez a figura rám olvasható, velem azonosítható. Ő nem csak egy jól-rosszul megírt karakter, hanem én magam vagyok, ezt látja az olvasó. Vagy, nyilván, ezt akarja látni, mert az olvasó valamit keres, valami fogódzót, amibe kapaszkodhat. Mert ez a figura elég pasztell előtte, halvány színekkel van felfestve, nem erős karakterjegyekkel, mint a korábbi figuráim. A gondolatait, a dilemmáit megismerjük, de sok minden el van zárva, mert – ahogy mondtam – sok mindent más szereplőnek adtam oda ebből a személyesből.

Lehet azt mondani, hogy ez a te történeted?
Nem tudom, erre hogy válaszoljak. Ez egy olyan eldöntendő kérdés, amiben olyan beszorítottnak érzem magam. És most nem a kérdéssel van bajom, hanem a beszorítottsággal. Lehet, hogy az én történetemből sok minden kimaradt, ami személyes momentum és ami ezt a történetet meghatározta és írta. És az én történetem sok olyasmit tartalmazna, ha el tudnám mondani – nem is az, hogy el tudnám, hanem ha érdemesnek találnám –, ami ebben a könyvben egyáltalán nem jelenik meg, még csak motívum-szinten vagy ok-okozati szinten sem. Inkább azt mondanám, hogy

én tudok ezzel a történettel azonosulni, de az én személyes történetemből nagyon sok minden kimaradt, mert egyszerűen nem volt ennek a történetnek szüksége rá.

Ilyen értelemben nem személyes történetet írtam, hanem sokkal tágasabb emberi utat akartam benne megragadni. A személyes történet mindig sokkal több konkrétumból és talán emberi nyomorúságból is áll, amit nem gondoltam az olvasóval megosztani.

Ha röviden össze kellene foglalni: miről szól ez a könyv?
Röviden az útkeresésről. Hogyan váltunk azzá, ami. Miért az a történetünk, ami. Miért lett ez velem. Az a kérdés, amit olyan evidenciának szoktunk tekinteni, hogy miért ez a történet jutott nekem?

Arra nincs egyszerű válasz, hogy miért megy el valaki otthonról 18 évesen, mindaddig, amíg nem kérdez erre rá.

Ez az elmenésre való rákérdezés, mi történt azalatt, amíg elmentem és a visszamenésre való rákérdezés: hova megyek vissza? Mit érzek azzal kapcsolatban, ahová visszamegyek és, mit érzek azzal kapcsolatban, ahol vagyok. Olyan igazán nagy történés ebben a könyvben nincsen, ezt le is írhatjuk, hogy elriasszunk minden olyan olvasót, aki történeteket keres. Mert az csalódni fog, hiszen az az út – bár sok utazás van benne és látszólagos történés, ez a külső burok nem annyira érdekes. Itt inkább az a kérdés, hogy mi történik magában az emberben, az ő tudatában.

Nemrég a 24.hu-nak adtál interjút és abban érintettétek, hogy oké, Odüsszeusz hazaér és utána mi történik? Bezárja az ajtót, és? Mit kezdenek vele azok, akik otthon vannak, másmilyen ember-e attól, hogy hazaért? Megváltoztatja-e a szerep őt, otthon?
Azért nem tudjuk, hogy mi van, amikor Odüsszeusz hazaér, mert az irodalom számára sokáig nem volt érdekes, hogy mi van, amikor a férfi hazaér. Mert csak az az érdekes, amikor a férfi megy a csatába, egyrészt. Másrészt, hogy összevissza csajozik, miközben jön visszafelé, ugye, tíz éven keresztül. Miközben ott sírdogál a sziklán és várja, hogy végre hazaérjen. De ebben azért van némi ellentmondás. Főleg, hogy mindehhez még a monogámia szobrát is megfaragtuk belőle, hiszen valahogy az a kép róla, hogy ő hűséges, miközben húsz évre otthagyta a gyerekét. Ha mondjuk a fia, Télemakhosz nézőpontjából nézzük mindezt, akkor csodálatos történet. Apa elment háborúzni húsz évre és szarik a családra?
És hogy mi van a hazaérkezés után? Nyugalom, és a nyugalomról nagyon nehéz beszélni, mert abban nincsenek nagy események. Nincsenek nagy kételyek sem, hanem a nyugalomban van egy szétterülő idő, amihez nem tartoznak események és nem tartalmaz semmi fenyegetőt már. A hazaérésről vagy a megérkezésről azért nem szoktunk írni, mert drámaiatlan. Az irodalom, a művészet számára ez azért nem téma, mert nem tud ott lenni benne az a drámai fordulat, ami a visszajövetelhez tartozik. Tehát, amikor becsuktuk az ajtót és a feleségünk felismert, a fiúnk megbocsátott, ott vége van a történetnek. Aminek azért az is része, hogy álruhába jön, hogy tesztelje, otthon mi van az asszonnyal. Érted, ő elmegy húsz évre, majd visszajön, és tesztel. Utána még mindig van egy véres fordulat, de hogy végül mi van, arról már nincs mondandó. Az az élet prózája, ahogy Hegel mondja. Az irodalomnak, a művészetnek meg kell érkeznie abba a fázisba is, ahol már a nyugalomról is tud – akár sokkal eseménytelenebb módon – beszélni. Látjuk azt a kortárs irodalmat, ami beszéd tárgyává teszi ezt az eseménytelenséget, magamat is beleértve. De a kérdés talán nem erre vonatkozott.

Inkább oda szeretnék kilyukadni, hogy hogyan él, hogyan ír a bolyongó Odüsszeusz a hazaérkezése után, ha történetesen nő? Megengedett-e egy nőnek, hogy összevissza kolbászoljon és aztán hazaérkezzen a családjához, a gyerekeihez?
Nem tudom, hogy meg van-e engedve ez a nőknek. Nyilván, látjuk, hogy az irodalom nem engedte meg a nőknek ezt. Nagyon sokáig nem. Odüsszeusz nem lehetett volna nő, mondjuk a huszadik század második feléig. Egyszerűen nem lehetett volna nő, aki fogja magát és elmegy a csatába. Ibsen Nórája az első nő, aki elment a családtól. De azért lép ki az ajtón, hogy megismerje önmagát. Nem külső céljai vannak.

És most már lehet?
Nem tudom. Ha igen, akkor sokkal inkább, mint bármikor előttünk.

Mert végül is, ebben a könyvben egy nő – a főszereplő – az, aki magára ismer ebben az Odüsszeusz-szerepben, nem?
De, igen. Csak az ő női léte végül nem igazán fontos. Az előző kérdésre visszatérve: vannak családok, társadalmi rétegek, ahol lehet. Ez egyrészt gazdasági, társadalmi háttér, másrészt kultúra és család kérdése is. Az, hogy egy lánynak megengedett, hogy 18-20 évesen elmenjen egyedül külföldre tanulni. Attól, hogy valaki magas társadalmi pozícióban van, egyáltalán nem biztos, hogy megengedő a nőkkel. Ezt látjuk, hogy van egy ilyen, gazdasági szempontból is kiemelkedő réteg ma, amely rettentő patriarchális. Nagyon kevéssé megengedő a nőkkel szemben és ugyanazokat a szabadságjogokat nem gondolja érvényesnek férfiakra és nőkre nézve.

Ha az az elvárás, és ebben az elitben nagyon sokszor hangzik el ez, hogy a nő feladata a családi tűzhely és az anyaság, akkor ezek a nők nem fognak Odüsszeuszként világot felfedezni és önismereti útra indulni, mint Nóra, mert nem összeegyeztethetőek az életprogramok.

Én egy olyan, megengedőbb világra vágyom, ahol a nők egyik lehetősége az anyaság és a tűzhely és emellett van másik és harmadik lehetősége is és ezeknek a különböző, szép szövete adja ki a teljes képet, amiben a dolgok még össze is egyeztethetőek és együtt élhetőek. Számomra az az érdekes, hogy hogyan tudunk valamiféle olyan autonómiával gondolkodni a saját szerepünkről, amiben nem elvárásokat osztogatunk másokra, és, hogy ebben az autonómiában ne fojtsuk el azokat a vágyakat, amelyek férfiakban és nőkben ugyanazok: felfedezni és megérteni a világot és önmagunkat, sokasodni és szaporodni, és a többi.
A női lemondásnak nagyon gyakran az az eredménye, hogy leverjük a férfiakon azt, hogy lemondattatok minket valamiről, ami a mi jogunk volt. És akkor ez most itt én uralom. Szörnyű házasságokat és családokat alapítunk amiatt, hogy nem nyílik tér az életnek, a felfedezésnek, magunk és a világ megértéséhez. Nagyon mérgezővé válnak azok a nők, és ezt a pszichiáterek már jó régen, még Jung korában is elmondták, hogy

minél szűkebb ruhát szabunk a nőkre, annál inkább kinyitjuk az ajtót afelé, hogy az otthon, amiben a nőknek ki kell teljesedni az anyaságuk és az úgy nevezett női szerepek tereként, felrobban.

Mert le fogjuk verni a férfiakon, hogy ezt csináltátok velünk. A rabszolgák előbb-utóbb mindig megpróbálják megszerezni a korbácsot. Ha nincs más tér, ahol megszerezhetnék, akkor otthon fogják megszerezni. Ez pedig iszonyúan visszahat arra, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket és ahogyan a gyerekeink reprodukálják a példát. Nem abban a lelki és szellemi légkörben nevelődnek, amiben az egyetlen, igazi, emberi, értelmes cél az, hogy megértsünk, felfedezzünk, megtapasztaljunk, jelen legyünk ebben a világban, megismerhessük saját magunkat és vágyainkat, akkor ugyanilyen szörnyű szerepeket örökítünk, az egymás fogva tartásának példáját. Mert ugyanúgy, ahogy a patriarchális férfi világ meg akarja szabni a női utakat, a női utak is visszacsapva nagyon megmérgezhetik az életet az otthoni, családi terekben. Akit megfosztanak a szabadságától, az nem fogja boldogan hozni minden este tálcán vacsorát. Hanem egyszer csak megkéri ennek az árát.

A szerepeket tekintve mi a helyzet nálatok, otthon?
Mi biztosan nagyon atipikusak vagyunk abból a szempontból, hogy a férjem ment gyesre, amikor a gyermeket három és félévesen örökbe fogadtuk. Nyilván árnyalja a képet, hogy ez nem csak a választásról szólt, hanem neki volt olyan munkahelye, ahonnan Gyes-re lehetett menni. Ekkora gyerekkel is lehet egy fél évre gyes-re menni az örökbefogadást követően. Ez eleve azt a helyzetet jelölte ki, hogy a gondoskodás nem egyszemélyes feladat, hogy az egyik ne csak pénzkereső legyen vagy egy automata, amelyik egy láthatatlan bankszámlát fenntart, hanem egy tevőleges, jelenlevő szereplő.
Az is iszonyú fontos, hogy lássa ez a gyermek, hogy ki és hogyan dolgozik és hogy ezt örömmel teszi. A karantén alatt különösen fontos volt számomra, hogy ezt a mintázatot kapja, mert ez alatt én voltam többet a gyerekkel otthon. De nem az volt a fő cél, hogy tanuljon vagy hogy segítsen a házimunkában, ezt a mondatot is utálom, mert nem segítésről van szó, hanem közös munkáról. Hanem hogy azt tapasztalja meg, hogy dolgozni öröm. Néha akkor is dolgozunk, amikor nem annyira jó és van, amikor muszáj dolgokat megcsinálni, de hogy az alapjárat az, és ezért fontos megérteni, hogy az embereknek nem azért kellene dolgozniuk elsősorban, hogy pénzük legyen, hanem az emberi lényhez hozzá tartozik az, hogy a munka örömforrás, amivel gazdagítja saját magát és ha minden jól megy, a világot is, és nem csak pénzzel gazdagítja. Hanem, hogy a munka, ideértve a tanulást is, hiszen most ez az ő munkája, öröm. Ezt én iszonyú fontosnak látom. Ahogyan azt is, hogy ne ebben a nagy fehér férfi üzemmódban nevelkedjen.

Mit jelent a nagy fehér férfi üzemmód?
A nagy fehér férfi üzemmód az, hogy nincsen más tevékenységem, csak a munkám. Minden másban, ami azon kívül esik, részt vesznek a nők, a gépek, a bejárónők, a végtelen számú szolgáltatók, aminek az az eredménye, hogy végül semmit nem tudok megcsinálni, mert a világhoz való egyedüli kapcsolódásom a munkám.

Azt látom az egyik legnagyobb feladatomnak egy tizenegy éves legénnyel, hogy az ő élethez való kapcsolódása sokkal gazdagabb legyen, mint az, hogy hogyan vegyünk igénybe minél több szolgáltatást.

Érdekes, hogy említed ezt a fehér férfi üzemmódot, mert éppen arra akartam rátérni, hogy korábban volt egy nagyon erős elképzelés bennem arról, hogy te biztos úgy dolgozol, ahogyan a nagy – fehér, férfi – írókat elképzeli az ember, hogy leülnek a csodálatos dolgozószobájukba és ráérősen megírják a csodálatos regényeiket. Egyszer egy levélváltásunk során írtad, hogy hajnali négy-öt órakor kelsz és te akkor írod a könyveidet, és az engem teljesen letaglózott. Azt gondoltam, hogy ha Tompa Andrea is hajnalban kel, hogy megírja az Omertát, akkor nincs remény. Egy nő nem írhat úgy, ahogyan a „nagy fehér férfiak” írnak?
Ezek az igazi genderkülönbségek. Egyszer Tóth Krisztával léptünk fel valahol, ahol a női irodalom volt a téma és ő ott azt mondta, hogy a női irodalom számára ott kezdődik, hogy ki főzi az ebédet. De én ehhez nem értek, ezt leszögezem. A női irodalomhoz. Az ebédhez valamelyest. Ahhoz, hogy mi a női irodalom, női látás, ehhez nem vagyok elég irodalmár, nem tudok erről eleget.
Ez nem is baj, mert most nem is az irodalom, inkább az előállítás vagy az életmód szempontjából érdekel a kérdés.

Szerintem nem nagyon van olyan női író, aki körül halk férfiak tevékenykednek, hogy előállítsák azt a csodálatos pillanatot, amikor ő suhan az alkotásban, rendbe vannak téve a dolgok, össze vannak hajtogatva a ruhák, meg van főzve az ebéd és mindenki tudja, hogy hol a pizsamája. Kétlem, hogy vannak ilyenek.

Én ugyanúgy élek egy családban, mint sok más ember. Meg kell találnom és elő kell állítanom azt az időt, amikor tudok írni.

Merthogy ez nem adott?
Akkor adott, ha a férjem elmegy dolgozni és a gyerek iskolában van. De azért mostanában ez alól elég sok kivétel adódott, különösen vírus közben, előtt, után – nem tudom, hogy hol vagyunk éppen. Az volt az érdekes, hogy a karantén alatt is azt tudtam megbeszélni a fiammal, hogy nekem kell naponta két óra, hogy írni tudjak. Nem keltem négykor. Éreztem, hogy ez sokkal hosszabb lesz, mint mikor van két nyári hét, amikor csak így tudom megoldani, hogy írjak. Azt beszéltük meg, hogy felkelünk, amikor elég kipihentek vagyunk már és nekem akkor kell két-két és fél óra, amikor ő játszik, én írok. És utána vele vagyok. Amikor tudok két órát írni, az egy csodálatos nap. De van, amikor tudok hármat is, ha ő nagyon elmerül valamiben. Így reggel, a legpihentebb állapotomban, amikor még nem ért túlságosan sok külső inger, amitől elfelejtem, hogy ki vagyok és miért akarok írni, tudok mellette dolgozni.
Azt mindenképpen szeretném üzenetként megfogalmazni a női olvasók számára, hogy ahány író-olvasó találkozóra járok – és, ugye az olvasók nagyon nagy része, az író-olvasó találkozók résztvevőinek 70 százaléka nő –,

sosem az a kérdés, hogy hogyan építek fel egy regényt, ezt a kérdést sosem teszik fel. Minden nő azt a kérdést teszi fel, hogy mikor írok.

Ugyanezt mesélte egy korombeli festő ismerősöm, tőle is ugyanezt kérdezik: mikor fest. Ez számomra annyira fájdalmas, mert ebből a kérdésből az is következik, hogy ő szeretne valamit csinálni, de arra nincs válasza, hogy azt mikor csinálja. Ez a kérdés motoszkál a nőkben, ez a mikor. Szörnyű. Virginia Woolf fogalmazta meg nagyon egyszerűen erre a választ: pénz, idő, saját szoba. Előállíthatatlan száz év múlva is nagyon sok ember számára. És számomra is küzdelmes. De nem lehet megvárni, hogy a gyerekek tizennyolc évesek legyenek vagy hogy mindenki elköltözzön. Nyilván, hogyha nem venne körül engem egy támogató család, hanem olyan, amelyik azt gondolja, hogy te lopod az időt vagy te csak kísérletezel vagy hogy te ezzel nem kerestél még egy fillért se – pedig, általában a legszebb tevékenységekkel nem szoktunk egy fillért sem keresni – nekem is nehezebben menne. De elő kell állítani azt a helyzetet, amelyben a család számára is fontos, hogy én mit csinálok. Szerezzük meg a mikort.

(Kiemelt kép: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!