Ágnes fejlesztőpedagógusként dolgozik egy nápolyi iskolában. Olyan gyerekeket is tanított, akiknek a családtagjai a Camorra nevű bűnszövetkezet tagjai voltak. Az egyik tanuló apja sokszoros gyilkosságért ül börtönben. Mégis azt vallja: az iskolai konfliktusokat nem a rendőrséggel kell megoldani.

Fejlesztőpedagógusként pontosan mi a feladata abban az nápolyi általános iskolában, ahol tanít?
Tanulási- és viselkedészavarral küzdő gyerekeket segítek a felső tagozaton. Szeretek kamaszodó kölykökkel dolgozni.

Ha jól tudom, a pedagógusi pályát egy különleges helyen kezdte el.
Igen, Nápoly legrosszabb hírű negyedében.

Mesélne arról, ott milyenek voltak a mindennapok? Milyen családi háttérrel érkeztek az iskolába a gyerekek? Mennyire volt más ennek a negyednek a tanulói összetétele mondjuk egy olasz átlagiskoláéhoz képest?
Ez az iskola Nápoly egyik külvárosi negyedének az iskolája volt. Secondiglianonak (lásd keretes írásunkat – a szerk.) hívják ezt a negyedet, ami Olaszország szerte is hírhedt. Itt is éltek és élnek úgynevezett kispolgárok, munkásemberek, de a Camorra (maffiacsoport neve – a szerk.) is keményen jelen volt. Az osztályainkat igyekeztünk úgy kialakítani, hogy vegyes összetételűek legyenek: olyan gyerek is legyen bennük, akinek a háttere zűrös, és olyan is, aki mögött kiegyensúlyozott család áll.

Secondigliano

A Secondigliano Nápoly egyik leghírhedtebb negyede, itt játszódik a Magyarországon is jól ismert filmsorozat, a Roberto Saviano díjnyertes regényéből készült Gomorra. A sorozat a nápolyi maffia mindennapjairól szól, olyan helyszíneken, ahol a nápolyi maffia akkor is ténykedik, amikor épp nem film készül. A városrészt behálózza a Camorra nevű bűnszövetkezet. Ez az a része Olaszországnak, ahol mindennaposak a leszámolások. A bűnbandák főleg drogkereskedéssel foglalkoznak.

Ma úgy mondanánk, hogy integrált osztály?
Igen, abszolút integrált. Később egy másik iskolába kerültem, ott is nagyon vigyáztunk arra, hogy vegyes osztályok legyenek. Ne legyen gettó! Először a szülők nem voltak túl boldogok, azt szerették volna, ha a jobb helyzetű gyerekek külön vannak. De pedagógiailag ezt nagyon rossznak tartjuk, a jobb helyzetű gyerekek számára is. Mert a gyerek először az iskolában kerül kapcsolatba a társadalommal. És ha te csupa egyforma gyereket raksz egy osztályba, akkor az a gyerek nem fog fejlődni, nem fogja tudni, mi a valóság, mi az a társadalom.

Magyarországon ez a szemlélet kevéssé jellemző.
Egy ismerősömmel beszéltem Magyarországról, azt mesélte, hogy a gyerekének felvételiznie kellett az első osztályba, hogy kiszűrjék, melyik tanuló melyik osztályba kerüljön. Ez meglátásom szerint nagyon káros.

Olaszországban nincs nyomás a középosztálybeli szülők részéről, hogy külön osztályba járjanak a szegény és külön osztályba a jómódú gyerekek?
Abban a városnegyedben, ahol először dolgoztam, nemigen törekedhettek erre, mert abban a társadalmi struktúrában a jobb módúak voltak kisebbségben. A szülők számára az volt a legfontosabb, hogy a gyerek a lakáshoz legközelebbi iskolába járjon. Aztán később, amikor egy jobb helyzetű környék iskolájába kerültem, a szülők szerettek volna elitosztályokat kialakítani. Mi meg szépen megmagyaráztuk nekik, hogy a mi iskolánkban nem ez a stílus.

Ezt az iskola fenntartója diktálja, vagy helyben, az iskolavezetés és a tanárok döntik el?
A tanárok és az iskolavezetés együtt. A tanárok mindenbe be vannak vonva, hiszen mi fogunk a gyerekekkel foglalkozni. Nálunk a tanárok végzik az osztályok összeállítását. A szülők is rájönnek aztán, hogy ez így nem rossz. De itt fontos megemlítenem valamit: én mindig állami iskolákban dolgoztam. A magániskolákban egészen más a helyzet, mivel fizetős iskolákról van szó, a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek eleve kiesnek. Van egy másik alapvető különbség a magán- és az állami iskola között. A magánban az iskolavezetés dönti el, kit vegyenek fel dolgozni, míg az állami iskolákban csak olyan tanárok dolgoznak, akik országos pályázaton nyerték el a helyüket. Errefelé nagyobb rang állami iskolában dolgozni, mint a magánsulikban. Jóval önállóbb az ember, és nincs kitéve a felettesei kényének-kedvének. 

Volt valami speciális érvrendszer, amivel meggyőzhetőek voltak a középosztálybeli szülők, hogy integrált osztályokban tanulni az ő gyerekük érdeke is?
Mi jó iskolát csináltunk. Azt mondtuk a szülőknek, ha nem tetszik nekik ez a rendszer, akkor keressenek más iskolát. Volt, aki el is vitte a gyerekét és utólag bánta meg, hogy nem maradt nálunk.

Azt mondja, jó iskolát csináltak. Mit jelent a jó? Jók a továbbtanulási mutatók? Köze volt ahhoz, hogy jó iskolát csináltak, hogy mindenféle képességű és hátterű gyerek járt egy osztályba?

Berta Ágnes

A továbbtanulás automatikus, nálunk nincsenek felvételi vizsgák az egyetemig. Az olaszok egy kicsit szentimentálisak. Megkértük a szülőket, hogy néha, délutánonként hívjanak meg magukhoz néhány osztálytársat. A jobb helyzetű szülőknek is muszáj volt időnként „rossz gyerekeket” is vendégül látni. Később aztán azok a szülők is, akik kezdetben nem voltak túl boldogok a komplikáltabb osztálytárs meghívása miatt, rájöttek, hogy ezek a diákok is – mint minden más gyerek – olyanok mint a spongya, szívják magukba azt, amit látnak. És a szülők számára is nagyon jó dolog volt érezni, mennyi mindenben tudnak segíteni ezeknek a gyerekeknek önmagában azzal, hogy megmutatnak egy másik közeget, egy másik életstílust nekik. Mesélek egy konkrét példát, ami nemrégiben történt. Van nálunk egy romániai, cigány gyerek, és mi őt abba az osztályba tettük, ahová a nápolyi polgármester fia is jár. Mert ez így természetes! Nekünk biztosítani kell a sérültebb vagy szociálisan, társadalmilag nehezebb helyzetből érkező gyerekeknek is azt az élményt, hogy lássák, milyen más közegben, más lehetőségekkel élni. Ezzel is adunk nekik egy löketet. Ez motiválja őket. És az osztálytársak segítik egymást. Gyakran dolgozunk kiscsoportban, oda is vegyesen választjuk ki a gyerekeket. Volt, hogy a rosszabb viselkedésű gyerek lett a csoport vezetője, mert az adott feladatban ő volt a legjobb. Friss élményem, hogy történelemből az egyik sérült gyerekünket sikerült bevonni egy olyan munkába, ahol csoportvezető lett.

Jellemzően mekkora egy átlagosztálylétszám? És mekkora a pedagógust segítő személyzet létszáma? Pedagógusasszisztensre, fejlesztőpedagógusra, pszichológusra gondolok.
Ez a gyerekektől is függ. Régebben az osztálylétszám nem lehetett több húsznál, ha volt benne problémásabb gyerek. Sajnos Olaszországban is megnyirbálták a közoktatásra fordítható költségvetést, ezért ma már 25-26 fős osztályok is vannak. Előfordult, hogy nekem mint fejlesztőpedagógusnak heti 18 órában folyamatosan ott kellett lennem az osztályban, mert éppen akkor járt oda egy nehéz gyerek. Ez azt jelenti, hogy a tanárkollégával együtt voltunk jelen az órai munkán.

Mi volt ezekkel a gyerekekkel a gond?
Általában a súlyosan sérült vagy szociálisan különösen nehéz helyzetben élő gyerek mellé adnak heti 18 órát a fejlesztőtanárnak. Ilyen volt egy súlyosan autista diákom, aki később megyei kajakversenyt nyert.

De a legnehezebb esetem egy olyan fiú volt, akinek az édesapja a Camorra egyik „killere” volt, sok gyilkosság szárad a lelkén.

A gyerek fizikálisan is sérült volt. Amikor az édesapja börtönbe került, elkezdett együttműködni a vizsgálóbíróval. Emiatt a Camorra dühös lett, és bombát tettek a nagymama lakása elé. A gyerek ekkor volt kétéves, a bombától keletkező légnyomás kisebb kárt okozott az agyában.

Hogyan néz ki ez a munka? Ott ül minden tanórán a gyerek mellett?

Névjegy:

Berta Ágnes, tanár-író. Zala megyében, Lovásziban nőtt fel és a hetvenes évek elején hagyta el Magyarországot, ahogy ő fogalmaz „kalandvágyból”. Az akkoriban „oxigéndúsabb” Lengyelországban járt faipari egyetemre. Lengyelországban ismerte meg későbbi férjét. Együtt mentek Olaszországba, ahol Ágnes ismét beiratkozott az egyetemre, de ezúttal végre olyan szakra, ami tényleg érdekelte. Így kelet-európai történelmet és irodalmat hallgatott. Történelemből doktorált. Egy ideig dolgozott az egyetemen, majd elkezdett tanítani egy szicíliai általános iskolában, felső tagozaton. Ezután részt vett egy kétéves pszichológiai posztgraduális továbbképzésen, így megszerezte a fejlesztő tanári képesítést. Tavaly ment nyugdíjba, de jelenleg is tanít.

Nem csak őmellette, hanem a többiek mellett is. Vigyáztam nagyon arra, hogy ne érezze a gyerek, hogy ővele probléma van. Az összes gyereknek besegítettem. Volt egyszer egy perui gyerekem, kerekesszékes, ott kétségkívül más volt a helyzet, mellette sokat tartózkodtam. Hozzánk járnak Down-szindrómás gyerekek is, őket is normál osztályokba helyezzük el. A szociálisan hátrányos helyzetből érkező, magatartászavarokkal küzdőket is. Mi, fejlesztőtanárok, a kollégákkal együtt tesszük a dolgunkat, de akik a legtöbbet teszik ezeknek a gyerekeknek az integrációjáért, azok nem mi vagyunk, hanem az osztálytársaik. Ők azok, akik tényleg segítenek. Akár úgy, hogy egymásra szólnak, „ne pofázz már, maradj csöndben!” Ha én, a tanár mondom, hogy „maradj csöndben!”, akkor azt a gyerek ellenséges fellépésnek veszi. De ha a barátja, vagy a mellette ülő szól neki, hogy „legyél már csendben, mert hallani akarom, mit mond a tanárnő”, akkor arra figyel.

Magyarországon most fogják bevezetni az iskolarendőrséget. Erre a kormány szerint azért van szükség, mert a tanárokat meg kell védeni a diákok felől érkező erőszakkal szemben. Olaszországban mi a gyakorlat?
Itt is vannak olyan szituációk, amikor a gyerekek pimaszok a tanárokkal szemben, sőt, voltak erőszakos esetek is. Velem is előfordult.

De egy iskolában, mese nincs, a gyerek a főszereplő. A tanárnak kell őt szolgálnia. Nem kiszolgálni! Az más. Ha egy gyerekben agresszivitás van, ha olyan negatív érzések sűrűsödnek össze benne, akkor valami nem stimmel a tanár módszereivel.

Egy tanárnak mindig tudnia kell, meddig lehet elmenni, hogyan kell helyzeteket kezelni. A nagyanyám egy zalai kis faluban, Pacsán volt tanító. Nagyapám ott volt iskolaigazgató. Nagymama mondta mindig: egy jó tanító mindig tudja, hogy az a gyerek mire tud válaszolni. És a siker szárnyakat ad. Ha azt firtatod, amiről tudod, hogy a kölök nem tudja, akkor nem lesz sikerélménye. Előbb-utóbb dühös lesz, agresszív lesz, és utálni fogja az iskolát és a tanárt. Ebben az esetben megette a fene az egészet. Nem szabad hagyni elhalni azokat a képességeit, amelyekben tehetséges.

Ha az önök iskolájában atrocitás ér egy tanárt a diák oldaláról, mi a protokoll?
Összeül a tantestület, és megbeszéljük, mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel.

Az nem merül fel időnként, hogy rendőrt hívjanak?
Nem, általános iskolában soha. Gimnáziumban előfordulhat, de jellemzően ott sem azért, mert a diák agresszív a tanárral, hanem a gyerekek egymás közötti konfliktusa miatt. Mostanában van ez az új dolog, a cyber-bullying. Gyerekek egyre gyakrabban terrorizálják egymást az interneten. Kiközösítik egymást, szexuális témájú posztokkal alázzák meg a kislányokat. Ilyenkor, ha nem is a rendőrséget hívjuk, de megpróbálunk pszichológust, fejlesztőtanárt és szülőt bevonni. Mert meg kell beszélni a helyzetet. Van most egy 13 éves kislányunk, aki szeretkezett két gimnazistával, 17 évesekkel. A fiúk felvették az együttlétet és feltették a netre. Ebben az esetben kötelességünk volt szólni a rendőrség ifjúságvédelmi osztályának. Mivel itt erőszakról van szó, annak ellenére, hogy a kislány beleegyezésével történt a dolog, hiszen ő még csak 13 éves, ezért hivatalból jelentenünk kellett. Leültünk a szülőkkel, a vizsgálatot vezető bíróval, a pszichológussal és a kislánnyal beszélgetni. Aztán úgy döntöttünk, hogy minden osztállyal beszélünk. Elmondjuk, hogy 13 éves kislányhoz szexuálisan közeledni mindig erőszak, akkor is, ha úgy tűnik, ő is benne van a dologban.

Mi lett ennek az ügynek a vége?
A kislány nem változtatott iskolát, maradt velünk, levizsgázott. Mindenki tudta róla, mi történt. Sikerült ezt a csúnya történetet, ami egyébként negyvenéves pályafutásom legcsúnyább esete volt, úgy kezelni, hogy ne legyen belőle kirekesztés. Az iskolában a felső tagozaton az összes szülőt bevontuk, hogy nem szabad kiközösíteni, mert akkor tényleg elveszik. Jegyzem meg, a kislány jól szituált, polgári szülők gyereke.

Van-e állandó személyzet az iskolában, aki iskolai erőszak esetén elérhető?
Igen is, meg nem is. Az iskolában csak tanárok dolgoznak, köztük olyan fejlesztő tanárok is, mint én. Van iskolapszichológus is. Ahol először dolgoztam, a Secondigliano negyedben, ott több lehetőség volt a segítségkérésre. De ez pedagógiai segítség volt. Nem rendőri. Abban az iskolában történt meg, hogy ki kellett festeni az iskolát. Elhatároztuk a gyerekekkel együtt, hogy mindenhová festünk képeket, erdőt, várost, tengert. Aki akart, délután visszajött és festette az iskolát. Elmeséltem, milyen volt Lovászi, az én falum, ahol felnőttem, és a lépcsőházban a gyerekek lefestettél Lovászit, ez meghatott. Ezt azért említem, hogy példaként mutassam: mi a gyerekekkel mindig olyasmit próbálunk csinálni, ami kihozza belőlük a szenvedélyt. És nem azt keressük, ami hiányzik belőlük, hanem támogatjuk azt, ami megvan bennük. Mert minden kölökben van valami.

Magyarországon sok pedagógus örül az iskolarendőrségnek, mert úgy érzik, eszköztelenek. Ön szerint miért érzi magát egy pedagógus eszköztelennek? Miért érzi, hogy rendőri segítségre van szüksége? A magyarországi tanár mit nem kap meg, amire támaszkodhatna?
Azt hiszem nincs meg a tanárok szabadsága. Magyarországon még az is kötötten szabályozott, hogy az egyes tantárgyakból mit kell tanítani x hónap x. napján. Itt az osztály lehetőségeihez alakítjuk a tantervet. Van tananyag, amire ráerősítünk, van, amit elhagyunk. A tanítás szabadságát a törvény biztosítja. Ebben kétségkívül az is benne van, hogy nem tudsz mindent megtanítani.

Néha a kevesebb, ám örömmel és lelkesedéssel átadott tananyag több.

Én is poroszos iskolában nőttem fel Magyarországon, amikor a gyerekeim iskolások lettek, anyukaként én is követeltem az otthoni tanulást. Néhány hónapig csak, mert a férjem nem bírta hallgatni ezt a kínzást, és azt találta mondani, hogy „jó, jó, ti Magyarországon sokkal többet tudtok, de boldogabbak voltatok?” És akkor eszembe jutott az a rengeteg iskolai stressz, frusztráció. Inkább arra törekszünk itt, hogy a gyerek megtalálja önmagát. Ez nem frázis. Nem baj, ha a gyerek kicsivel kevesebbet tud, mert akár egy hónap alatt be tudja hozni, ha feltámad az érdeklődése. Ugyanez történik a tanárokkal is. Ha unalmas papírmunkára vagy értelmetlen beszámolókra megy el az ideje, akkor eleve kevesebb energiája jut majd a gyerekekre. Ha begörcsöl amiatt, hogy tartani tudja a szigorú tantervet még akkor is, ha az osztály nagy része elmarad, vagy ha fél, mert attól tart, hogy nem tud megfelelni az igazgató által előírt követelményeknek, illetve ha olyasmit kell előadnia, amiben maga sem hisz, akkor ő is frusztrált lesz. Ettől az órái unalmasak lesznek. És az is előfordul, hogy a frusztráltságát a gyerekeken vezeti le.

Egyébként egy megalázott tanárt a gyerekek sem tisztelnek.

Fontos, hogy a tanár is jól érezze magát az iskolában. És a sok frusztráció láttán azt a kérdést is feltenném: ki az, aki tényleg szereti a munkáját?

Olaszországban kapnak a tanárok szupervíziót, hogy megelőzzék a kiégést?
Ha kérjük, igen. Van lehetőségünk arra, hogy olyan segítséget kapjunk, amelynek keretében akár csoportban, akár egyéni terápiában a szakmai problémáinkat átbeszéljük.

 

(Kiemelt kép: Mindennapi élet Nápoly utcáin. Fotó: Frédéric Soltan / Corbis via Getty Images)