A mell gyarmatosítása, avagy a bérdajkaság kegyetlen története

Ma béranyát fogadnak, régen bérdajkát – akkor is, ha emiatt gyerekek haltak meg.

Alig egy hete, hogy a béranyáktól született, hotelben várakozó ukrán csecsemők sorsa ismét a béranyaságra irányította a nemzetközi közvélemény figyelmét. A béranyaság etikailag ellentmondásos, megosztó és többek között Magyarországon is illegális. Mert miről van szó? Egy gazdag nő kibérli egy szegényebb, rászoruló nő egyik szervét, mert megteheti. Ez a gyakorlat egyáltalán nem idegen az európai kultúrától, sőt, tömegek sorsát befolyásolta évszázadokig. Cikkünkben bemutatjuk, hogyan fonódott össze a bérdajkaság szétszálazhatatlanul a megesett lányokkal, a lelencbe adott újszülöttekkel, a csecsemőgyilkossággal, a csecsemőhalandósággal. És hogy a rendszerhez az egész társadalom asszisztált – Magyarországon is.
„Szoptatós dajkának ajánlkozik egészséges, erős cselédlány. Gyermekét kiadja. Megbeszélés mostani szolgálati helyén V. Falk Miksa-utca” – szólt a hirdetés a Pesti Hírlapban 1915 júniusában. A tömören szövegből kiugrik egy tétel, amelyet feladója külön mondatban is fontosnak tartott kiemelni: „Gyermekét kiadja”. A bérdajkaság mai szemmel felfoghatatlanul kegyetlennek tűnik, mégis több száz évig működött. 
A bérdajkák olyan kiszolgáltatott helyzetbe került megesett lányok vagy nagyon szegény asszonyok voltak, akiket módos városi polgárok és mesterek feleségei fogadtak fel, hogy a csecsemőjüket szoptassák. A kiválasztás szempontjai közé tartozott, hogy az alkalmazó anya és a majdani dajka gyereke közel egykorú legyen – csakhogy a bérdajka a saját babáját nem vihette a gazdái házához. Ezért olvashatjuk a hirdetésben is, hogy „gyermekét kiadja”, ami sajnos nagy eséllyel a csecsemő sok szenvedését és halálát jelentette. Egy olyan korban, amelyben a betegségek és a higiéniai körülmények miatt eleve sok gyerek meghalt már csecsemőként, a törvénytelen gyerekek körében még

magasabb volt a csecsemőhalandóság. Napjainkból visszatekintve különösen megdöbbentő, hogy a bérdajkákat felfogadó asszonyok, és a tágabb társadalom tudott erről. Ennek ellenére a bérdajkaság csupán az első világháborút és a nagy gazdasági világválságot követően indult hanyatlásnak Magyarországon, amikor a polgárság elszegényedett, és egyre kevesebben engedhettek meg maguknak ezt a kényelmi szolgáltatást.
A bérdajkaság ugyanis egyértelműen piaci alapon működő szolgáltatás volt, amely során a gazdagabb fél kibérelte a rászoruló nő mellét arra az időre, amíg a csecsemőjének szüksége volt rá. Utána a bérdajkát kifizették, és mehetett, amerre látott. 
Sokan fel is szólaltak ellene. Orvosok, papok, politikusok ostorozták az anyákat, illetve a bérdajkákat, de csak a 19. század végére jutottak oda, hogy kimondják: az egész társadalom felelős, hogy egy ilyen immorális és etikátlan rendszer minden tragikus elemével együtt működhet.

Nem mindegy, mit szív a gyerek

A szoptatós dajkaság egyidős az emberiséggel, hiszen mindig is előfordulhatott, hogy az anya valamilyen okból képtelen volt szoptatni a saját gyermekét, ezért más asszonyok segítették ki.

Királyi gyermeknek úri dajka dukált: a képen XIV. Lajos, a majdani Napkirály és dajkája, Longuet de la Giraudière. (Charles et Henri Beaubrun, 17. század. Forrás: Wikipedia.)

A társadalmi és anyagi különbségek mentén szerveződő munkamegosztás már az ókorban megteremtette a szoptatós dajkaság olyan változatait, amelyek alapvető elemeiben a 20. századig visszaköszöntek a dajkaság történetében. A gazdag görög-római családok többféle módon intézhették a dajkakérdést, de két markáns fajtájára a későbbiekben is ráismerhetünk majd. Fogadhattak dajkát csupán a szoptatás idejére, de arra is volt lehetőség, hogy a dajka a háznép megbecsült tagjaként a családnál maradjon. És mivel az antikvitásról beszélünk, a római patríciusok rabszolgákat is vásárolhattak dajkának – akár éppen görög anyát, hogy a kis patrícius csecsemő a tejjel a kultúrát is magába szívja.
Azt ugyanis korán felismerték, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy kitől, milyen tejet szív a gyerek.
Az anyatej és a vér a kezdetektől összekapcsolódik az emberi gondolkodásban – egészen a 19. századig az orvostudomány azonos princípiumnak is tartotta őket, írja Deáky Zita etnográfus A bérdajkaintézmény speciális vonatkozásai című tanulmányában. Úgy hitték, hogy a szoptató anya vére válik tejjé, és ilyen módon, ami az anya vérében van, az átkerül a gyerekbe is. Ez pedig két szempontból is meghatározó elképzelés. 
Egyfelől úgy gondolták, hogy a dajka belső tulajdonságai, illetve a külső testi jegyei, betegségei a tejjel átkerülhetnek a gyermekbe és hatással lehetnek az életére. Emiatt az ókortól a 20. század elejéig nagyon hasonló szempontok mentén választották ki a dajkákat. Ha a nő beteg, rossz fogú, sebes bőrű, gyér hajú, csipás, testi fogyatékos, akkor valószínűleg lusta, gonosz, önző, romlott, számító is. A jó dajka ennek megfelelően nem kövér és nem sovány, szép a bőre, dús a haja, épek a fogai és persze sok teje van – emellett pedig jókedvű, nyugodt, halk szavú, alázatos, kedves.

A szoptatós dajkák hivatalának bejáratánál, Párizs 1874 (Forrás: Getty Images)

Másfelől a vérből való anyatej tejtestvérként kötötte össze a szoptatós dajka és az őt felfogadó anya gyerekét. A tejtestvérséget sokáig nagyon komolyan vették, és olyan szoros műrokoni kapcsolatnak számított, hogy vonatkozott rá az incesztus tabu, azaz a vérfertőzés tilalma is. Számunkra a tejtestvérség a középkori főúri dajkasággal válik érdekessé, hiszen elgondolkodtató tükröt tart a későbbi polgári bérdajkaságnak.

A középkori dajka és az úrfi tejtestvére

Amit a tehetősebbek, rangosabbak megengedhettek maguknak, mióta világ a világ, vonzó volt azoknak, akik alulról lesték őket. Nem volt ez másként a dajkasággal sem, a korai újkorban megerősödő polgárság a főurak dajkatartását kezdte utánozni, jórészt presztízsből. Csakhogy a középkori főúri házaknál egészen másképpen bántak a dajkával és a dajka gyerekével, mint később a polgárság a bérdajkákkal.
A középkori Európában a 12-13. századtól válhatott általánossá a szoptatós dajkaság, de csupán a társadalom legfelső rétegében. Az ok viszonylag egyszerű: úgy lett a nemesi családokban akár 10-12 gyerek, hogy egy idő után a szoptatást a dajka vette át az anyától, aki így készen állt újra teherbe esni.
Magyarországon a 16. században a főúri levelezésekben, feljegyzésekben a szoptatós dajkaságra már mint bevett gyakorlatra hivatkoznak, ami arra utal, hogy korábban megjelent nálunk is, olvashatjuk Deáky Zita és Krász Lilla Minden dolgok kezdete – A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI-XX. század) című könyvében.
Erre a dajkaságra kifejezetten családias viszonyok voltak jellemzőek. Nem sokkal azután, hogy egy nemesasszony megszült, a környéken kerestek egy erős, egészséges szoptatós anyát, akinek hasonló korú csecsemője volt. Ez az asszony aztán a saját gyerekével együtt beköltözött a nemesi házba, ahol gondoskodtak róluk. A megbecsült dajka pedig a szoptatás időszaka után akár egész életében a családnál maradhatott, és ellátta a gyermekgondozás további feladatait. Különleges státusza volt a gyerekének is, hiszen a nemesi csemete tejtestvére volt. Így gyakran munkát is adtak neki a főúri udvarnál.

Trendek és bűnök

A bérdajkaság társadalmi divatként indult hódító útjára a 17. században Angliában és Franciaországban. A megerősödő városi középosztály nő- és feleségideálja változott. Azt akarták, hogy a nő kívánatos maradjon, ne legyen tejszagú és ne ereszkedjen meg a melle. Több gyerek szülése még belefért – de a szoptatás egyre kevésbé. A dajka a cselédhez hasonlóan a társadalmi reprezentáció része is volt, azt mutatta, hogy a család megengedheti magának ezt a kényelmi szolgáltatást.
Így hát az arisztokráciát utánzó gazdag francia és angol városi polgárasszonyok elkezdték kibérelni a rászoruló nők mellét. Ezt a folyamatot Ruth Perry, a Massachusetts Institute of Technology irodalomtörténet professzora a Colonizing the Breast: Sexuality and Maternity in Eighteenth-Century England (A mell gyarmatosítása: szexualitás és anyaság a tizennyolcadik századi  Angliában) című tanulmányában nagyon találóan a „mell gyarmatosításának” nevezi.

Hiszen nemcsak a kizsákmányolás ténye, hanem a bérdajkaságot kísérő tömeges halálozás is emlékeztet a gyarmatbirodalmak építésére.

Hogy kik haltak meg? A bérdajkák saját gyerekei.
Amikor arról beszélünk, hogy a 20. századig magas volt a gyerekhalandóság, arról van szó, hogy 12-13 gyermekből a fele nem élte meg az 5-6 éves kort. A szülés veszélyes volt anyának és babának egyaránt, egyszerűen benne volt a kockázat, hogy a nő belehalhat, ahogy az is, hogy a baba nem éli túl az első napjait-hónapjait-éveit.
A bérdajkaság tömegessé válásával látványosan megugrott a csecsemőhalálozás Franciaországban, majd később Magyarországon is, mikor a 18. század végén hozzánk is begyűrűzött a trend (pont mire a nyugati államokban a bérdajkaság már lecsengőben volt). A 19. század végére aztán egészen nyilvánvalóvá vált, hogy kiugróan magas a csecsemőhalálozás a törvénytelen gyerekek körében.  (A csecsemőhalandóság csökkenésével a Nők Lapja 2020/5-ös száma foglalkozott, itt nézhet bele a lapba.)

Lányok és csecsemők a társadalom peremén

A bérdajka is beköltözött a polgári családhoz, ahol etették, tisztán tartották, míg szoptatott. Amikor pedig a polgárgyereknek már nem volt rá szüksége, kifizették és elküldték.
A bérdajka a saját gyerekét nem vihette magával a polgári házhoz, mivel ezen a piacon a dajka teste volt maga az áru, és nem akartak osztozni a bérdajka mellén és tején. Így a bérdajkának szegődő nők sokasága kényszerült arra, hogy kiadja a gyerekét lelenctartókhoz.

Szoptatós dajkák hivatala Párizsban. (18. század. Forrás: Wikipedia.)

Ez a 19. századi Magyarországon például úgy történt, hogy végigment a városon egy kordé, az anyák belerakták a pólyás gyereket meg három hónapra előre egy kis pénzt. A babákat szekérrel kivitték a város szélére vagy vidékre még szegényebb asszonyhoz, akik abból éltek, hogy napszámosság mellett még lelenctartást is vállaltak – mindenféle ellenőrzés nélkül. 
Egy-egy ilyen „koszos asszonynál”, ahogy a lelenctartás korabeli kritikusai nevezik őket, öt-hat újszülött is lehetett. Ezek az asszonyok nem szoptattak, azzal etették a gyereket, amivel tudták: ázott vagy előre megrágott kenyérrel, pépekkel, teákkal. A korabeli adatok szerint száz lelencbe adott újszülöttből körülbelül húsz élhette túl a szoptatós időszakot. Amikor a Szent Rókus Kórház szülészetének főorvosa, Szalárdi Mór az 1870-es években feltárta a csecsemőhalandóság okait, a monori plébános szomorú megjegyzését idézte:

Ide sok gyereket hoznak, de azok közül nem visznek vissza egyet sem, mind itt maradnak a temetőben.

A lelencbe adás mellett volt még egy tragikusabb forgatókönyv is. Előfordult, hogy az anya a szülés után megölte a gyerekét. Ha azt mondta az interjún a majdani alkalmazóinak, hogy halva született vagy meghalt a gyereke, senki sem firtatta.

Össztársadalmi cinkosságból gyermekvédelem

Bár az erényes életre oly kényes polgári társadalom félrenézett, ha a bérdajkaságról volt szó, egyre többen ismerték fel, milyen szorosan összefonódik a megesett lányok, a magzatelhajtás, a gyermekgyilkosság, a bérdajkaintézmény, a szoptatás, a mesterséges táplálás, a csecsemőhalandóság és a lelencügy kérdése.
A leányanyák és a törvénytelen gyerekek sorsának javulását, a gyermekvédelem tudatos állami vállalását a 19. században több párhuzamos folyamat előzte meg. A történelem viharai ráadásul ezeket is meg-megakasztották.
„Szoptasd tehát, oh Anya! Csecsemődet: mert természetes, törvényes, és egyedül jó táplálmánya emlőidbe van rejtve” – írta Horváth Elek 1833-as orvosi disszertációjában, és hozzá hasonlóan sok orvos győzködte az anyákat már a 19. század első felében is, hogy a hiúságukat és a társadalmi divatot elhagyva, ha egészségesek, ők maguk szoptassák a gyereküket, hiszen az úgy természetes, és mindkettőjüknek jó. Emellett például azzal is érveltek, hogy a szoptatáshoz termelődő vér mindenképpen ki akar jutni az anya testéből, és ha nem tud tej formájában, akkor megbetegít, vagy felgyűlik a mellben, a koponyában, a szemekben vagy akár az ujjbegyekben, és onnan fog utat törni magának.
Nemcsak az orvostudomány akkori állása, de a történelmi pillanat is inspiráló volt: a reformkor eszményei sok magyar anyát fellelkesítettek a szoptatásra, az orvosok egy része pedig a szoptatást hazafias kötelességként nevezte meg. 

Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlapban. (Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)

Másokat a lelencek szörnyű sorsa háborított fel. Kossuth Lajos 1841-ben a Pesti Hírlapban megjelent vezércikkével dialógust indított a bérdajkaság, a lelenctartás és a csecsemőhalandóság problémáiról: „ideje nyiltan kimondani, hogy az egészségi politika általában véve honunkban a legnyomorultabb lábon áll; bölcsőtől kezdve egész siriglan. Ez az, mi a gyermekgyilkolást előidézi; s mi azt gondoljuk, teljesitők kötelességünket, ha rém gyanánt hóhért állitunk a háttérbe.” Kossuth következő cikkében egy gyermekkórház felállítását sürgette, és felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a halottak fele kisgyerek. A témához mások mellett Czilhert Róbert orvos is hozzászólt, aki a helyzet összetettségéről írt a Pesti Hírlapban, és felvetette a társadalmi felelősség kérdését: a szegénységet, az erkölcsi süllyedést, a megesett lányok megvetését, a családi kötelékek lazulását és az egyéni önzést. Czilhert szerint a törvénytelen gyerekek helyzetén nem a lelencházak létrehozása segített volna, hanem a megesett lányok megsegítése. 
Konkrét állami lépéseket az 1848-as forradalom idején próbáltak már tenni, a Pesti Szegénygyermek Kórház igazgatója értesítette is Kossuth Lajost, hogy kidolgozta egy állami lelencház tervezetét, olvasható Deáky Zita „Jó kis fiúk és leánykák” – A kisgyermekkor történeti néprajza Magyarországon című könyvében.  A szabadságharc leverése és az azt követő megtorlások miatt ugyan egy időre megtorpantak a gyermekvédelmi folyamatok, de az 1860-as évektől ismét erőre kaptak. A század végére az értelmiség felismerte és ki is mondta, hogy a bérdajkatartás erkölcstelen, mert így két gyermek veszíti el az anyját. A téma megjelent az újságokban, a politikában és a szépirodalomban is. A legismertebb példa Móricz Árvácskája, de már A kőszívű ember fiaiban is van egy idevágó mellékszál. Jókai a regényben azzal árnyalta a kegyetlen női intrikus, Alfonsine alakját, hogy a nőnek van egy törvénytelen gyereke, akit a botrányt elkerülendő dajkaságba ad, nyomát veszti, majd később is csak játszmázik vele. 

Egyre több egyházi, magán vagy egyleti fenntartású árvaházat alapítottak. Például a már említett Szalárdi Mór kezdeményezésére jött létre 1885-ben a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesületet, amelynek elsődleges célja az elhagyott és kitett csecsemők gondozása lett. Az egyesületnek gyerekkórháza is volt, a megesett lányoknak pedig menedéket és némi anyagi támogatást biztosítottak. Az első gyermekvédelmi törvényt végül 1901-ben hozták meg Magyarországon, amelyben állami feladatként határozták meg a lelencek és az árvák felügyeletét hétéves korig.

Szoptatós dajka újszülöttel a kezében 1904 körül (Forrás: Kirn Vintage Stock/Corbis via Getty Images)

A helyzet kétarcúságát ugyanakkor illusztrálja, hogy miközben az orvosok egy része az anyai szoptatás mellett érvelt, mások átvették a bábáktól az amúgy jövedelmező dajkaközvetítést, immár megtoldva azzal, hogy a bérdajkát orvosi felügyelettel választhatja ki az alkalmazója.
Az ilyen bejáratott társadalmi intézmények, mint amilyen a bérdajkaság is, nem is szűnnek meg egyik pillanatról a másikra. 1917-ben Budapesten hivatalosan 160 szoptatós dajkát alkalmaztak és még a 1930-as években is gyakoriak voltak a nagyvárosi lapokban a dajkaközvetítők hirdetései. A második világháború, valamint a fejlődő orvostudomány és pszichológia végül együttesen tett pontot a bérdajkaság időszakára. Az anyai szoptatást pedig az egyre szigorúbban szabályozott anyatej-adományozás és a tápszerek fejlődése is kiegészítette vagy helyettesítette.
A technológiai fejlődés új formában veti fel a bérdajkaságban már megismert etikai kérdéseket. Kibérelhető-e egy nő méhe? Eladható-e a petesejt? Miközben a 21. század soha nem látott érzékenységgel tematizálja a női test tárgyiasítását, illetve a nők sokféle kiszolgáltatott helyzetét, új gyarmatosítók tűnnek fel a színen.