Találtam egy izgalmas receptet, most kipróbálom! – lelkesedik sok anyuka és nagymama az ünnepek előtt, azt remélve, hogy a család ugyanúgy örül majd az újdonságnak, mint ők maguk. A várt reakció azonban a legtöbb esetben elmarad, mert a gyerekek és az unokák inkább a jól ismert ízekre vágynának. De miért ragaszkodunk ennyire a megszokott ételekhez? Ha mélyebben megvizsgáljuk, kiderül, hogy igazából nem is ízekről van szó, hanem érzelmekről.
Egy falat emlék
Azt hiszem, mindannyiunkkal előfordult már, hogy egy gyermekkorunkból ismerős étel íze egy szempillantás alatt visszarepített minket a múltba. Egyetlen harapás szélesre tárta emlékezetünk kapuit, és mi újra ott álltunk a nagymama konyhájában. Ilyenkor nemcsak emlékképek bukkannak fel, de az érzelmek széles skálája is eláraszt bennünket, és egy pillanat alatt nosztalgikus hangulatba kerülünk.
Ezt a különös, időn és téren átívelő élményt mutatja be Marcel Proust is Az eltűnt idő nyomában című regényciklusában, amikor egy teába mártott, madeleine nevű sütemény íze gyermekkori emlékek intenzív áradatát indítja el benne. A jelenet leírása olyan tökéletesen ragadja meg az élményt, hogy azóta a humán tudományokban csak Proust-jelenségnek nevezik az ízek és illatok által kiváltott önéletrajzi emlékezést.
A neurológiai kutatások szerint evés közben az agyunk nemcsak az ételek ízét és illatát rögzíti, hanem az adott pillanatban átélt érzelmeket is.
Az érzékszervi benyomások és az érzelmi állapotok összekapcsolódnak, és egyetlen, közös emléknyommá olvadnak össze. Ennek köszönhető, hogy egy gyerekkori íz vagy illat felbukkanásakor nemcsak a múltbeli emlékképek kerülnek felszínre, hanem a hozzájuk tartozó érzések is azonnal életre kelnek.
Pályám elején néhány évig egy geriátriai osztályon dolgoztam, ahol sok alkalmam volt az idős betegekkel beszélgetni. A történeteik hamar a gyerekkoruk felé kanyarodtak, és gyakran tapasztaltam, milyen látványosan megváltozik a hangjuk és az arcuk, amikor az egykori ízekről, az édesanyjuk vagy a nagymamájuk egyszerű, de számukra mégis feledhetetlen ételeiről meséltek.
Szinte még nekem is összeszaladt a nyál a számban, amilyen jóízűen idézték fel a kemencében sült kenyér ízét, a lekváros bukta omlós tésztáját. Ezek többnyire szerény, mindennapi fogások voltak, mégis úgy emlékeztek rájuk, mint semmihez sem fogható, mennyei ételekre.
Családi szeretetnyelv
A gyerekkori ételek az identitásunk szerves részét képezik. Ezek az ízek beszélnek arról, honnan jövünk, milyen családban nőttünk fel, milyen kulturális közegből származunk. A vasárnapi húsleves, a paprikás csirke vagy az ünnepi bejgli nemcsak recepteket jelentenek, hanem a generációkon át továbbadott valahova tartozás élményét is.
A gyerekkori ételekhez való kötődés valójában egyfajta érzelmi kapaszkodót jelent.
Talán éppen az a legérdekesebb benne, hogy sokak számára ezek az ízek akkor is melegséget hívnak elő, ha a gyerekkoruk korántsem volt gondtalan. Sőt, gyakran azok ragaszkodnak hozzájuk a legerősebben, akik feszült, konfliktusokkal terhelt közegben nőttek fel.
Ennek egyik magyarázata, hogy sok családban az étel jelentette a szeretet kifejezésének legfőbb – vagy akár egyetlen – módját. Lehet, hogy a kapcsolat más területei bizonytalanok vagy fájdalmasak voltak, de az etetésben mégis megjelent valamiféle gondoskodás, így az étel lett a „szeretve vagyok” érzés legbiztosabb és legkézzelfoghatóbb forrása.
Kutatások szerint az emberek különösen erős érzelmi kapcsolatot alakítanak ki azokkal az ételekkel, amelyeket gyerekkorukban speciális alkalmakkor fogyasztottak. Ezek az ízek szimbolikus jelentéssel telítődnek, így önmagukban is az ünnepet, a családi összetartozást, a hagyományok folytonosságát képviselik. Amikor mi magunk is elkészítjük őket, nemcsak a múltat idézzük fel, hanem egyúttal a családi örökséget is továbbvisszük.
Érzelmi biztonság
A „comfort food” vagy komfortétel fogalma pontosan ezt a jelenséget írja le, olyan ételekre vonatkozik, amelyek érzelmi megnyugvást nyújtanak számunkra. Ezek többnyire egyszerű, otthonos fogások, amelyeket gyakran ettünk a gyerekkorunkban. Stresszhelyzetekben, levert hangulatban vagy magányos pillanatokban tudattalanul is hajlamosak vagyunk ezeket választani, ami egyfajta önsegítő mechanizmus.
Mindennek hátterében érdekes biokémiai folyamatok húzódnak meg. Bizonyos ételek – különösen a szénhidráttartalmúak – valóban befolyásolják a hangulatunkat a szerotonin- és dopaminszint emelésével. A gyerekkori kedvencek esetében ehhez adódik hozzá az érzelmi asszociációk hatása is, ezek az ízek ugyanis az egykor megélt biztonságot, szeretetet és gondoskodást idézik fel.
Már önmagában az ételek ízének és elkészítésük folyamatának felidézése is nyújthat némi vigaszt, és csökkentheti a feszültséget.
Ez még a legszélsőségesebb körülmények között is igaz. A koncentrációs és kényszermunkatáborok éhező foglyai esténként gyakran töltötték azzal az időt, hogy összeültek, és kedvenc ételeikről fantáziáltak.
Ilyenkor képzeletben együtt főztek, és nagyokat vitatkoztak azon, hogy is lesz olyan aranyló a húsleves vagy omlós a kacsacomb. Voltak, akik le is írták a recepteket, sőt egész szakácskönyveket állítottak össze. Ezek mind a túlélés mentális módszerei voltak, amelyek a történet- vagy viccmeséléshez hasonlóan segítették a foglyokat a borzalmas körülményekkel való megküzdésben.
Az embertelen körülmények között a receptek és az ételekhez kötődő emlékek felidézése sok fogoly számára az emberi méltóság utolsó, még megőrizhető darabját jelentette. Ezek az alkalmak emlékeztették őket arra, kik voltak a táborok előtt, kikhez tartoztak, milyen otthont hagytak maguk mögött, milyen ízek, illatok és közös étkezések szőtték át addigi életüket.
A főzésről és az ételekről való beszéd így nemcsak a remény szikráját őrizte meg, hanem a személyes identitás folytonosságát is – azt a belső bizonyosságot, hogy az ember lényegét nem lehet pusztán a szenvedéskori énjére redukálni.
