Mikor értette meg először, hogy a kiegyensúlyozott étkezés mennyire fontos?
Fokozatosan jöttem rá, mekkora baj van, és hogy ezen változtatni kell. Óriási szerencsém volt, hogy olyan családba születhettem, ahol mindent megtermeltünk. Édesapám soha nem permetezett mérgekkel, legfeljebb egy kis rézgáliccal. Ebben nőttem fel, és így ismertem meg azt a természetes ízvilágot, ami gyerekkorom meghatározó élménye. A hús is ilyen volt: anyukám levágta a kacsát vagy a csirkét, és három óra múlva ott gőzölgött a tányéron. Ez volt a mi „Michelin-konyhánk”.
Aztán egyszer bolti csirke került elém. Szétomlott, nem kellett rágni, és volt valami teljesen idegen íze. Képtelen voltam megenni. Akkor kezdett összeállni bennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Szóval gyerekkoromtól kezdve érdekelt a gasztronómia és a kertészkedés.
Tényleg? Mert én azt olvastam, hogy nem volt túl lelkes, amikor iskola után menni kellett a földre kapálni…
Jó, a kertművelés nem volt a szívem csücske, mert az kemény munka. Más dolog hektárszámra termelni valamit eladásra – legyen az paradicsom, gyógynövény, virágmag vagy bármi –, és más csak a saját konyhára. Madarason, a szerb határ közelében tényleg mindent mi magunk termesztettünk. Például rengetegfajta barackfánk volt, májustól októberig mindig akadt friss, saját barack – ez az élmény azóta is bennem él.
Az Őrségben is nagy telkük van, három hektár, a Covid óta ott élnek. De miért pont oda költöztek?
Mielőtt a férjemmel (Krisztics Dezső – a szerk.) huszonnégy éve találkoztunk volna, ő Angliában élt, és nem igazán ismerte Magyarországot. Mondtam is, az lehetetlen, hogy aki velem él, az ne ismerje az országot. Rendben, akkor mutassam meg neki, mondta ő. Így jutottunk el az Őrségbe, mert a Hegyköz mellett ez a másik kedvenc részem – egy alföldi lánynak mi más lenne?
Körülnéztünk, és egyszer csak Szalafőn megláttuk ezt a gyönyörű házat, ami éppen összeomlóban volt. Mondtam is, hogy „nehogy már ne másszak be!”. Abban a pillanatban szaladt a szomszédasszony, hogy „azonnal jöjjön ki!” – Vilma néni azóta is megbízhatóan figyel, ha nem vagyunk otthon.
És mi a helyzet a „macskahírmondóval”?
Amikor odaköltöztünk, egyik beteg, kidobott macska jött a másik után. Nekem megszakadt a szívem, úgyhogy mindegyiket magamhoz édesgettem, elvittem állatorvoshoz. Most körülbelül huszonkettő van belőlük, a számukat nem tudom pontosan. A kollégáim szerint létezik „macskahírmondó”, ami elterjeszti, hova kell menni segítségért.
Borbás Marcsi kertről, karácsonyról, őszinteségről, kipróbált receptekről (Fotó: Nők Lapja)
Három hektárt karbantartani azért jó kemény munka lehet…
Nagy része gyümölcsös, oda főleg őshonos gyümölcsfákat ültettünk – összesen száznyolcvanat. A két fasor között a férjem traktorral nyírja a füvet, a nagy rétet pedig csak évente kétszer vágjuk, hogy legyen élőhely a rovaroknak, és megmaradjon a gyönyörű virágos rét. Amit intenzíven én ápolok, azért az is több mint egy hektár. Nem csak haszonnövény van ott, sok a virágos, parkosított rész is, de a konyhakert sem kicsi. Az öreg szilvafákon és almafákon kívül az összes növényt én ültettem.
Én még úgy nőttem fel, hogy mindenkinek volt konyhakertje, még a városi embernek is a hétvégi telkén. Ma meg alig van…
Mondok egy példát: Olaszország egyik leggazdagabb része Bruneck az osztrák határnál, ahol egész évben van turizmus, mi is jártunk ott biciklitúrázni, és láttuk, hogy mindenhol ott a konyhakert. Nem azért, mert nem tudnák megvenni az élelmiszert, hanem mert friss paradicsomot, petrezselymet, salátát akarnak enni. Nem értem, mi hogyan lustultunk így el itthon.
Amikor elkezdtük forgatni a Gasztroangyalt – nagyjából tizenöt éve –, az első év után ott álltunk, hogy akkor most hogyan tovább. És akkor jöttek a visszajelzések: „Láttuk a sorozatot tavaly, mi is csináltunk kertet idén”, „Mi is belevágtunk”, „Vettünk egy tehenet”, és így tovább. Ez a legnagyobb büszkeségem, hogy ennek a sorozatnak volt egy magasabb szintű társadalmi-gazdasági haszna.
Egyébként kinek az ötlete volt a Gasztroangyal?
A név Nagy Sándor rendezőtől jött. Először tiltakoztam, hogy én nem vagyok gasztroangyal, végül persze rám ragadt. Egyébként meg Golyán Niki kolléganőm kérte, hogy készítsek főzőműsort, amire először nemet mondtam, mert én „komoly” tévés vagyok. Aztán gondolkodni kezdtem, hogy ha olyat csinálhatnék, amiben benne van minden, amit szeretek, a néprajzi háttér és az épített örökség is, az jó lenne.
Fontos volt, hogy a hagyományt ne poros, nosztalgikus módon mutassuk be. Ha néprajzi témához nyúltunk, nem tettünk alá népzenét, inkább mai hangulatot teremtettünk zenével és vágással. Ez adta a műsor frissességét, és ettől lett trendi, nem siránkozó múltidézés.
Most kezd nekem összeállni, hogy mi is Borbás Marcsi missziója: ha az ember közelebb kerül a földhöz, automatikusan közelebb kerül a saját kultúrájához is.
Ez így van. De ehhez a földet újra el kell kezdenünk művelni, mert anélkül nem megy. Hogy egy általam nagyon kedvelt embert, Gáll Leventét idézzem Csíkmadarasról: a múltból csak a parazsat szabad elhozni, a hamut ott kell hagyni. De a parazsat viszont hozzuk el!
Ha már szóba került az élő hagyomány, mit jelent önnek a karácsony?
Ma sokaknak a karácsony arról szól, hogy hullafáradtan rogynak le az ünnepi asztalhoz, és már nem tudják igazán élvezni.
Pedig meggyőződésem, hogy ezek az ünnepek rendet tartanak az életünkben.
Fix pontok, útjelzők, kapaszkodók. Ha ezt elengedjük, széthullunk.
Az ünnepi asztalt említve, mi lesz önöknél a menü?
Halászlé biztosan lesz, nálunk ez az alap, természetesen bajai módra. Havonta kétszer-háromszor eszünk halászlevet, mert egy órán belül kész, nincs passzírozás, nem macerás. Ami nehézség, hogy amióta anyu két éve elment, már nincs saját fűszerpaprikánk. Mindig púderesre őröltük, az szépen elolvadt és besűrítette a levet, ezt most nagyon hiányolom. És rántott pontyderék is lesz, mert nagyon szeretem.
Hagymás krumplisalátával?
Pontosan. Vannak olyan sarokpontok az étkezésben, amiket nem szabad elengedni, mert hozzátartoznak az ünnepi átszellemüléshez. Egy-egy étel, illat vagy íz azonnal visszahozza a nagymamámat, apukámat, anyukám süteményeit. Ezek az emlékek visszaültetik az asztalhoz azokat is, akik már nincsenek közöttünk.
Kapcsolódó: Borbás Marcsi az ünnepről, hobbikról, öregedésről – őszintén
Több interjúban is említette, hogy önt a Jóisten nagyon szereti. Hogyan tapasztalta ezt meg?
Már egészen kis koromtól kezdve, hogy egyáltalán még élek. A gondviselésnek köszönhetem a szüleimet, a testvéremet, a férjemet, a munkatársaimat, az engem körülvevő embereket – és még a sok nehézséget is.
Szóval hálás a nehézségekért is?
Biztos vagyok benne, az is az isteni gondviselés, hogy mindenért ötszörösen meg kellett – és mind a mai napig meg kell – küzdenem. Akinek minden könnyen jön, annak könnyen el is megy.
Az egyik ember hálával fogadja a nehézségeket, a másik megkeseredik. Min múlik ez?
Nem tudom, én ilyennek születtem. Ez is a Jóisten ajándéka, hogy mindenben a pozitívumot látom meg.
Ha valaminek a kilencven százaléka rossz, én akkor is a tíz százalékot veszem észre.
Ez nagyon nagy ajándék, főleg úgy, hogy az életemet rengeteg betegség kísérte. Szoktam is poénkodni, hogy ami alkatrész senkinek nem kellett, azt összedobták, és én lettem belőle – mindig minden elromlik rajtam. De legalább kaptam mellé egy olyan jellemet, amivel ezt könnyen viselem.
És a legendásan jó kapcsolata a férjével, az is ennek köszönhető?
Vele nem nehéz jóban lenni. Nagyszerű ember, nagyon sokat tanultam tőle.
Mégis mitől működik az egyik házasság, és mitől nem a másik?
