Felnőtt nőként tetőtől talpig Hello Kittybe öltözhetünk, negyvenes férfiak esténként virtuális zombikra vadászhatnak, a Covid idején pedig még azt is a szánkba rágták, hogyan kell kezet mosni. Keith Hayward brit kriminológusprofesszor szerint a társadalom egyre több területen gyerekként kezel bennünket, és vannak, akiknek kifejezetten érdekükben áll, hogy ez így is maradjon. Az Infantilizált világunk című könyv szerzőjével arról beszélgettünk, mit jelent ma felnőttnek lenni, miért éri meg infantilizálni bennünket, és hogyan őrizhetjük meg az önállóságunkat.
A felnőtt gyerek az ideális fogyasztó
A könyvében arról ír, hogy a társadalmunk egyre inkább infantilizál bennünket. Kinek áll érdekében, hogy felnőttként is gyerekek maradjunk? És van még remény arra, hogy a következő generáció változtasson ezen?
Hinnünk kell a következő generációban, különben akár be is csukhatnánk a boltot. Sokan úgy gondolják, hogy a könyvem támadás a fiatalok ellen. Pedig nagyon is együttérzek velük. Teljesen abszurd például azt mondani nekik, hogy ha nem vennének avokádós pirítóst és kávét, akkor megengedhetnének maguknak egy lakást. Ez lekezelő hozzáállás, amely semmibe veszi a valódi problémáikat. Professzorként szinte mindennap tanítok fiatalokat, és a velük való kapcsolatom szinte mindig pozitív. Ráadásul sokan közülük maguk is érzékelik ezeket a problémákat.
Nem akarom azt mondani a fiataloknak, hogy szedjék össze magukat, legyenek keményebbek, és viselkedjenek úgy, mint mi. Ennél sokkal összetettebb a helyzet. Az első lépés szerintem a felismerés. Fel kell ismernünk, hogy a kultúra által előidézett infantilizálódás mindenütt jelen van, az élet szinte minden területén. Vannak szereplők, akik kifejezetten arra törekednek, hogy infantilizáljanak bennünket, és ebben az állapotban tartsanak. A piac esetében pontosan tudjuk, miért történik ez: mert így tovább lehet mindenféle holmit eladni nekünk.
Ha egy ötvenes embernek is el lehet adni egy Lego-készletet vagy egy fénykardot, akkor a fogyasztói célcsoport jelentősen kibővül. A marketingesek és a reklámszakemberek kifejezetten azt szeretnék, hogy ez a gyermeki érzelmi viszony a termékekhez felnőttkorban is fennmaradjon.
Olyan felnőtt-gyerek fogyasztót szeretnének létrehozni, akinek már felnőttként több pénze van, de a fogyasztáshoz ugyanúgy viszonyul, mint egy gyerek. Ugyanez igaz az internethasználatra és a közösségi médiára is. Fel kell ismernünk, hogyan alakítják és manipulálják a viselkedésünket, a vágyainkat, a fantáziáinkat. Legyünk tudatosak, kapcsoljuk ki időnként ezeket a felületeket, gondolkodjunk kritikusabban, legyünk szkeptikusabbak.
Keith Hayward, kezében a könyve magyar kiadásával (Forrás: Libri)
Attól még nem leszünk felnőttek, hogy saját lakásunk van
Gyakran azt értjük felnőtté válás alatt, hogy valaki megházasodik, gyereket vállal, biztos állása lesz. Ugyanakkor a szüleink generációjában is sok érzelmileg éretlen embert látok. Mi a különbség a társadalmi értelemben vett felnőttség és az érzelmi érettség között?
Az Egyesült Államokban sok demográfiai adatot használnak annak meghatározására, hogy kit tekinthetünk felnőttnek. Ha jól emlékszem, öt fő kritériumot vizsgálnak: az anyagi függetlenséget, a tartós párkapcsolatot, az önálló lakhatást, a tanulmányok befejezését, és a gyermekvállalást.
De ezek a mutatók nem igazán válaszolják meg azt a kérdést, hogy mit jelent felnőttnek lenni. Az ingatlanárak egészen mások, mint a hetvenes vagy akár a kilencvenes években, és a házasság jelentése is megváltozott. A fiataloknak ma sokkal nehezebb megtenniük mindazt, amit a szüleik vagy a nagyszüleik megtettek. Azt mondanám, hogy nem kell saját lakással rendelkeznünk ahhoz, hogy felnőttek legyünk. De kritikai gondolkodásra szükségünk van. Önálló, autonóm gondolkodóvá kell válnunk, olyan emberré, aki képes gondoskodni magáról. Ma viszont sokan mintha nem akarnának felnőni és szembenézni ezekkel a kihívásokkal. Vagy úgy érzik, érzelmileg még nem állnak készen rá.
Az oktatási rendszernek is szerepe van ebben. Az egyetemeknek fel kellene készíteniük a fiatalokat a felnőtté válásra, de ma már nem ezt teszik. Sokszor úgy bánnak a hallgatókkal, mintha különösen törékenyek lennének. Amit csak akarnak, megkapják, a nehéz vagy kihívást jelentő dolgokat pedig eltávolítják, és olyanokkal helyettesítik, amelyek kisebb valószínűséggel okoznak stresszt. Kulturális változásról beszélünk, amelynek során az idősebb embereket is gyerekként kezeljük. Tulajdonképpen erről szól a könyvem.
Amikor egy egész város középiskolaként viselkedik
Ön kriminológiaprofesszor, a könyve mégsem elsősorban a bűnözésről szól, hanem a társadalom infantilizálódásáról. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a két terület?
Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdtem felfigyelni az infantilizálódás jelenségére a hétköznapi világban. Később azonban a kriminológiai kutatásaim során is találkoztam olyan dolgokkal, amelyek alátámasztották az elképzelésemet.
A világ különböző részein jártam börtönökben, és sok büntetés-végrehajtási dolgozó beszélt arról, hogy a fiatalabb elítéltek mennyire felkészületlenül érkeznek a börtönbe. Nem tudnak főzni, takarítani, nehézséget okoz nekik a kommunikáció és számos egészen alapvető tevékenység. Még a cipőfűzőjük bekötése is problémát jelenthet. A börtönök dolgozóit nagyon aggasztotta az, amit a fogvatartottak pszichoszociális éretlenségének neveztek.
Aztán egy másik könyvön dolgoztam, amely a bűnözés és a média kapcsolatával foglalkozott. Több ezer olyan videót néztem végig, amelyek erőszakos összetűzéseket mutatnak. Egy idő után rájöttem valamire: amit látok, az nem érett felnőtt viselkedés.
Ezek az emberek mintha csak eljátszanák a felnőtt szerepét. A tetteiknek nagyon is felnőtt következményei vannak, de nem gondolják végig őket a felnőttekre jellemző racionalitással. Dührohamot kapnak, és azonnal erőszakhoz folyamodnak olyan helyzetekben is, mint amikor valaki eléjük furakszik a szupermarketben. Mintha egy középiskolát nagyítottunk volna fel egy egész város méretére.
Volt egy harmadik tényező is: az áldozatszerep előretörése. Úgy éreztem, ez összefügg az áldozatkultúra kialakulásával, azzal, hogy egyre vonzóbbá válik valamiféle áldozati identitás felvétele. Így tehát a mindennapi kutatómunkám több szálon is hozzájárult a könyvhöz. De ez nem a bűnről és a büntetésről szól, hanem a kultúráról, a televízióról, a médiáról, a művészetről és még sok minden másról.
Van különbség a férfiak és a nők között az infantilizálódás szempontjából?
Aki elolvassa a könyvet, látni fogja, mennyire ügyeltem arra, hogy kiegyensúlyozott példákat hozzak. Amikor filmekről írok, nemcsak a Marvel-filmekkel és a testhez simuló ruhákban rohangáló akcióhősökkel foglalkozom. Olyan filmeket is elemzek, amelyeknek női főszereplőik vagy rendezőik vannak. Az egyik kritikusom azt írta, hogy Hayward professzor a nőket támadja az érvelésével. Kiemelte, hogy kritizáltam Greta Thunberget, Naomi Osaka teniszezőt, Katy Perryt és Madonnát. Pedig szó sincs erről. Éppen azt szeretném megmutatni, hogy az infantilizálódás nemtől független jelenség. Legalább annyira érinti a nőket, mint a férfiakat.
A szülőket is gyerekként kezelik
Szülőként van felelősségem abban, hogy változtassak ezeken a folyamatokon?
Az ön felelőssége az, hogy a lehető legjobban nevelje fel a gyermekét, a saját legjobb ösztöneire támaszkodva. Mindenkinek van tanácsa az anyák számára. Pedig gondoljunk bele: az emberek az emberiség egész története során neveltek gyerekeket. Persze nem mindenki csinálta tökéletesen.
De ma a szakértők az életünk minden egyes lépésébe bele akarnak szólni. Én már idősebb vagyok, de van egy kisgyermekem, és megdöbbent, mennyi tanács érkezik minden irányból. Úgy gondolom, a mai fiatal szülők autonómiáját és saját ösztöneikbe vetett bizalmát folyamatosan apránként leépítik, hogy a helyükre a szakértői tudást állítsák. Csakhogy ennek a szakértelemnek jelentős része divatos áltudomány. Nem a valóságon alapul, hanem olyan kutatásokon, amelyek eredményei sokszor alig reprodukálhatók.
Anyaként, apaként, szülőként, ha szerető és gondoskodó ember, akkor ne becsülje alá a saját ösztöneit. És ne hagyja magát meggyőzni arról, hogy mindig mindent valamilyen szakértői előírás szerint kell csinálnia. Amikor valakinek gyereke születik, azzal felnőtté válik, hiszen felelősséget vállal egy másik emberért. Sajnos nem minden szülő gondolkodik így, de ez a felelősség akkor is létezik.
Úgyhogy azt tanácsolom: folytassa, amit csinál. Ne hallgasson túl sok szakértőre, vagy legalábbis szűrje meg, amit mondanak. Használja a kritikai gondolkodását, és ne higgyen el automatikusan mindent, amit mondanak önnek.
Ez is érdekelhet: Színlelt tudatlanság és elodázott felelősség – Mit kezdjünk a gyerekként viselkedő férfival?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!