A konferencia vendége, Bruno Blairet francia színész és színművészeti tanár a kulturális élet felől közelített a témához. Arról beszélt, hogy a színháznak szabad alkotói teret kell biztosítania a nőknek és a kisebbségeknek; tanárként önkifejezésre és írásra bátorítja a fiatal színésznőket, hogy minél többféle nézőpont jelenhessen meg. Interjúnkban erről kérdeztük.
Volt olyan nő a munkatársai között – színésznő, rendező vagy szerző –, aki alapvetően megváltoztatta a színházról való gondolkodását? Mit tanult tőle?
Nehéz volna egyetlen nevet kiemelnem. Mindig sok női művész vett körül. A mi szakmánkban szerencsénk van: jelentős női alkotók mellett nőhetünk fel, akár a színháztörténetből ismerjük őket, mint Sarah Bernhardt-t, akár a kortársaink. Geneviève Page, Maria Casarès, Maria Pacôme és Jacqueline Maillan mind meghatározó alakjai voltak ennek a világnak.
Szerencsém volt, hogy befogadott Mireille Herbstmeyer, nemzedékem egyik meghatározó színésznője, és hogy egy színpadon játszhattam Anne Alvaróval, Dominique Valadiéval – aki korábban a Conservatoire-ban tanított –, Claude Degliame-mal, Hélène Surgère-rel, Évelyne Didivel, Christine Murillóval és Catherine Salviat-val. Ezek a hatalmas művészek rendkívüli nagylelkűséggel fogadtak, támogattak, és adták tovább a tudásukat. Egy fiatal fiúnak ritka, csodálatos ajándék, hogy az ő figyelmüktől kísérve élhet és nőhet fel.
Kapcsolódó: Alkotó nők: szörnyetegek, akik átírták a szabályokat
Ebben az emlékben azonban van egy ellentmondás. Pályám kezdetén a szerzők és a rendezők férfiak voltak. Nők és férfiak arra tanítottak, hogyan játsszam férfiak műveiben, férfiak rendezésében. A nők óriási művészi tekintélynek örvendhettek anélkül, hogy ez a tekintély a hatalom megoszlásában is tükröződött volna.
Aztán jött a #MeToo, és felkavarta ezt a világot. Egy szimbolikus és társadalmi fordulat kezdetét látom benne: azoknak a nőknek, akik továbbadják és megtestesítik a színházat, lehetőséget kell kapniuk arra is, hogy döntsenek a történeteiről és a működésének feltételeiről.
Attól, hogy a nők jelen vannak a színpadon, még nem feltétlenül van ugyanakkora befolyásuk a színházban születő döntésekre. Tapasztalatai szerint mennyire vesznek részt annak kiválasztásában, hogy egy társulat milyen történeteket meséljen el?
A tapasztalataim éppen arra tanítottak meg, hogy különbséget tegyek a jelenlét és a döntési jogkör között. Egy színésznő nélkülözhetetlen lehet egy előadáshoz, ő adhatja az erejét, az intelligenciáját és az egyediségét, miközben csak a legfontosabb döntések – a szöveg, a téma és az alkotócsapat kiválasztása – után kapcsolódik be a munkába.
Az tehát a kérdés, hogy melyik ponton kap szót, és min tud valóban változtatni. Arra kérik, hogy gazdagítson egy már kiválasztott történetet, vagy maga is kezdeményezheti, hogy azt a történetet elmeséljék? Javasolhat egy művet, végigvihet egy saját projektet, megválaszthatja a munkatársait?
Erről szól a megszólalás lehetőségének egész problémája. Nem elég, ha valaki beszélhet. Annak, amit mond, következménye is kell hogy lehessen. Ha a nőket jóindulatúan meghallgatják, majd minden pontosan ugyanúgy megy tovább, mint korábban, akkor a befolyásuk korlátozott marad. A döntés megosztásához el kell fogadni, hogy a közös munka olyan irányt vehet, amellyel előzetesen nem számoltunk.
Mire vágyik egy nő?
Bruno Blairet francia színészMire vágyik egy nő?
A klasszikus darabokban a női szereplők gyakran elsősorban feleségként, anyaként vagy szerelmes nőként jelennek meg. Hogyan lehet megmutatni személyiségüknek azokat az oldalait, amelyek túlmutatnak ezeken a szerepeken?
Anyának, feleségnek vagy szerelmes nőnek lenni egy egész életet meghatározhat, de sohasem elegendő egy ember leírásához. Ezért először azt keresném, hogy ez a nő mire vágyik a maga számára, mit gondol, mi dühíti fel, min nevet, mit utasít el, és mit talál ki.
Van erre egy képem: a patriarchátus által ránk kényszerített férfimaszk egy fül nélküli emberi arc; a női maszk pedig egy száj nélküli emberi arc. Csakhogy a fülek és a száj ott vannak a maszkok alatt. A színház feladata lehet az is, hogy visszaadja a használatuk lehetőségét.
Egy nő jelen lehet egy jelenetben úgy is, hogy továbbra is mások vágyai vagy ítéletei határozzák meg. Azt a mozdulatot kell megkeresni, amely belőle indul. A saját szavait, a kezdeményezését, azt, ahogyan a világra tekint.
Kapcsolódó: Ezért irigylik egymást a nők és a férfiak a leginkább
Ha pedig a szöveg túl kevés lehetőséget ad neki, akkor magát a szöveget, a rendezést és a repertoár megválasztását is meg kell tudni kérdőjelezni. A színésznők egymaguk nem orvosolhatják a rájuk bízott történetek valamennyi korlátját.
Könnyű nyitottnak maradni, amíg senki sem kérdőjelezi meg a megszokásainkat. Miből veszi észre, hogy már inkább a saját álláspontját védi, mintsem a másikra figyel?
Számomra a legegyértelműbb jel az, amikor már a válaszomat készítem elő, miközben a másik még beszél. Már nem arra várok, hogy megtudjam, mit fog mondani, hanem arra, hogy ismét szóhoz jussak. Kívülről úgy tűnhet, hogy figyelek, miközben valójában már teljesen lefoglal a saját álláspontom védelme.
Ezt is leírhatjuk egy képpel: a férfi, aki elfoglalja a teret, egyre nagyobbra duzzad, és akinek azt tanították, hogy továbbra is egyre nagyobbra kell duzzadnia. Így azt, hogy helyet adjon másnak, önmaga kisebbé válásaként, szinte megaláztatásként élheti meg.
Engem az érdekel, hogyan tanulhatok meg csupa füllé válni. Hogyan tudom befogadni a másik szavait anélkül, hogy rögtön ki akarnám javítani, a magam javára akarnám fordítani őket, vagy szembe akarnám állítani velük a saját mondandómat. Nem állítom, hogy ezt a nehézséget már megoldottam. De hasznosnak tartok egy kérdést: amit most hallottam, változtathat-e még azon, amit mondani készültem?
A férfiak dolga az odafigyelés
Mit tehet konkrétan egy férfi színész azért, hogy több teret kapjanak női kollégái ötletei és szakmai ambíciói? Átélt már olyan helyzetet, amikor ehhez háttérbe kellett húzódnia, vagy éppen ellenkezőleg: fel kellett szólalnia?
Először is odafigyelhet egészen konkrét dolgokra: kit szakítanak félbe, ki mondhatja végig a mondatait, kinek tulajdonítanak egy ötletet, kit kérnek arra, hogy fejtse ki a javaslatát. Egy nő által megfogalmazott gondolatnak nem volna szabad arra szorulnia, hogy egy férfi megismételje ahhoz, hogy meghallják.
Támogathatja női kollégái projektjeit is, javasolhatja őket, amikor egy felelős pozíció betöltéséről van szó, és dolgozhat az irányításuk alatt. A szakmai támogatás tettekben, együttműködésekben és a lehetőségek tényleges megosztásában mutatkozik meg.
A háttérbe húzódás és a felszólalás ugyanazt a célt szolgálhatja. Néha abba kell hagynunk a tér kisajátítását.
Máskor közbe kell lépnünk, hogy egy nő elfoglalhassa azt. Az a fontos, hogy a támogatásunk mellett is ő rendelkezhessen a saját mondandójával és a saját projektjével.
Nem akarom ennek az átalakulásnak a hőseként feltüntetni magam: én magam is éppen újjáépítem önmagamat. Nap mint nap megteszek mindent, amit tudok – az életben éppúgy, mint a próbákon vagy az órákon –, hogy nagyobbra nőjön a fülünk, és lecsendesedjen a nyelvünk.
Miben látja másnak a fiatal színházi nemzedéket a női és férfiszerepekhez, az egyenlőséghez vagy a személyes határokhoz való viszonyában? Mit tanult tőlük?
A fiatal nemzedék a radikalizmusával arra kényszerített, hogy felismerjem: közös életünk minden szintjén sürgető és elsődleges feladat a nők és férfiak közötti viszony harmonikusabbá tétele. Arra ösztönöztek, hogy szavakba és fogalmakba öntsem azokat a megérzéseket és elképzeléseket, amelyek már dolgoztak bennem, de még nem fogalmazódtak meg világosan.
Kapcsolódó: Nők és a mesterséges intelligencia: lehetőség vagy csapda?
Ez alapvetően új irányt adott a gondolkodásomnak, és felgyorsította a fejlődését. Egy férfi számára önmaga lebontása azt jelenti, hogy felismeri a tanult uralmi reflexeit, képessé válik elengedni őket, és megtanul jobban figyelni. Ez lehet az egyik legszebb és legtermékenyebb belső kaland, ugyanakkor az egyik legnagyobb erőfeszítést követelő is.
Ha egyetlen konkrét változást vezethetne be a színházi világban azért, hogy a fiatal nőket erre a pályára bátorítsa, és segítsen nekik tartósan megtalálni benne a helyüket, mi lenne az?
Húsz éve tanítok a Cours Florent-ban, és azt tapasztalom, hogy az általam tanított csoportokban a lányok aránya meghaladja a 75 százalékot. A színház iránti vágy tehát már megvan! A kérdés az, hogy ezután milyen lehetőségeket kínálunk nekik az alkotásra, a döntéshozatalra és egy művészélet felépítésére.
A feminista mozgalmak radikalizmusának és elkötelezettségének köszönhetően pedig valódi változások történnek. A nemzeti drámai központokban a női vezetésű intézmények aránya a 2018-as 22 százalékról 2026-ra 46 százalékra nőtt, és ehhez még hozzáadódnak a vegyes vezetésű intézmények. A 2024–2025-ös évad műsorában a szerzői közreműködések 46, a rendezői közreműködések 54 százaléka kötődik nőkhöz.
Már látszik az erőviszonyok változása
Úgy látom, ez az elmozdulás máris alapvetően megváltoztatta a szimbolikus erőviszonyokat a francia kulturális életben. A nők a művészi tekintély meghatározó alakjaivá válnak: olyan alkotókká, akiknek várjuk a műveit, a gondolatait, a látásmódját. Ez a nőknek és a férfiaknak egyaránt új távlatokat és reményt ad: lehetővé válik, hogy másféleképpen is ábrázoljuk önmagunkat.
Ezzel együtt a történetek világa is átalakul. Olyan művek születnek, amelyek elmozdítják a kánon határait, tabukat lépnek át, és felszabadulnak az akadémikus elvárások alól. Különösen Avignonban látom, mennyire felkeltik a közönség figyelmét és érdeklődését a nők által írt és rendezett alkotások. Az ezeket a költői megnyilvánulásokat befogadó színházak abban is segítenek, hogy megújuljon az, amit a színházban keresünk.
Ha egyetlen konkrét változást kellene választanom, az tehát az volna, hogy tartósan érvényesítsük az egyenlőséget az alkotás feltételeinek elosztásában: a finanszírozásban, a terekhez való hozzáférésben, valamint a kutatásra és a próbákra fordítható időben. Mindaz, ami már megváltozott, okot ad a reményre, és kedvet a folytatáshoz.
Előfordult, hogy egy nagy párizsi színházteremben olyan előadást néztem, amelyet kizárólag nők írtak, rendeztek és játszottak, és a közönség is ránézésre 90 százalékban nőkből állt. Hihetetlen élményben volt részem. Biztosíthatom róla, hogy megbecsülve, szeretve és biztonságban éreztem magam.
És feltettem magamnak a kérdést: vajon hány nő élheti át ugyanezt a nyugalmat egy szinte kizárólag férfiakból álló társaságban, a férfiak tekintetétől és szavaitól körülvéve? Ez az élmény egészen kézzelfoghatóvá tette számomra, hogy ez az átalakulás nekünk, férfiaknak is mennyi mindent adhat.
Mi az ESSCA?
Az ESSCA 1909-ben, a franciaországi Angers-ban alapított nemzetközi üzleti iskola, amely gazdasági és menedzsmentképzéseket kínál. Budapesti kampusza 1993 óta működik, évente harminc országból mintegy 750 diákot fogad. Rendelkezik az üzleti oktatás három rangos nemzetközi akkreditációjával, az úgynevezett Triple Crown minősítéssel.
Kapcsolódó: A stewardessek lázadása – ezért is köszönhet nekik sokat a világ
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!