Beszélgetés Kováts Adéllal és Ellinger Edinával a színházvezetésről

Némi csalódást érezhetett az, aki a Magyar Színházi Társaság Csináljunk színházat! elnevezésű beszélgetéssorozatának legutóbbi részét követve arra számított, hogy a meghirdetett programnak megfelelően a női vezetőkről lesz szó a színház világában.

A szervezők előzetesen azt ígérték ugyanis, olyasmiről faggatják a két meghívott vendéget, hogy hol a nő helye a színházban, és hogy van-e neme a színházvezetésnek. A téma aktualitását pedig az adta (volna), hogy nagyon kevés nő kerül Magyarországon a színházak élére. A beszélgetőpartnerek pedig autentikus válaszokat adhattak volna, ha erről kapnak lényegbevágó kérdéseket, hiszen két igazgatónő, Ellinger Edina, a Budapest Bábszínház, illetve Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója ült a kerekasztalnál. Nemi szerepekről végül nem esett szó, sok minden másról igen.

A teljesítmény a lényeg?

A beszélgetés vezetője, Csizmadia Tibor  már a nyitó kérdésnél jelezte, hogy a meghirdetett téma, azaz a „nők színházigazgatói szerepben” őt speciel nem érdekli. Az viszont annál inkább, hogy milyen gazdasági szempontokat mérlegel egy színházi vezető egy-egy döntésnél.
– Én nem akarok ezen nagyon rugózni, hogy nő vagy férfi, mert nem ez az érdekes, hanem az, hogy milyen teljesítményt nyújtanak – szögezte le bevezetőjében. Szerencsére a két meghívott igazgató  ennek ellenére érintette ezt a problémakört, még ha a moderátor sok, a beszélgetés során ezzel kapcsolatban szóba kerülő dilemmát hagyott elillanni, de ezt végül is nem róhatjuk fel neki – elvégre előre szólt, hogy nem akar ezen a férfi-női ügyön „rugózni”.

Csizmadia Tibor (Forrás: szinhaz.org)

A beszélgetés kezdetén Csizmadia megkérdezte: miként jutottak el addig a pillanatig, amikor felismerték, hogy elindulnak az igazgatói pályázaton. A kérdést izgalmassá tette az a tény is, hogy mindkét nő olyan igazgatók után vette át a vezetői munkát, akik erősen meghatározták intézményük arculatát. Az elődök: Meczner János a Bábszínház, Bálint András a Radnóti Színház élén. A válaszokból két eltérő történet rajzolódott ki. Ellinger Edina azt mondta: nem az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy igazgató legyen. Néhány éve volt egy beszélgetése az akkori igazgatóval, aki előre elmondta neki, hogy még egy ciklust elvisz, de az lesz az utolsó. – Célozgatott arra, nem lenne-e affinitásom az igazgatói munkához – mesélte Ellinger Edina, hozzátéve: első hallásra megijedt a gondolattól. Néhány nap töprengés után viszont mégis lépett, még ha nem is feltétlenül tudatosan: beadta a doktori iskolába a felvételi kérelmét a Színház és Filmművészeti Egyetemre (SZFE). A doktori tanulmányok elkezdésére is ugyanaz a személy inspirálta, mint aki az igazgatói munka elvállalásának gondolatát felvetette, Meczner János. Öt évvel később Ellinger Edina ledoktorált, s mint a beszélgetés egy mondatából kiderült: három gyerek mellett. E ponton nem ártott volna, ha a moderátort mégiscsak érdekli az a téma, amely miatt ezt a beszélgetést a szervezők összehozták. A sikeres doktorit követően még hosszú ideig beszélgetett az akkori igazgató Ellinger Edinával.

Ellinger Edina (Forrás: szinhaz.org)

– Végül kimondta, hogy ő azt szeretné, ha én lennék az utódja. Tulajdonképpen kinevelt. Három évig lehetőséget kaptam, hogy igazgatóhelyettesként dolgozzak mellette – mesélte, hozzátéve, hogy ezzel a pozícióval Meczner megteremtette azt, hogy mélyebben ráláthasson a színház körüli ügyekre. – Szerencsés ember vagyok, jó kémia van a tanár úrral közöttünk – fűzte hozzá, utalva arra, hogy egykor tanár-diák viszonyban is voltak egymással.
– Ez csodálatos, nem ismertem a történetet – így reagált Kováts Adél minderre. Hozzátette, hogy tulajdonképpen ő is „kinevelődött”, csak nem az előző igazgató, hanem a színház szellemisége által. Bálint Andrásnak, amikor az utolsó ciklusát töltötte, égetővé vált az utódlás kérdése. Meg is szólított valakit, hogy akar-e pályázni a posztjára, de az a valaki nem Kováts Adél, hanem Rudolf Péter volt. Rudolf pedig – aki éppen rendezett akkoriban a Radnótiban – hosszasan gondolkodott. Annyira hosszasan, hogy eközben Kováts Adélban is megszületett az ötlet, hogy ő esetleg megpróbálná. Amikor erről először beszélt Bálint Andrással, az igazgató meglepődött.

– Ez fura helyzet volt. Azt gondoltam, nekem helyre kell tennem, hogy ha Rudi pályázik (Rudolf Péter – a szerk.), akkor is pályázom-e – osztotta meg Kováts Adél a tépelődéseit, hozzátéve: a társulat sem igen tudott mit kezdeni a vezetői ambíciójával. – Érdekes volt ez az időszak. Tulajdonképpen magányosnak éreztem magam, ez nem volt igazán legitim helyzet, hiszen miközben próbáltunk Rudival, ő is függőben volt a válaszával. Aztán végül azt mondta, hogy más tervei vannak, mégsem pályázik – mesélte. Kinevezett igazgatóként új helyzetbe került a kollégái előtt is, ahogy mondta: „mindenkinek újra kellett installálnia magát”. – De – tette hozzá – változatlanul közöttük vagyok színészként.
Kováts Adélnak már csak azért sem volt könnyű a helyzete, mert a kollégái nem voltak tisztában a terveivel, csak azt tudták, hogy nagy változásra készül, nagy lendülettel áll neki az új munkájának. Ez felkavarta a társulatot.
A beszélgetés itt elkanyarodott afelé, hogy mennyire fogadják el a társulat tagjai őket ebben a pozíciójukban. Kováts Adél egy találó hasonlattal élt: a színház egy olyan demokratikus homokozó, ahol színésznőként együtt homokozik az ember a pajtásaival, és dobálják egymás szemébe a homokot. Neki kihívás, hogy el is higgyék róla a többiek, hogy ugyanúgy dobálhatják továbbra is a homokot. Amikor az ember pozíciója változik és a főnök helyzetébe kerül, azt mindkét félnek intelligensen kell kezelnie.

Kováts Adél (Fotó: Falus Kriszta)

– Talán tavalyra alakult a helyzet úgy, hogy tényleg működik a rendszer. Hiába nem mentem át másik öltözőbe, hiába vagyok ugyanúgy közöttük, óhatatlan, hogy van egy kicsiny távolság. Ezt nehéz volt megszoknom, nem mondhatnám, hogy nem okoz érzelmi veszteséget – osztotta meg Kováts Adél, aki „bevonós” vezetőnek tartja magát, őszinteséget vár el a kollégáitól. Szavaiból kiérződött, hogy nehéz számára, hogy bizonyos helyzetekben számon kell kérni valamit, vagy egyes utasításokat nyomatékosítania kell.
– Büntettél már? – hangzott el a kérdés.
– Igen. Nálunk nagyon elharapódzott a késés. Én magam is késős ember voltam – vallotta meg. De megoldották: pénzbüntetést vezettek be, ami a legkisebb szerepért járó díj alapja lett. Jól jártak mostanában a „legkisebb szerepet” játszók, mert elég szép kis summa jött össze a késések miatt kifizetett büntetésekből.
Ellinger Edina arról mesélt, hogy neki egy fokkal könnyebb dolga volt az igazgatóhelyettesi, majd igazgatói poszt elnyerése előtt, mert korábban már rendezett. A rendezés ugyanis alá-fölé rendeltségi viszony.
– Sokfajta előadás volt, amikor odakerültem a Bábszínházba, voltak ezeréves előadások, porosak, s éreztem, hogy nem úgy szólnak a mai gyerekhez, ahogy azt én szeretném – mondta, hozzátéve, hogy az első rendezése egyben az ars poeticaja is lett: sikerült egy modern gyerekelőadást csinálnia. Ez a rendezés volt Ellinger Edina első találkozása a társulattal. Aztán őt is rendezték. Változás akkor állt be, amikor igazgatóhelyettesnek nevezték ki. Ekkor megosztott néhány gondolatot a kollégáival. Arra kérte őket, hogy amikor a színpadon vannak és egymás játszótársai, akkor ő is ugyanaz az ember, aki korábban, nem azt fogja nézni, ki hogyan dolgozik, mert ott és akkor az egyetlen felelőssége az, hogy a rábízott szerepet eljátssza. – Most, amikor igazgató lettem, azt mondtam el, hogy az én főnököm a színpadon az ügyelő. És nem azt fogon nézni, ki felejti el a szöveget és ki hangsúlyoz rosszul. Nem tudom, hogy ezt elhitték-e, elhiszik-e – mondta, hozzátéve, hogy a járvány miatt összesen csak három előadást játszott a színpadon, amióta kinevezték. Azt is érezte, hogy az igazgatói szék elfoglalása után a kollégák viselkedése megváltozott. – Éreztem ezt a két lépés távolságot. Azon gondolkodtam, hogy talán bemagyarázom ezt magamnak, vagy valóban így van. Miközben tudom, hogy döntéseket hozok felettük, és ez a normális dolog. Ha lemegyek a dohányzóba, azt érzem, hogy megakad a beszéd, de próbálok arra gondolni, hogy nem engem szidtak éppen. Szóval, próbálom az üldözési mániáimat háttérbe szorítani – mondta nevetve.

Nagy felelősség

A két igazgatónő hosszasan beszélt az egyik legnehezebb vezetői feladatról, vagyis arról, hogy milyen, amikor valakit el kell bocsátani a társulattól, vagy épp ellenkezőleg, szerződtetni. Ellinger Edina – mivel a járvány kirobbanásakor nevezték ki – még nem szerződtetett. Az SZFE-n van egy 12 fős osztálya, biztosan fog közülük fiatal bábszínészeket foglalkoztatni. Már csak azért is, mert úgy alakult, hogy a Bábszínházban jelenleg csak két 30 év alatti színész van. Nehézsége a társulatnak az is, hogy a 60 felettiek is hiányoznak. Kováts Adél elmesélte, hogy négyéves igazgatói karrierjének egyik legnehezebb pillanata volt, amikor valakit el kellett küldenie, mert nem tudott olyan munkát adni számára, amely az illetőt kiteljesíthette volna. Miközben erről beszélt, hallhatóan elcsuklott a hangja. Hosszan beszélt arról is, hogy a társulathoz hívni valakit nagy felelősség, mert az már az igazgató döntése, az az igazgató szeme.

(Forrás: szinhaz.org)

Mindkettejüknek támaszkodnia kellett válságmenedzseri képességeikre: a Radnóti Színház melletti telken egy óriási építkezés volt az, s ez súlyos konfliktusokat gerjesztett – egyebek mellett elveszítették a színpaduk egyharmadát, illetve a díszletbehordó folyosójukat –, s ennek kezelése Kováts Adélra hárult. Ellinger Edinát meg egy soha nem látott válság, a járvány miatt elrendelt karantén előtt nevezték ki, így rögtön a válságkezeléssel kezdhette munkáját.
Egy idő múlva a beszélgetés szűk szakmai kérdéseket feszegetett már csak, emiatt is sajnáltuk, hogy a moderátor a színházi vezetők között látható üvegplafon jelenséget, a gyerek és munka összehangolásának nehézségeit, az alá-fölé rendeltség gender aspektusait nem firtatta. A beszélgetés végén rákérdezett az SZFE körüli történésekre.
– Nehéz érzelmek nélkül beszélni erről – válaszolta Ellinger Edina.
– Akkor érzelmekkel – kérte a moderátor.
– Frissen történt, hogy Meczner tanár úr is bejelentette, hogy abbahagyja a tanári pályafutását és én az első osztályába jártam, ott kezdtük együtt – válaszolta, hozzátéve, hogy a tanár úr kiszállását szakmai gyászként éli meg, Meczner Jánost tekinti ugyanis a szakmai édesapjának. Szerinte amin most a hallgatók keresztül mennek, építeni fogja őket.

– Egyfelől felemelő és csodálatos, ami történik, mert a demokráciáért, az autonómiáért való kiállás az fantasztikus. Ugyanakkor rettenetesen fájdalmas megélni a szakmának ezt az iszonyatos szétszakítottságát, ami régen indult el, három évvel ezelőtt volt még valami remény arra, hogy ez konszolidálódjon. Ennek mindenki vesztese. Pici országban élünk, rettenetesen ki vagyunk szolgáltatva egymásnak – reagált az SZFE-vel kapcsolatos történésekre Kováts Adél is, hozzáfűzve, hogy egy művész ember számára nincs fontosabb a szuverenitásnál és a gondolat szabadságánál. De ez igaz minden értelmiségire.

(Kiemelt kép: szinhaz.org/nőklapja.hu)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!