Varázslatos a hetvenhetedik születésnap, hiszen a hetes különleges, a népmesékben és a mitológiában is mágikus, szent szám. Nem véletlenül került épp hetvenhét magyar népmese az Illyés Gyula szerkesztette, népszerű mesekönyvbe, nem véletlenül csapnak hetedhét országra szóló lakodalmat a szerelmesek. A bibliai szimbolikában a teremtés és a teljesség kapcsolódik a heteshez, Isten hat nap alatt teremtette a világot, majd a hetediken megpihent…
Varázslatos az is, hogy a Nők Lapja hetvenhét éven át képes volt átröppenni az árkok felett, és hatalmas olvasótábora jóvoltából mindig megerősödve került ki a társadalmi és szakmai viharokból. Nagydoktori disszertációt vagy Háború és béke terjedelmű regényt írhatnánk a kollégáimmal a lap történetéről – Tolsztoj ámulna a vaskos művünkön! –, hiszen tragédiához, komédiához, krimihez és tudományos elemzéshez is találnánk alapanyagot.
Kapcsolódó: Felejthetetlen pillanatok – a Nők Lapja 77. születésnapja alkalmából
De mit tegyek most két oldalon én, aki szünet nélkül hajtogattam az újságíró tanítványaimnak, hogy ne markoljunk túl nagyot, mert az olvasók nem verejtékre és ébren töltött éjszakák fáradtan kopogó mondataira kíváncsiak, inkább informálódni, gondolkodni, néha segítségre találni és bizony kikapcsolódni szeretnének.
Aztán rájövök, egy korty derűt kell adagolnom az emlékeimhez, hogy felvillantsak néhány mosolygós képet a majdnem harmincöt évi „hullámvasutazásomból”. Tétova kezdő, itthon és külföldön kitüntetett újságíró, főszerkesztő itt, majd egy konkurens kiadónál, felmondással távozó „hűtlen”, visszacsábuló újrakezdő, tizennégy kötetes író, egyszer fenn, máskor lenn.
Az izgalmas úton Révai Valéria főszerkesztő indított el, aki a postán beküldött cikkeim alapján vett fel az „utcáról” 1989-ben – pedig „sem utódja, sem boldog őse…” –, így lettem egy ötgyerekes patchworkcsalád „túlképzett” anyukájából újságíró. Rajta kívül sokaknak vagyok hálás, de leginkább önöknek, kedves olvasók!
Önök nélkül nincs lapunk, nincs munkánk, és nincs sok ezer(!) olvasói e-mail, azaz több életre is elegendő valódi embermese a birtokomban. Ráadásul az önök bizalmából, az olvasótalálkozókon tapintható szeretetükből mindig erőt meríthettem, amikor épp „lent” voltam. A Face-oldalam mottója: „Mindent az olvasóktól kaptam!”
Nők Lapja mozaikok
Budapest, Blaha Lujza tér: „Vékulcsi, itt vagy?”
Nem akarok hinni a szememnek, amikor a Hírlapkiadó Vállalat székházában, a Nők Lapja szűk folyosóján Kormos Vali jön velem szemben (nagyon csinos), a következő percben feltűnik Schäffer Erzsi (rám mosolyog), a titkárságról kilép Földes Anna. Én a falnak dőlök: „Uramisten, zseniális csapatban kell majd helytállnom!”
Szerencsére felharsan Bedő Pista olvasószerkesztő hangja: „Vékulcsi, itt vagy már?” Korniss Péter siet el mellettem, biztat, mint később is. „Menni fog!” És ment. Persze ezt csak akkor hittem el, amikor Földes Anna, akitől kicsit féltem, meghívott tanárnak a Bálint György Újságíró Akadémiára. Jót tett velem.
Spanyolország, Madrid, Zarzuela-palota: Sofía La Reina De España
A díszes egyenruhát viselő, daliás férfi hármat koppant az arany-vörös ceremóniabotjával, és érces hangon kiáltja a Zarzuela-palota előterében: „Señora Ídikó Vékkkucsár!”, majd kitárja az ajtót, és én megilletődve mutatkozom be Sofíának, Spanyolország elegáns és szépséges királynéjának a festményekkel, hatalmas gobelinekkel, arannyal, drágakövekkel, elefántcsonttal díszített teremben. Kedves, közvetlen, már nem izgulok.
Boldogság váltja fel a szorongást – pedig a követségen hallottam, Sofía tizenkét éve nem adott interjút külföldi újságírónak –, elfelejtem a szervezéssel járó őrületeket, csak az fontos, hogy a lehető legjobb írással lepjem meg az olvasókat, ha már a királyné az előírt harminc perc helyett bő órát szán rám.
(A lebegős öröm addig tart, amíg távozás után néhány perccel rájövök, üres a kismagnóm, rosszul kapcsoltam be. Mindennek vége, meghalok, fejből kell megírni az interjút! Többfelvonásos bőgés után sikerül, a királyi sajtóiroda egy betűt sem javít.)
Olaszország, Milánó: Ártatlanul rács mögött
Becsukódik mögöttem a milánói San Vittore börtön ajtaja, a belső udvaron elveszik az útlevelemet, átnézik a táskámat. Hatalmas, szürke, ijesztő és csúf minden – „mi lesz a gyerekeimmel, ha nem engednek ki?” –, de a drogcsempészként elítélt magyar lány nagyon szép.
Egy lelkipásztor írt nekem, látogassam meg, mert még a kirendelt olasz ügyvédje is ártatlannak tartja a jobb sorsra érdemes lányt, bár segíteni nem tud rajta, mert a főnöke (a szerelme) jóvoltából kábítószert találtak abban a kocsiban, amelyben utazott. A börtönőrök dicsérik, józan, szorgalmas, okos, gyorsan megtanult olaszul. Iszonyatosan sajnálom! De az írásommal csak az egyedül utazó fiatal lányokat teszem óvatosabbá (talán), rajta nem tudok segíteni. Ma is fáj. Egyszer még találkoznunk kell!
Budapest, Szabolcs utcai Kórház: „Vedd elő a cigarettát!”
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!