Vilmányi Benett – Az apaságra rá kell érezni!

Honnan beszélsz? Azért kérdezem, mert online ­interjúzunk.

Szerbiából, Magyarkanizsáról. Két éve költöztem ide, mert a feleségem idevalósi, és van egy tízéves kisfia, aki itt jár iskolába, és itt él az édesapja. Kézenfekvő volt, hogy én jöjjek ide. Tudom, hogy romantikusan hangzik, de a szerelem az oka. Ugyanakkor egyre jobban hiányzik Magyarország. Ott nőttem fel, az ottani viszonyok állnak közel hozzám, egyre gyakrabban lep meg az érzés, hogy elhagytam a hazámat.

De hiszen feljársz Budapestre dolgozni!

Igen, de ott meg egy idő után azt érzem, mit keresek itt, hiszen a családom kétszáz kilométerre van tőlem. Ellentmondásos helyzet. Igazából nem Budapest hiányzik, fáraszt az az állandó pörgés, csak úgy általában Magyarország.

Pedig már munkát is találtál Zentán, társulati tag lettél a színházban.

Annak már vége, két évad után elbúcsúztunk. Fura, mert korábban a Radnóti Színházban is csak két évadot töltöttem, az egyetemi gyakorlatomat nem beleszámítva.

Egy barátom múltkor előállt egy érdekes pszichológiai elmélettel, miszerint közrejátszhatott ebben a kétéves ismétlődő mintázatban az is, hogy ezeknek a színházaknak az igazgatói nők, és én kétéves voltam, amikor testvérem született, akkor éreztem úgy, hogy elhagyott az anyám. Különös gondolat. Mindenesetre csak két-két évig voltam tag ezekben a társulatokban.

Közben kétgyermekes apává váltál, született egy közös gyereketek. Becsülöm, hogy felvállaltad a családdal járó felelősséget, manapság sok férfi elmenekül előle.

Én azt is megértem. Annyira kaotikus viszonyok uralkodnak a világban, annyifelé kell figyelni, nem csoda, ha valaki azt érzi, nem áll készen erre. Ugyanakkor magamban kicsit elítélem azokat az embereket, akik nem mernek gyereket vállalni.

Ez is érdekelhet: Apák egymás közt – Szellő István, Rákóczi Feri és Szabó Győző

Annyi minden szívhatja el az ember energiáit! Csak amikor belekóstolunk a családi életbe, a gyereknevelésbe, jövünk rá, hogy minden más lényegtelen emellett.

Azért nehéz volt apává válnod?

Igen, különösen a nevelőapaságba rázódtam bele nehezen, hiszen még csak huszonkét éves voltam, amikor a nevelt fiam megszületett, és ez kis korkülönbség. Nem volt könnyű meghúznom a határt, melyik helyzetben kell fellépnem, és melyikben döntsenek inkább a gyerek szülei. Aztán amikor megszületett a saját fiam, ez is egyszerűbbé, nyilvánvalóbbá vált.

Legújabb filmed, a Mommy Blue is a határhúzásról szól. Egy szeme világát lassan elveszítő anya felnőtt fiát játszod, és meg kell húznotok a határt önzés és önzetlenség, függés és gondoskodás között. Te ezt annyi empátiával, remegő féltéssel és szeretettel teszed, hogy az ember szíve belesajdul. Miből merítettél?

A színész mindig önmagából, megélt helyzetekből, érzésekből merít. Vegyük például azt a jelenetet, amikor anyám felbosszant a filmben. Nem tudni, hogy azért bosszant-e fel, mert már megint túlfélt, vagy azért, mert nem akarja belátni, hogy megvakult, és egy csomó dologra nem képes önállóan. A néző nem tudja eldönteni.

Sokat segített, hogy Mayer Betti, a rendező a saját életében találkozott ezzel a helyzettel, így abszolút érvényes volt a jelenet. Most mutatták be a filmet a Cinefesten, ahol elnyerte a közönségdíjat. Pályakezdőként mindig csak a szakma véleménye érdekelt, most már inkább az, hogy az emberek hogyan vélekednek az alkotásról.

Kapcsolódó: Alföldi és Stohl Furcsa párját nem lehet kihagyni

Vilmányi Benett a Larry című filmben

Szép, megrendítő film, ugyanakkor nem nélkülözi a humort sem. Különösen jót tett neki a te és az édesanyádat alakító Für Anikó érzékeny összjátéka. Játszottatok korábban együtt?

Még soha. De Anikóval az első pillanatban éreztük egymást. Sokkal tapasztaltabb, érettebb színész, mint én, de ez egyikünket sem zavarta, pedig okozhatott volna szorongást is. Görcs nélkül, szabadon játszottam, mellette nem volt bennem semmi megfelelési kényszer.

Kapcsolódó: „Nem megoldás, ha elmenekülünk innen” – Vilmányi Benett interjú

Van a filmben egy jelenet – remélem, ez nem számít spoilernek –, amikor kisbabátok születik Waskovics Andreával, és téged nem engednek be a szülőszobába.

Szerencsére nem saját tapasztalat, mert akkor még nem is jött világra a fiam. El kellett látogatnunk Andival egy ismerősömhöz, ahol éppen gyerek született, hogy megtapasztaljuk, hogyan kell megfogni, gondozni egy csecsemőt. Sokat bénáztam, de kiváló előkészítő volt a saját gyerekem születéséhez.

Igaz, hogy a rendező eredetileg egy kamasz srácot szeretett volna felkérni a szerepre?

Igen, és hozzám fordult, aki akkor még tanítottam drámatanárként két középiskolában, hogy találjak valakit a tanítványaim közül, aki hasonlít rám. Végül meguntam a keresést, és megkértem, hogy írja át a forgatókönyvet egy harmincéves férfira, akkor eljátszom én. Bettivel egy évfolyamra jártunk, csak ő Gothár Péter osztályába, akik előszeretettel kértek fel a rövidfilmjeikbe szerepelni. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, különösen Gothár tanár úr miatt. Így merülhetett fel a nevem.

Beszélj egy kicsit a tanításról. Miért érezted szükségét?

Ez nagy álmom volt már akkor, amikor még nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. Szerettem volna megmutatni, hogy másképp is lehet, mint ahogy minket tanítottak a középiskolában. Szeretném leszögezni, nem a pedagógusok tehetnek róla, hanem az oktatási rendszer. Azt éreztem, hogy nem a gyerekre kíváncsiak. Kizárólag az információkra, a jegyekre fókuszáltak.

A katedrán olyasmiről beszéltek, ami nem érdekelt, és nem is tudtam követni. Ha ma visszaülnék az iskolapadba, biztos érdeklődve hallgatnám ezeket az előadásokat, de kamaszként egészen más volt a fontos. Én tanárként mindig arra próbáltam figyelni, hogy a drámaóráim a gyerekekről szóljanak. Az ő megéléseikre, érzelmeikre voltam kíváncsi, azt szerettem volna, ha ez az az óra, amit igazán várnak.

Ez is érdekelhet: „Amit elhatározok, azt kitartóan végigviszem” – Interjú Demeter Villővel

Ha egy érzelmet viszek be, mondjuk, a dühöt vagy a csalódást, arra vagyok kíváncsi, ők mikor éreztek ilyet. Amikor elmondják, az máris segít nekik feldolgozni. Ezeket a helyzeteket játsszák el később. Ilyenkor azt szeretném megéreztetni velük, hogy a színészet nem mórikálás.­ A legbüszkébb arra vagyok, hogy az utolsó évben egy olyan osztályt tudtam elvinni az Országos Diákszínjátszó Fesztiválra, akiknek ez újdonság volt. Jó volt látni, mekkora élményt jelent számukra.

Hiányoznak a diákok?

Most, hogy kérded, igen. De nem férne már bele a tanítás az életembe. Bár vannak kisebb-nagyobb felkérések, hogy tartsak bemutatóórákat. Azt hiszem, ügyes vagyok ebben. Persze ha olyan szakembert látok, aki ezt húsz-harminc éve remekül csinálja, érzem, hogy van még mit tanulnom.

Végül hogyan lettél színész? Hiszen ­sokáig fociztál.

Úgy, hogy Sopsits Árpád tizenhárom évesen váratlanul kiválasztott egy filmjébe, A hetedik körbe. Előtte fel sem merült bennem a színészet. Aztán a forgatások során annyian mondták, hogy tehetséges vagyok, hogy beleéltem magam, és attól kezdve erre a pályára készültem. Elsőre felvettek az egyetemre, és már közben is hívtak játszani, például a Terápia című tévésorozatba…

De azért még mindig