Ildikót egy belvárosi játszótéren fotózzuk. Nem véletlenül. Gyerekkorának egyik legfontosabb helyszíne nem egy távoli tengerpart, hanem egy nyíregyházi hinta volt.
– A hinta nekem maga volt a szabadság. Ott képzeltem el a távoli országokat, és azt is, hogy egyszer majd egyenruhát viselek, sokat utazom, és csak nyaranta járok haza. A tükör előtt még „külföldiül” is beszéltem: halandzsáztam, és közben teljesen biztos voltam benne, hogy erős mehetnékem van.
Ildikó nem világjáró családban nőtt fel. Édesapja rendőr volt, édesanyja a helyi takarékszövetkezetben dolgozott. Első útlevele úgy járt le, hogy egyszer sem használta. Míg osztálytársai külföldi nyaralásokról meséltek, az ő nyári kalandja az volt, hogy a Nyíregyháza–Oros között járó négyes busszal közlekedett. De egyre jobban izgatta, mi lehet az útvonalon túl.
Az első nagy utazásoktól a világjáró életformáig
Tizennyolc évesen lépte át először az országhatárt. Ballagási ékszer helyett utazást kért: a szomszédjukban élő görögkatolikus pap által szervezett római ifjúsági világtalálkozóra ment. Elvarázsolták a macskaköves utcák, az olaszok temperamentuma és a mediterrán életforma. Róma lett számára a rajtvonal.
Idegenforgalmi és szállodai tanulmányai során ösztöndíjjal Finnországban és Németországban tanult, szabadidejében pedig Európát járta. Később Angliában marketinget és rendezvényszervezést hallgatott, közben dolgozott. Huszonnégy évesen egy Kínában élő barátja meghívására érkezett az országba, és kis felárért Thaiföldet, Srí Lankát és az Egyesült Arab Emírségeket is beillesztette az utazásba.
Kollégái tréfásan azt kérdezték: miért akar két hétbe egy fél világot belezsúfolni? Kínán kívül mindenütt egyedül kellett boldogulnia. Srí Lankán fegyveres katonák fogadták, mert a szakadár tamil tigrisek éppen akciózni kezdtek – miközben még szállást sem foglalt. Gyorsan megtanulta, hogy a lelkesedés nem helyettesíti a felkészülést. Egy évvel később feladta angliai életét, és hátizsákkal elindult Ázsiába és Ausztráliába.
Az Antarktiszon (Forrás: Szabó Ildikó tulajdona)
Három hónapot tervezett – hat lett belőle. Mire hazatért, tudta: az utazás életforma lesz.
– Az első hosszú utamon önmagamat is próbára tettem: képes vagyok-e egyedül megoldani a váratlan helyzeteket. Három hónap elteltével sem vágytam haza. Ekkor jöttem rá, hogy olyan munkát szeretnék, amelyből meg tudok élni, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy folyamatosan úton legyek. Bár két diplomám is volt, karrier helyett sokkal inkább egy olyan élet érdekelt, amely lehetővé teszi ezt az életformát.
Hogyan utazik egyedül nőként a világ legveszélyesebb országaiban?
Légiutas-kísérőnek jelentkezett egy közel-keleti légitársasághoz. Több mint tíz év után hagyta abba, mert az éjszakázás – kis túlzással – felőrölte a szervezetét. Mégis hálás ezért az időszakért: enélkül aligha valósíthatta volna meg az álmát.
Ez is érdekelhet: Szóló utazás nőként – 5 tipp, hogyan csináld biztonságosan és szerezz életre szóló élményt
2012-ben, nagyjából nyolcvan ország meglátogatása után, egy álmatlan éjszakán rákeresett, hogy egyáltalán hány ország létezik, illetve hány államot ismer el az ENSZ. A 193-as szám abszurdnak tűnt; Vanuaturól például azt sem tudta, hogy eszik-e, vagy isszák. Eleinte csak minél több országot akart látni, százötven körül azonban elérkezett az a pont, ahol már nincs apelláta: végig kellett csinálnia.
A Feröer-szigeteken barangolva (Forrás: Szabó Ildikó tulajdona)
A lista végére maradtak a legnehezebb helyek. A világ egyik legveszélyesebb országába, Afganisztánba turistavízumot kért, amit az ügyintézők is hitetlenkedve fogadtak; az engedélyében ráadásul tévedésből férfiként tüntették fel. A fővárosban, Kabulban helyieknél lakott, járt a Pandzsír-völgyben, és igyekezett beleolvadni a környezetébe.
Egyedül utazó nőként megtanulta, hogy a bátorság nem egyenlő az óvatlansággal. Egyszerűen öltözött, éjjel kerülte a magányos sétát, veszélyesebb úti céloknál mindig keresett helyi kapcsolatot. Otthon pedig valakinek mindig meghagyta a szállásadója telefonszámát.
Ez is érdekelhet: A férfi, aki reptereket gyűjt – Földvári András világutazó története
– Természetesen én is félek – mondja. – Az a fontos, hogy ne megbénítson ez az érzés, hanem óvatossá tegyen. Utánanézek mindennek, keresek egy helyi kontaktot, alkalmazkodom az öltözködési szokásokhoz, és nem akarok feltűnést kelteni.
Cementszállító hajóval jutott el Szokotra szigetére
Legemlékezetesebb vállalkozása a Jemenhez tartozó Szokotra volt.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!