A jelenséget bizonyára mindnyájan jól ismerjük, akár mástól halljuk, akár magunkat mutatjuk hihetetlenül elfoglaltnak. 2017-ben készült egy tanulmány Amikor az elfoglaltság és a szabadidő hiánya státuszszimbólummá válik címmel. Szerzői Silvia Bellezza, Neeru Paharia és Anat Keinan, akik mindhárman a fogyasztói magatartás, a marketing és a döntéspszichológia nemzetközileg elismert kutatói.
Megszakadok, tehát vagyok
Régen a szabadidő a kiváltság jele volt. A tudásalapú gazdaságban azonban ez megfordult: sok esetben pont az sugall magas státuszt, ha valakinek egy szabad perce sincs. Túl elfoglaltnak lenni egykor panaszkodásnak számított, ma azonban üzenete van. Azt mutatja, hogy az illető fontos, értékes, keresett, sikeres.
Amikor valaki az elfoglaltságainak felsorolásával pozicionálja magát, nem véletlenül teszi, ugyanis a kutatás szerint a környezet valóban magasabb státuszt tulajdonít azoknak az embereknek, akiknek folyton tele a naptárjuk. Ez a szemléletváltás jól megmagyarázza, miért vált olyan gyakori társalgási fordulattá, hogy „megőrülök, annyi dolgom van”. Ez nem feltétlenül tudatos dicsekvés, inkább egy kulturálisan megtanult módja annak, hogy jelezzük: számítunk.
Ez is érdekelhet: Így hosszabbíthatod meg trükkösen a hétvégét
Mint szinte minden modern kori jelenségnek, ennek is van neve az angolban. Ez az úgynevezett busy bragging, ami az elfoglaltsággal való dicsekvést jelenti. A kifejezés a 2010-es évek közepén kezdett elterjedni az angolszász sajtóban és a munkahelyi kultúráról szóló írásokban. A jelenséget többek között a Harvard Business Review, a The New York Times és a Time magazin is elemezte, ami jól mutatja, hogy amiről beszélünk, az világméretű.
De természetesen nem minden kultúrában működik így. Elsősorban azokra a társadalmakra jellemző, ahol az egyéni teljesítmény, a karrier és az önmegvalósítás kiemelt érték. Szakértőnk, Póta-Salgó Réka HR-tanácsadó szerint Magyarországon a jelenséget sajátos történelmi örökség is erősítheti: a kommunizmus évtizedei megerősítettek egy olyan munkakultúrát, amelyben gyakran fontosabb volt a tevékenység látszata, mint annak eredménye.
HR-szempontból azt is hozzáteszi, nálunk még mindig elevenen él az a félreértés, hogy az elvégzett feladatok mennyisége, és nem a hatékonyság a döntő. Sokan nemcsak így dolgozunk, de így is élünk, és azt a frusztrációt, hogy nem vagyunk képesek valódi eredményt felmutatni, soha nem érünk a végére, és nem tudunk pihenni, azzal a vigasszal próbáljuk kompenzálni, hogy „de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy sokat dolgoztunk”.
Külső elvárásból önszabotázs
A kutatás rámutat egy érdekes paradoxonra. Nem maga a munka lett értékesebb, hanem annak látható jelei: a teleírt naptár, a késő esti e-mailek, az állandó rohanás, a kevés alvás. És nagyon fontos mozzanat, hogy gyakran nem is a főnök kényszerít minket túlórára, hanem a saját önértékelésünk.
Byung-Chul Han dél-koreai származású, Németországban élő filozófus szerint a mai társadalom egyik legnagyobb ellentmondása, hogy már nem elsősorban mások zsákmányolnak ki bennünket, hanem mi saját magunkat. A kiégés társadalma című könyvében azt írja, hogy a korábbi „fegyelmező társadalmat”, ahol a szabályok és a külső kényszerek határozták meg az emberek életét, felváltotta a „teljesítménytársadalom”.
Ebben már nem azt halljuk, hogy „muszáj”, hanem azt, hogy „képes vagy rá”, „valósítsd meg önmagad”, „hozd ki magadból a legtöbbet”. Első pillantásra ez felszabadítónak tűnik, valójában azonban állandó önoptimalizálási kényszert teremt. Han szerint ilyenkor a kizsákmányoló és a kizsákmányolt ugyanaz a személy: mi magunk.
Ez is érdekelhet: 7 furcsa jel, hogy a testednek pihenésre lenne szüksége
A túlterheltség így fokozatosan az identitásunk részévé válik, a pihenés pedig könnyen bűntudatot kelthet. Han szerint ennek a működésnek az ára a krónikus fáradtság, a kiégés és az a sajátos érzés, hogy hiába teljesítünk egyre többet, soha nem érezzük elégnek. Éppen ezért a kimerültség ma már nem csupán egyéni probléma, hanem társadalmi jelenség.
Kimerültség, túlhajszoltság pihenés nélkül
A túlterheltség kultúrájának talán az a legárulkodóbb jele, hogy már a saját pihenésünket sem tudjuk tiszteletben tartani. Futás közben podcastot hallgatunk, nyaralás alatt rápillantunk a munkahelyi e-mailekre, azért kezdünk meditálni, hogy hatékonyabbak legyünk, és még az olvasást is gyakran azért választjuk, mert „hasznos”, fejleszt vagy előrébb visz. Mintha minden percnek igazolnia kellene a létjogosultságát.
A semmittevés egyre kevésbé tűnik megengedhetőnek, sőt sokan bűntudatot éreznek miatta.
Erre a jelenségre reflektál Oliver Burkeman Az élet rövid – Útmutató halandóknak a stresszmentes időbeosztáshoz című könyvében. Az eredeti cím – Four Thousand Weeks, vagyis négyezer hét arra utal, hogy ha valaki nyolcvan évig él, nagyjából négyezer hétből áll az élete. Burkeman szerint ebből nem az következik, hogy még ügyesebben kell beosztanunk az időnket, hanem éppen az ellenkezője: el kell fogadnunk, hogy soha nem lesz időnk mindenre. Az időmenedzsment klasszikus ígérete – hogy megfelelő módszerekkel egyszer majd utolérjük magunkat – szerinte illúzió.
Ez is érdekelhet: Ingerlékenység, kimerültség, állandó stressz – Miért vagyunk folyton a padlón?
Burkeman egyik legfontosabb felismerése, hogy a modern ember nem egyszerűen túlterhelt, hanem képtelenné vált elfogadni saját korlátait. Folyamatosan azt hisszük, hogy még egy kis szervezéssel, még egy új alkalmazással vagy még egy hatékonyságnövelő módszerrel végre mindent el tudunk végezni. A valódi megkönnyebbülést nem az hozza el, amikor minden kész lesz – mert ez a pillanat valószínűleg soha nem jön el –, hanem amikor elfogadjuk, hogy az emberi élet éppen a korlátaitól izgalmas.
(Forrás: Getty Images)
Lehet másképp dolgozni?
Miközben a túlterheltség még mindig sokak szemében a siker bizonyítéka, egyre több jel utal arra, hogy lassan ellenkultúra is formálódik. Az utóbbi években egyre több helyen merül fel a kérdés: valóban attól lesz teljes az életünk, hogy minden percét kihasználjuk? Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik Cal Newport amerikai számítástechnikus és bestselleríró Lassú hatékonyság című könyve is.
Newport nem a munka ellen érvel, és nem állítja, hogy a sikerhez kevesebbet kellene dolgoznunk. Sokkal inkább azt kérdőjelezi meg, hogy a folyamatos elfoglaltság valóban egyenlő-e az eredményességgel. Szerinte a modern munkakultúra túl gyakran jutalmazza a látható aktivitást – a szüntelen e-mailezést, az egymást érő megbeszéléseket –, miközben ezek nem feltétlenül vezetnek jobb teljesítményhez.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!