Nehéz elképzelni, hogy amikor a Margit híd százötven éve elkészült, Budapest egyik élclapja még azzal gúnyolódott, hogy szinte senki sem jár rajta. A Borsszem Jankó 1876. május 7-i forgalomszámlálási adatai szerint először egy veréb próbált meg átkelni rajta – sikertelenül –, majd később két varjú, immár sikerrel, de ember egy sem. A lap szerint az egész napi személyforgalom végösszege: „0,000,000,000,000,000.”
Ehhez képest ma egy átlagos munkanapon több mint 50 ezer jármű halad át a hídon, itt jár a világ talán legforgalmasabb villamosa, a 4-es, 6-os, amelyet naponta akár 280 ezren is használnak, és akkor még szót sem ejtettünk a gyalogosok és kerékpárosok tömegeiről, akik közé eme sorok írója is tartozik.
Híd egy még nem létező városnak
A Margit híd építését 1872 augusztusában kezdték el, amikor Budapest még nem létezett, mármint papíron, hiszen Pest, Buda és Óbuda hivatalosan csak 1873-ban egyesült. A gyakorlatban azonban ezek a városrészek már nagyon is együtt lüktettek, noha kölcsönösen lenézték egymást: Budának történelme és eleganciája volt, Pestnek meg kereskedelme és pénze. És noha maguknak is alig merték bevallani, de a Duna bal és jobb partján is arra áhítoztak, ami a másik oldalnak volt.
A Pestet Budával összekötő első híd ugyebár a Lánchíd volt, amit 1849-ben adtak át a forgalomnak. (Addig lengőhídon – így nevezték pestiesen a kompot – illetve hajóhídon keltek át az emberek.) Az új átkelő alkalmatosság a borsos hídpénz ellenére hamar népszerű lett, úgyhogy megjelent az igény egy második híd építésére.
Az új átkelő helyéről komoly vita folyt. A mai szemmel magától értetődő vonal akkor korántsem tűnt ideálisnak, mert lényegében a semmit kötötte össze az alig valamivel. De voltak vizionáriusok, mint gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, akik már látták a jövőt. A tervezett Nagykörút részeként képzelte el a hidat.
Kapcsolódó: Budapest a festők szemével – pazar kiállításon jártunk a Kieselbach Galériában
Az 1871-ben kiírt nemzetközi pályázatra negyvenhárom terv érkezett, köztük egyetlen magyar. A nyertes Ernest Goüin francia mérnök lett, aki a jövő modern közlekedését (lóvasút) szem előtt tartva tervezte meg a híd dimenzióit. A legkorszerűbb technológiát alkalmazta, a mederben például túlnyomásos süllyesztőszekrényekkel alapozták meg a pilléreket, bármit is jelentsen ez. Ennek a maradványai alacsony vízállás mellett állítólag ma is látszanak.
A híd eredetileg jóval díszesebb volt annál a sárga szerkezetnél, amelyet ma ismerünk.
Az útpályáját fenyőfa kockák borították, háromágú kandeláberein szárnyas griffmadarak tartották a lámpákat, az oszlopfőket a magyar korona díszítette. A pillérek hajóorrszerű szobrait pedig a neves párizsi szobrász, Adolphe Thabard készítette.
A pillérszobrok Adolphe Thabard alkotásai
Mire azonban hivatalosan felavathatták volna, a híd már jó szolgálatot tett Budapest lakóinak. 1876 elején ugyanis jeges árvíz sújtotta az alig hároméves fővárost, és a még át nem adott átkelőnek nagy hasznát vették a mentésben.
Április 30-án végül zászlók, füzérek, katonai díszőrség és fellobogózott gőzhajók között megnyitották a forgalomnak; az átkelésért hídvámot is kellett fizetni, ugyanannyit, mint a Lánchídon. Nem is nagyon járt rajta senki. A budapesti polgárok ugyanis eleinte bizalmatlanok voltak a tört ívével szemben – egy rendes híd legyen egyenes!
A város utoléri a Margit hidat
Nem kellett azonban sokáig várni arra, hogy a Margit híd elfoglalja az őt megillető helyet a magyar kultúrtörténetben. Arany János 1877 augusztusában írta meg a Híd-avatás című művét, amelyben a híd nem pusztán a mérnöki bravúr, hanem a modern nagyvárosi élet színtere, ahol a látványos fejlődés mögött ott találhatók a magány, a reménytelenség és az emberi tragédiák is. Alig egyéves volt, és máris jelkép lett.
Közben pedig elkezdtek megérkezni a környékre az emberek. A híd közelsége miatt az ingatlanfejlesztők meglátták a fantáziát az addig jobbára szőlőültetvényeknek otthont adó Rózsadombban. Az eredmény közismert. A Nagykörút kiépült, a hídfők környéke benépesült, Pest és Buda északi részei egyre szorosabban kapcsolódtak egymáshoz. A város szó szerint körbenőtte a hidat.
És ahogy azt a kiejthetetlen nevű Goüin előre látta, 1879-ben valóban meg is indult a Margit hídon a lóvasút. A kocsikat rendszerint két ló húzta, a híd ma is meglévő emelkedőjén – amelyet a kerékpárosok jól ismernek – azonban ez kevésnek bizonyult. A hídfőnél ezért egy harmadik lovat fogtak eléjük, amelyet egy fiatal lovász, a nyargonc kísért. (Ma is tanultam valamit.)
Kapcsolódó: Volt egyszer egy Hungária
A híd közepén aztán kifogta az extra lovat, visszavezette a hídfőhöz, és várta a következő szerelvényt. Tizenöt évvel később a lovakat felváltotta a villanyvasút, és ezzel 1894-től a Margit híd lett az első budapesti Duna-híd, amelyen villamos közlekedett.
A Margit-szigetre vezető szárnyhíd építési munkálatai 1900-ban
Egy valami azonban hiányzott. A hídról ugyanis nem vezetett lejárat arra a szigetre, amelynek a nevét viselte. A Margit-sziget ugyanis 1790-ben nádori birtok lett, és a Habsburg–Lotaringiai család tulajdonába került, akik komoly beruházásokat és fejlesztéseket hajtottak végre: parkosították, egzotikus növényeket telepítettek ide, kiépült a gyógyfürdő és a szálloda, és a sziget Európa egyik híres fürdőhelyévé vált.
Nem szívesen váltak volna meg tőle. Ám csak késleltetni tudták az események menetét, megváltoztatni nem: József Károly főherceg 1900-ban először beleegyezett a szigetre vezető hídszárny megépítésébe, sőt 400 ezer koronával támogatta is azt, hogy aztán 1908-ban végleg Budapest tulajdonába kerüljön a Margitsziget.
Nagy öröm volt ez sokak számára, többek között egy bizonyos Krúdy Gyulának, aki 1918-tól tizenkét éven keresztül praktikusan a Margit-szigeten lakott, egyebek mellett a nádori nyaralóban. Szerette és értékelte a szépet. A Prágai Magyar Hírlap munkatársának kérdésére azt felelte, hogy néha hónapokig be sem megy Budapestre, sőt, egyszer volt egy teljes év, amikor egyáltalán ki sem tette a lábát a szigetről – Margit híd ide vagy oda.
„Idenőttem nagyon a Margit-szigethez” – mondta. A Szent Margit című, 1927-es művének utóhangjában arról ír, hogy a szigeti padokon üldögélő ember különböző világokat lát maga körül. Az egyik padról a csendes Óbudát, „a másik padról a Margit híd zsivajgó, tülekedő, szinte fáradhatatlan életét lehet figyelni, és magunkban hálát adhatunk, hogy nincs tennivalónk a hídon.” Profetikus szavak.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!