Az utóbbi időben több interjúban is szokatlanul őszintén beszéltél arról, hogy nem vagy jól. És ezt főként az alkohol és az azzal vívott korábbi harc okozta. Nem féltél attól, mi lesz, ha ezt kimondod?
Ez az egy kenyerem van, őszinte vagyok. Ha a médiát nézzük, mindig is a másodvonal közepén voltam, életemben talán kétszer-háromszor készült velem komolyabb interjú. Most éppen olyan időszakban találtak meg, amikor mentálisan és anyagilag is a cipőm mellett jártam. Miért ne mondtam volna el? Volt ebben valamennyi önreklám is, hátha kiderül, hogy másfajta munkára is lehet engem használni. Nem jött be, azóta sem csörrent meg emiatt a telefon.
Most sem vagy a topon?
Nem igazán. Szomorkás fiú vagyok. De azt tudom, hogy munkával nagyon sok mindent el lehet nyomni. Talán azt akartam elmondani, ha dolgoztatnak, akkor normális vagyok. Nekem azért kell dolgoznom, mert különben megeszem magam. Biztosan sokan vannak ezzel így, csak nem beszélnek róla. De attól még nem kell minket leírni, fölnevelünk gyerekeket, évtizedeken át rendesen dolgozunk, működünk.
Közben rólad sokáig tényleg az ellenkező kép élt: te vagy a kedves, vidám tévés fiú.
Egy barátom mondta egyszer, hogy van bennem egy „Motörhead Balázs” is. Ez a kettősség gyerekkorom óta megvan. A Dohány utcában nőttem föl, és pontosan tudtam, hogy ha kilépek a kapun, odakint egy másik Balázsnak kell lennem, mint otthon. A verekedés mindennapos dolog volt – mondjuk, többnyire engem vertek meg –, de ki kellett állnom magamért. Néha másokért is. A kedvesség mellett nálam az őszinteséghez mindig tartozott valamiféle vadság is.
„Motörhead Balázs” előjön még?
Mostanában inkább közérdek-érvényesítőként. Ha igazságtalanságot látok, odamegyek, szólok. De ez azért mérséklődik. Mégiscsak egy öregedő, kopaszodó, szemüveges, túlsúlyos ember vagyok. Picit talán nő be a fejem lágya.
Mikor kezdődött az a rossz időszak, amelyről most beszélsz?
Jóval azelőtt, hogy 2022-ben eljöttem a közmédiából. Úgy négy évvel korábban szóltak, hogy nem leszek már képernyőn. Utána még volt vetélkedő, hangalámondás, de egy idő után bent lézengtem a házban, valódi feladat nélkül.
Ez is érdekelhet: „Engem itt szeretnek” – Interjú Endrei Judittal
Miközben tizennyolc éves koromtól ahhoz szoktam, hogy van feladat, és azt meg kell csinálni. Ha hajnali négyig, akkor addig. Ha vasárnap, akkor vasárnap. A legrosszabb az volt, amikor nem volt mit csinálni. Amikor elküldtek, az legalább végre tiszta helyzet lett.
És utána?
Vártam. Tulajdonképpen mind a mai napig várom a sült galambot. Egész életemben mások adták a feladatot, én pedig megcsináltam. Nagyon jó szakemberekkel dolgozhattam, ezért ritkábban kényszerültem rá, hogy a nulláról én találjak ki valamit. Most éppen ezt kell megtanulnom.
Most rádiózol, a Klasszik és a Jazzy reggeli sávjában vezetsz műsort. Ez sem dob fel?
De. És nagyon sokat tanított. A tévében sok mindent el tudtam adni a bociszememmel. A rádióban nincs bociszem, csak hang. Az első hónapban föl voltam háborodva, miért kell még egyszer elmondanom, kivel beszélgetek. Hát azért, mert a hallgató nem látja! Fél év volt, mire megértettem. Rádióban nem lehet fönt hagyni dolgokat, a mondatnak eleje és vége van, és úgy kell beszélni, mintha lenne egy harmadik ember a szobában. Miközben van is, a hallgató. Ez nagyon jó iskola.
Mi tud igazán kirángatni abból az állapotból, amikor semmihez nincs kedved?
A munka. Egyértelműen. De kezdem érteni, hogy nem várhatok örökké arra, hogy valaki kitaláljon nekem valamit. Kreatívabb vagyok annál, mint hogy csak megbízásra tudjak működni. Van is egy ötletem: egy pici, félig színházi, félig beszélgetős előadói est. Sok embert ismertem meg, rengeteg történetem van, és ezt a várost, főleg a belsejét nagyon ismerem. Figyelni szerintem jól tudok.
Milyen lenne ez az est?
Kevés irodalom, sok Balázs és sok kérdőjel. Nem gondolom, hogy ezrek kíváncsiak lennének rám, de nyolcvan-száz embert talán le tudnék kötni.
Ha végignézel a televíziós éveiden, mire emlékszel a legszívesebben?
Mindenre, ami emberi. Általános szociális munkás a végzettségem, anyukám gyógypedagógusként dolgozott, nálunk valahogy mindig az elesettek voltak a legfontosabbak. Egyszer Zánkán forgattunk értelmi fogyatékos gyerekek táborában.
Ez is érdekelhet: „Ma is mindent tudni akarok a világról” – Szilágyi János életének 5 mérföldköve
Az lett volna a feladat, hogy megmutassuk, milyen jól működik a tábor, én viszont egy idő után szóltam az operatőrnek, és elszöktünk a hivatalos körből. Másfél órát töltöttünk a gyerekek között. Életem egyik legjobb forgatása volt. Nekem az utca, az ember, a valódi találkozás jelentette a televíziózás legjobb részét.
Pedig rólad sokaknak máig a Kölyökidő ugrik be először.
És ez nem baj. Csak akkor zavar, ha valaki azt hiszi, hogy a Kölyökidő lezárultával véget ért a munkám. Utána még huszonöt évig dolgoztam. De az tényleg nagy iskola volt. Tessék megpróbálni egyszer egy egész hangyabolynyi gyerekkel dolgozni! Nem egy kiválasztott, ügyes gyerekkel, hanem egy branccsal, amelynek saját dinamikája van.
Mi voltál nekik? Műsorvezető, tanár, pótpapa?
Inkább jó fej báty vagy unokabáty, aki egy kicsit idősebb, néha talán egy kicsit okosabb, és akire időnként lehet hallgatni.
Megmaradt a társaság ennyi év után?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!