Még az LGT is megénekelte, milyen fontos helyszíne volt a rádió történetének a Gyáli út: „…S a Gyáli úton állt egy csukott bútorszállító, és ott volt huszonháromban az első stúdió.” A televízió történetének ugyanúgy, csak harminc évvel később. Amikor ugyanis 1953 decemberében sor került az első próbaadásra, a próbaantennát a Gyáli úti állomásra szerelték fel. A jelet egy onnan négy kilométerre lévő Leningrád típusú szovjet tévékészülék fogta. Akkor még csupán egy állóképet.
Az ötvenes évek elején Magyarország kifejezetten le volt maradva a környező országokhoz képest a televíziózás tekintetében. Ez azért is furcsa, mert Mihály Dénes és Tihanyi Kálmán révén a magyarok nagyon is fontos szerepet játszottak a „távolba látás” kifejlesztésében. Igaz, egy másik korban, és még egy másik rendszerben.
De 1951-ben a Szovjetunió, az NDK, még Csehszlovákia is előrébb tartott az új tömegkommunikációs eszköz elterjedésében, az Egyesült Államokban pedig már másfél millió tévékészülék volt használatban. Megkezdődött hát a felzárkózás, majd a kísérletek. Miután a Gyáli útról sikeresen eljutott a jel arra a bizonyos tévékészülékre, felgyorsultak az események. Már a következő év elején felszerelték a kísérleti adót a Széchenyi-hegyen, az egykori Hargita Panzió negyedik emeletére, és az első mozgóképet már annak segítségével közvetítették. Ez a bizonyos filmecske egy repülőgép landolását örökítette meg Ferihegyen, azt lehetett látni, ahogy földet ér, gurul a betonon, és az utasok kiszállnak belőle.
Tévét a Keravillból!
A Minisztertanács döntött, és megbízást adott egy nagy teljesítményű adó beszerzésére, valamint arra is, hogy a rádió Pollack Mihály téri épületében megalakuljon a rádión belüli tévés főosztály. Egy vezetőből és két beosztottból állt ez a főosztály. A politikai akarat mögött meghúzódott a szándék, hogy ezzel az új eszközzel talán az eddiginél is hatásosabban lehet eljuttatni az üzenetet a dolgozók tömegeihez, vagyis propagandacélra is jól használható.
Ez a felismerés bizonyosan hangsúlyosabb lett az ötvenhatos forradalom leverése után. Nem véletlen, hogy miután „a Magyar Rádió és Televízió vezetősége 1957 első felében megtisztította az intézményt a szálláscsinálóktól, árulóktól, karrierista ingadozóktól”, az 1957. május elsejei rendezvények közvetítésével az új intézmény és az új médium is felsorakozott az új rendszer mellett. Ez a bizonyos május elseje számít a Magyar Televízió hivatalos születésnapjának.
Még ezelőtt elkezdődött a Széchenyi-hegyi adótorony építése, amelynek tetejére hamarosan felkerült az antenna. A közvetítőkocsi Angliából érkezett, ahogy a szakember is, aki a magyar kollégáknak megtanította, hogyan használják.
Ám a hivatalos születésnap előtt is történtek fontos dolgok. Már 1954-ben rögzítették az első tévéfelvételt, és akkor találták meg bázisnak a Szabadság téri egykori Tőzsdepalota épületét. Addig a beszédes nevű Lenin Intézet birtokolta, de őket fokozatosan kiköltöztették. 1955-ben tévéfelvétel készült Kodályról, a korszak megkérdőjelezhetetlen óriásáról, és év végére összeállt az első tévéhíradó is. A következő évben, 1956 nyarán a Budapesten koncertező Yehudi Menuhin állt a kamerák elé, és akkoriban történt, hogy kilenc nap alatt elkelt százötven darab tévékészülék a Keravillokban.
A rendszeres műsorszórás eleinte heti négy-öt órában történt, az év végére érte el a tíz órát. Adásnap kedden, csütörtökön és pénteken volt. Az adások kísérleti jellege akkor szűnt meg, amikor felavatták a nagyadót a Széchenyi-hegyen. De a Magyar Televízió még mindig a Rádió társintézménye volt, és az is maradt, egészen 1974-ig.
A Rádió Újság címébe kisebb betűkkel ugyan, de bekerült: és Televízió. Az új médium egyre népszerűbbé vált. Már volt annyi nézője, hogy megszavaztassák velük, melyik legyen a következő adásnap, és az emberek úgy döntöttek, szombaton néznének még műsorokat. 1958 végére már tizenhatezer magyar otthonban volt tévékészülék, így a hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy bevezesse az előfizetési díjat. Ez sem állította meg a folyamatot.
A következő évben ötvenkilencezren, 1960-ban száznégyezren, 1962-ben már háromszázhuszonötezren rendelkeztek saját tévével. A Corvin Áruház 5500 forintért árulta, és részletre is meg lehetett venni. Azt, ugye, mondani sem kell, hogy a Kékes, Tavasz vagy bármely egyéb készüléken minden fekete-fehérben volt látható.
Matúzné híradója
1958-ban a magyar nézők élőben követhették Pozsonyból a Műkorcsolya Európa-bajnokságot, de hogy a kommentátor Radnai János hogyan küzdött meg a kűrruhák színének érzékeltetésével, arra már csak az idősebb olvasók, illetve nézők emlékezhetnek. (Arra az egy korosztállyal fiatalabbak is, hogy amikor Gyulai István közvetítette a műkorcsolya- és jégtáncversenyeket, egy alkalommal az egyik ruha színét a sáfrányos szeklicééhez hasonlította, azt a gyanút keltve a nézőkben, hogy a riporter a szabálykönyv helyett a fűszerkönyvet vitte magával a versenyre.)
A Telesport stábjának szervezője és első vezetője Radnai János volt, ő hívott el a rádióból egy bizonyos Vitray Tamás nevű fiatalembert.
Az első tévés operaközvetítés a Bánk bán lett, színházból Shaw Warrenné mestersége című drámáját láthatták a nézők. Vetélkedőt vezetett Ráday Imre, Ungvári Tamás, és feltűnt a képernyőn a természettudományos ismeretterjesztés apró óriása, Öveges József.
A központi bizottság úgy döntött, nem engedik teljesen szabadjára a szellemet, ezért határozatot hoztak, hogy a politikusoknak gyakrabban kell szerepelniük a képernyőn. Ugyanez vonatkozott (bizonyos) politikai hírekre is.
Eljött a napi tévéhíradók időszaka, főcímében a felénk forduló kamerával, és a szignállal, amit megint csak nem lehet elfelejteni. (Fiatalabb olvasók megtalálják az interneten…)
A szerkesztőség élén 1957-től egészen 1985-ig Matúz Józsefné állt, az ő nevét is mindenki ismerte, hiszen olvasható volt a főcímben. Matúznénak ugyanúgy részt kellett vennie a pártközpontban hetenként tartott főszerkesztői értekezleten, ahogyan a Nők Lapja főszerkesztőjének is.
1960-ban már a hét öt napján ülhettek a nézők a tévé elé, de szó sem volt egész napos programszórásról. A Szabadság téren akkor már nagyjából félezren dolgoztak, ez a szám évről évre nőtt. Bár volt némi vita arról, közvetítsék-e a római olimpiát, de szerencsére a sportkedvelők bizonyultak erősebbnek, így nemcsak tudni, de látni is lehetett Balczóék vagy Kárpáti Rudolfék győzelmeit. Ekkor kezdődött a háromhetes olimpiai közvetítések mámoros időszaka. Hamarosan Gagarin visszatérése is látható volt a képernyőn, és az olimpiához hasonlíthatóan lázban tartotta az országot, hogy kik lesznek a Ki mit tud? kategóriáinak győztesei.
Az első bemondói Tamási Eszter volt, őt követte alig két héttel később Takács Marika. A tévé egyszerre volt izgalmas, tartalmas, hatalmas és otthonos. Igazodási pont lett, kulturális alapélmény, egyszerre tudott újdonsággal szolgálni és otthonosságot adni a nézőknek.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!