Szívünk csücske helyek Magyarországon – Itt vagyunk otthon

V. Kulcsár Ildikó – a Szajki-tavak türkiz pöttyei

E varázslatos vidéken mindig úgy érzem, vásott óriásgyerekek formázták a tájat, csakhogy elfogyott a zöld gyurmájuk. Nem tudták további tölgyesekkel, bükkösökkel, gyertyánosokkal, fenyvesekkel cifrázni a dimbeket-dombokat, de szerencsére kezükbe került egy kékes fényű gyurmadarab is.

No, ezzel pöttyözték tele a csupa zöld világot a Szajki-tavak tizenegy, egymással összefüggő, türkiz tavacskájával. A valóságban az 1930-as években a Csörgető-patak elzárásával hozták létre a tavakat a horgászok örömére, de közülük egy ma is a fürdőzőké.

Lekanyarodsz a nyolcas útról, átvágsz a bűbájos Hosszúperesztegen, majd romantikus erdei úton jutsz a tóhoz. Ezerszer bringáztam le a strandra, hiszen éveken át nyaraltunk itt, egy imádni valóan roskatag vályogházban az öt gyerekünkkel. Bejártuk a viszonylag érintetlen „vazsi” erdőket, a Jeli arborétumot, Vasvárt, Sárvárt, Szombathelyet és Bögötét, úsztunk, eveztünk, vízibicikliztünk, és életre szóló barátságokat kötöttünk a helyiekkel.

Idén már a tízéves unokánknak mutattuk be a tavat – egy főzőversenyen is részt vettünk a fiatal polgármester felkérésére –, majd örömmel fedeztük fel, hogy kellemes, megfizethető szállásokat építettek a parton. Van már barátságos kisvendéglő, fagylaltozó meg lángosozó, de nincs „túlcivilizáció”. És ez jó! Mert ha valaki csak egyszer kipróbálja itt a reggeli úszást, úgy megbabonázza a rezzenéstelen víztükör, a harapni való levegő és az óriásfák, hogy biztosan visszatér. A természet elvarázsol, boldoggá tesz és fogva tart. Remélem, sokáig maradhatok fogságban…!

Koronczay Lilla – Délegyháza, „az én Balatonom”

Balatoni lány vagyok, mind a mai napig elbőgöm magam a tavon vitorlázva az emlékek rohamától, de mivel ritkán vetődöm már haza, megkerestem az én varázslatos tavam alternatíváját egy Budapesthez közeli bányató képében. Nem ugyanaz, de a víz ezüstje, a lenyugvó nap vörös korongja és az úszás élménye megközelíti a gyerekként annyiszor átélt csodát.

Emlékszem, amikor apám megtanított úszni: egy balatoni stég mellett megállította az oldalkocsis Pannóniát, a csomagtartóra szerelt teherautógumi-belsőt bedobta a vízbe, utána minket a tesómmal, mondván, „kapjátok el, kisbékáim!”, és mi máris szorgosan rugdalóztunk a gumikarikába kapaszkodva. Négyévesen már biztonságosan úszkáltunk körülötte. Azóta azt is megtapasztaltam, hogyan válhatok delfinné.

Délegyháza, „az én Balatonom”

Sokat kell úszni hozzá, mondjuk, megcélozni a Délegyházi-tó másik partját, és minél gyorsabban átérni oda. Egyszer csak minden elsüllyed körülötted, csak a csend van, és te. Leírhatatlan élmény. Aztán fáradtan kimászol a stégre, és sokáig sütteted a hasad a nappal. Álmodni is szoktam ezzel a képpel, de relaxációs gyakorlataim közben is ezt idézem fel. Amikor a nagy kékségben – mindegy, hogy tóban vagy óceánban – delfin leszek, és néhány percre az univerzum részévé válok.

Papp Diána – Badacsonyörs, Eger, Zebegény: megtartó helyeim

Három – divatos szóval élve – megtartó helyet tudnék mondani. Egyet ugyanis képtelen lennék választani. Az első Badacsonyörs. Tomajról kapaszkodunk fel a hegyre a keskeny erdei úton, és minden alkalommal integetünk annak az óriási plüssmedvének, amelyik egy biciklin üldögél az egyik ház előtt. Évente legalább kétszer megállunk a VáliBor pincészetnél, megkeressük ugyanazt az út fölé hajló fát, felküzdjük magunkat a Tóti-hegyre, lesétálunk Salföldre, estére pedig visszatérünk a szőlők közé.

Badacsonyörs, Eger, Zebegény: megtartó helyeim

A naplementében ülve mindig ugyanaz az érzésem: néhány órára minden a helyére kerül. Eger városát csak felnőttként szerettem meg. Főiskolásként azt hittem, a város tehet minden bizonytalanságomról. Húsz évvel később már egy regényem első oldalait szenteltem az Érsekkertnek, a Líceumnak, a macskaköves utcáknak és egy nem könnyű szerelemnek. Azóta évente kétszer visszatérünk, a régiségpiac hétvégéjén. Talán így kértem bocsánatot Egertől.

Zebegényben pedig valahogy mindig lelassul az idő. Előtte megállunk a nagymarosi termelői piacon, aztán csak bolyongunk az utcákon, felgyalogolunk a Szőnyi István Emlékmúzeumhoz, és arról álmodozom, hogy egyszer festeni vagy szőni tanulok. A nap végén egy rántott hús és egy fröccs a „Mókusban” már szinte kötelező. Aztán hazamegyünk – de egy kicsit úgy érzem, mintha onnan is otthonról indultunk volna.

Lami Juli – Balatonszepezd: Amikor családdá válik egy táj

Sosem volt saját házam a Balaton-felvidéken, sőt, gyerekkoromban szerintem nem is jártam azon a vidéken, de a sors úgy hozta, hogy felnőttként több szálon is kialakult kötődésem Balatonszepezddel és vonzáskörzetével. Rengeteg időt töltöttem ezen a környéken, amikor a nővérem gyerekei kicsik voltak, nyárról nyárra láttam, ahogy felnőnek, és közben együtt fedeztük fel az egész vidéket.

Balatonszepezd: Amikor családdá válik egy táj

Minden alkalommal, amikor elhagyom a hetvenes úton Balatonakalit, és jön sorban Zánka, Balatonszepezd, Révfülöp, majd később Ábrahámhegy, melegség tölti el a szívemet, és elkap egy olyan életérzés, ami valahol az otthont jelenti. A nyüzsgő északi parti strandok, Salföld, a bányató, a túlárazott káptalantóti piac, a fiatalkoromból ismert romkocsmaérzés Mindszentkállán, a kislányom bandázásai Kékkúton mind-mind ismerős és új élményeket ébresztenek bennem egyszerre.

Mindig van kihez visszatérnem erre a vidékre, és akárhova megyek, biztosan feltűnik legalább egy ismerős arc vagy család. Még a futásba is újra és újra beleszeretek, ha itt róhatom a kilométereket.