Reggel, amikor kiléptem a házból, észrevettem, hogy egy emelődaru közelít egy jól megtermett lomb felé, és már izzítja a fűrészt egy mesterember. Néhány évvel ezelőtt még biztos azon pampogtam volna, hogy micsoda zaj lesz másodperceken belül, most azonban egészen új érzés lett úrrá rajtam: ugye nem fogja kivágni, vagy legalábbis lecsupaszítani azt a fát, amikor hónapok óta extrém szárazság van Magyarországon?!
Esküszöm, majdnem elsírtam magam, és elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, odamegyek, és meggátolom az akciót. Elővettem a legkulturáltabb énemet és megkérdeztem, mit csinálnak. Legnagyobb meglepetésemre a mogorvának tűnő tag, aki a földről irányította a műveletet, elmosolyodott és normális hangon válaszolt: megnyugtatott, hogy csak két letört ágat vágnak le, amelyeket hetekkel ezelőtt tépett le félig egy szélvihar, és veszélyt jelentett.
Valahol itt tart a klímaszorongásom. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a hitemmel, hogy ideje nem magától értetődőnek tekinteni mindarra, ami még él körülöttünk.
Hogy a pusztulás már nem a küszöbön toporog, hanem idebent tombol.
Az elmúlt hetekben volt alkalmam a Balatonnál és a Dunánál is időzni, így megtapasztalhattam azt a kettős érzést, hogy a víz közelében látszik csak igazán a vízhiány. Otthon még folyik a csapból, a négy fal között végülis még el lehet bújni előle, de ha kimegyünk, az arcunkba csap a valóság. A klímaválság nem a jövő problémája, nem a gyerekeink, nem az unokáink gondja, hanem itt és most a miénk.
A klímaszorongás összetett érzések váltakozása
Bizonyára azzal sem vagyok egyedül, hogy a klímaszorongásom több rétegű. Igen, én is bizakodom abban, hogy nálam sokkal okosabb emberek ki fogják találni, hogyan fog túlélni az emberiség. Én is érzek aránytalanságokat abban, ki hogyan vesz részt a bolygó erőforrásainak kizsákmányolásában.
Én is felszisszenek, ha például a luxus yachtokra vagy magángépekre gondolok, miközben én addig szorongatom a kezemben a büdös kutyakaki zacskót, míg mindkét kutyám el nem végezte a dolgát, nehogy két zacskót használjak el egy séta alkalmával.
És igen, álmatlan éjszakáimon, főleg most, hogy a meleg miatt is képtelenség aludni, apokaliptikus képeket látok magam előtt, amelyeken az addigra felnőtt kislányom próbál túlélni egy haldokló bolygón. Reménykedve nézem a telefonomon az időjárás előrejelzést, hátha feltűnik néhány esőfelhő, legalább a kijelzőn, ahol most leginkább a hármassal kezdődő Celsiusok és mindenféle riasztások uralkodnak.
Közben nézem, ahogy az élet megy tovább: emberek nyaralnak, gyerekek születnek, kutyák gázolnak a Dunába, politikusok vitatkoznak… sokan még viccelnek is a helyzettel.
Ez is érdekelhet: Megérkeztek az első komoly előrejelzések: ilyen lehet az idei ősz és a tél
Együttérző emberként rengeteget gondolok azokra, akik nem ússzák meg annyival, mint én. Eszembe jutnak azok a beteg gyerekek és felnőttek, akiknek olyan steril körülmények között kell lenniük, hogy szóba sem jöhet a légkondi. Vagy azok, akik az utcán élnek. Vagy a menhelyi állatok. Legrosszabb pillanataimban még az állatkerti jegesmedve is. Mindenki, aki olyan szolgálatot teljesít, ami nincs tekintettel az időjárásra.
Rengeteget gondolok azokra, akik nem ússzák meg annyival, mint én (Forrás: Canva)
Aztán eszembe jut, mennyi olyan dolgot csinálunk még mindig teljes természetességgel, mintha minden rendben lenne. És mindig eljutok ugyanoda.
Hogy lelkem mélyén nem ezek bosszantanak a legjobban, hanem a saját tehetetlenségem.
Mert hiába viszem a kulacsomat, hiába szelektálok, hiába nem kérek nejlonzacskót, valójában fogalmam sincs, számít-e mindez. Talán ez a klímaszorongás legkegyetlenebb része. Hogy akkora a probléma, a saját erőfeszítéseim szinte nevetségesnek tűnnek.
De aztán mindig ez lesz a kapaszkodóm is. Hogy nem azért csinálom, mert meggyőződésem, hogy így megmenthetjük a világot. Hanem mert nem szeretnék tovább rontani rajta, és nem vagyok hajlandó abba az önámításba süppedni, hogy ez nem az én problémám, a megoldása pedig túlmutat rajtam.
Arra jutottam az elmúlt napokban, hogy a jelenlegi klíma már nem teszi lehetővé, hogy az ember legyőzze a klímaszorongást. Ideje együttélni vele: nem hagyni, hogy megbénítson, de azt sem engedni, hogy közönyössé tegyen. A közöny ugyanis – legalábbis szerintem – a szorongásnál is ártalmasabb.
Kinézek az ablakon. A reggeli favagdosásnak már a nyomai sem látszódnak. A fa kicsit féloldalas, de ott van és zöldell. Gyorsan elutalom egy fullextrás Aperol Spritz árát a Déméter Háznak, amely a csontvelő transzplantáción átesett gyerekek és családjaik számára gyűjt hűsítésre is alkalmas légtisztító eszközökre. Megmentettem ma a világot? Nem. De legalább ma sem tettem úgy, mintha semmi közöm nem lenne hozzá.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!