Aki esetleg nem tudná, a Via Veneto Róma legelegánsabb, legendás utcája, amely az 1950–60-as években a dolce vita világának központja lett. Akkor szoktak ide a filmsztárok, arisztokraták, művészek és politikusok. Bár a világ azóta teljesen kifordult a sarkából, 2024 májusában a Harry’s Bar előtt a Via Venetón újra fellobbant valami abból a régi, egyszerre vonzó és kegyetlen korból, amelyet Federico Fellini tett halhatatlanná.
Gérard Depardieu ebédelt odabent a társaságával, amikor megjelent Rino Barillari egy fényképezőgéppel a kezében… Az esetnek fejsérülés, kórházi ápolás, rendőrségi feljelentés és bírósági ügy lett a vége. Barillari később úgy idézte fel a pillanatot, hogy messziről meglátta a színészt, várt egy kicsit, feltette az objektívet, és fotózni kezdett.
„Nem tetszett neki” – mondta a Guardiannek. Depardieu szerint viszont már maga a helyzet is idejétmúlt volt. „Azt hittem, a szelfik korában paparazzók már nem is léteznek” – nyilatkozta a La Repubblicának. És Depardieu ezzel a mondatával Barillari után a szöget is fején találta.
„Paparazzo vagyok”
A történet 1959-ben kezdődött, amikor egy tizennégy éves fiú megérkezett Calabriából az olasz fővárosba. Saverio, vagy ahogy mindenki ismeri, Rino Barillari nem nagy művészeti iskolákból és nem szerkesztőségi folyosókról indult. Az utcáról jött – és ott is maradt. Először turistákat terelt azokhoz a római utcai fotósokhoz, akik a Colosseum, a Trevi-kút vagy a Spanyol lépcső előtt fényképezték a látogatókat jó pénzért.
Barillari ekkor tanulta meg, hogy a kép nemcsak látvány, hanem üzlet is. Aki jó helyen áll, jókor néz oda, és gyorsabban mozdul, mint a többiek, megfoghat valamit, amit mások elszalasztanak. „Arra születtem, hogy paparazzo legyek” – mondta évtizedekkel később a Guardiannek.
És valóban, Barillari mintha ösztönösen értette volna, hogyan működik a hírnév. Tudta, melyik ajtón távozik a híresség, melyik pincér súg meg egy vacsorát, melyik sofőr tud többet annál, mint amit elmond. Később azt is elárulta, hogy informátorok nélkül nincs paparazzo. „Ha nincs, aki szóljon, mi történik, nem lehet dolgozni” – mondta a New York Timesnak.
Róma akkoriban éppen a megfelelő hely volt egy vakmerő, éles szemű fiú számára. A Cinecittà stúdióiban egymást érték a forgatások, amerikai és európai produkciók költöztek az olasz fővárosba, amit akkoriban úgy emlegettek, hogy „Hollywood a Tiberisen”. És ahogy már említettük, a Via Veneto lett ennek a világnak a vörös szőnyeges kifutója.
A sztárok nem légmentesen zárt PR-buborékban mozogtak, hanem az utcán, néhány lépésre a fotósoktól, portásoktól és pincérektől. Ebben a közegben paparazzónak lenni nem annyira szakma volt, mint életforma. Barillari is éjszakákat töltött éttermek, klubok, szállodák környékén. Ha kellett, robogón üldözött sztárokat, leshelyekről fotózott; félbehagyta a vacsoráját, ha jött a hír, hogy valakit láttak; álruhát vett fel, ha úgy lehetett közelebb jutni.
Papnak, szerzetesnek, rendőrnek is öltözött, sőt volt, hogy a nyakkendőjébe rejtett objektívvel próbálkozott, bár a zárhang hamar elárulta. „Én paparazzo vagyok” – mondta nem kis büszkeséggel a New York Timesnak. Nem fotóművész, nem társasági fotós, nem kulturális krónikás. Paparazzo. Előbb fotózni, utána vitatkozni – ez az ars poeticája. Nem barátkozni túlságosan a hírességekkel, mert a jó kép nem mindig az, amit ők meg akarnak mutatni magukból. „Exkluzív fotókat kell készíteni, nem olyanokat, amilyeneket ők akarnak – foglalta össze a szakma legfontosabb szabályát. – A háború az háború.”
A lesifotósok Királya
Hogy mitől lett ő a király, azt nem csak az általa lefotózott hírességek hosszú sora magyarázza. Hercegnők, színészek, rendezők, popsztárok, politikusok, Peter O’Toole, Barbra Streisand, Margit hercegnő, Lady Gaga, Robert De Niro, Spike Lee és sokan mások.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!