Sokat változott ő is, én is ennyi idő alatt. Szingli voltam, amikor megismertem, épp egy évvel első regényem, a Terézanyu megjelenését követően.
Akkor még mindig nem voltam képes feldolgozni, hogyan lettem munkanélküli újságíróból irigyelt/lesajnált/ünnepelt szerző, és bárki kérdezte, tagadtam: Á, azt nem én írtam!
Mígnem egy szép napon a strandon, a kedvenc büfémben az egyik tulajdonos, miközben átnyújtotta nekem papírtálcán a sült krumplit kecsappal, így szólt:
– Maga az írónő, ugye? A terézanyus?
Megszeppentem.
Sosem tudtam, a következő mondat elismerő lesz-e, vagy ócsárló.
– Szeretném megköszönni. Télen Németországban dolgozom, munkásszállón lakom, a könyve volt az egyetlen vigaszom. Amin röhögni tudtam szívből. Épp elhagyott a feleségem, elvitte a házat, az üzletet, de a talpra álláshoz erőt adott nekem.
Annyira megdöbbentem, hogy aznap naplementéig álltam ott kezemben a kihűlő sült krumplival. Többé nem tagadtam le, hogy én írtam. Elképzeltem ezt a sebzett szívű, meglett férfit, amint egy munkásszálló agyonmosott, kifakult ágyneműjén tér nyugovóra a hamar sötétedő télben, kietlen szobán osztozik négy másik munkással, és az én regényemen sírja/neveti magát álomba…
De másnap felkel, indul újra vendégmunkába. Újra kell építenie az életét. Nekem is erőt adtak a szavai.
Később a büfé bisztró lett, átköltözött egy kisebb strandra, és én követtem. A régi tulajdonos már nem jött vele, de az új ugyanolyan kitüntetett figyelemmel bánt velem. Fejlődött a bisztró, a Balaton egyik legmenőbbje lett, csupa isteni fogást kínálnak, mindig ünnep náluk enni. Sőt.
Láttam az új tulajdonost párt találni, sőt, ő is látott engem férjhez menni. Ettem ott isteni leveseket várandósan, amikor úgy kívántam a levest, mint a mannát. Egyéves sem volt még a Nagyobbik lányom, amikor már két kézzel falta a sült krumplijukat, mint akinek otthon nem adnak enni. Hát, ilyen jót tényleg nem.
Láttuk egymás gyerekeit cseperedni. Az ő elsőszülött fiukat egyetlen év választja el, szinte napra pontosan, a mi Másodszülöttünktől. Nekik három fiuk született, nekünk két lányunk. Számtalan ebédet elköltöttem ott a két kislányommal, akik hancúroztak, kavicsokat szedtek, és ettek, és visítoztak, és tudtam, hogy soha nem fognak ránk szólni. Mindig úgy örültek nekünk, mintha családtagokat látnának vendégül.
Amikor egy éven át Spanyolországban éltünk, a Kisebbik lányom tavasszal, a balatoni szezon kezdetekor nagyot sóhajtott, és így szólt: Anya, jól érzem itt magam, de egyetlen dolog nagyon hiányzik…
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!