Szerelem volt elsőre. 30 éves voltam, mikor először találkoztunk, két évig jártam miatta egy lepukkant tornaterembe heti kétszer. Felszabadított, mint soha addig más. Szingli voltam, váratlanul szakadt rám a Terézanyu könyvem sikere, tele volt a hócipőm képtelen helyzetekkel. Nem tudtam kikapcsolni, kattogtam, mint egy megkergült tojásfőző óra. Feltöltött, megfiatalított, erőssé, hajlékonnyá tett, sőt: szépnek láttam magam. Aztán elváltak útjaink, csak álmodoztam róla, hogy majd újra találkozunk… De család, két kisgyerek, munka mellett rendszeresen menni: mission impossible. Ha közelebb lenne, akkor talán. Második lányunk születése után a fejembe vettem, hogy újrakezdem. Addig mindenfélével próbálkoztam, de azon kaptam magam közben, hogy fejben logisztikázok, töltekezés helyett síkideg leszek, úristen, mennyi mindennel vagyok elmaradva! A barátnőimet biztosítási ügynököket megszégyenítő kitartással behálóztam. Időpontokat egyeztettünk, tornatermeket és edzőt kerestünk – újra meg újra…

Kismamák és kispapák csapata

Így hoztuk létre Magyarország egyetlen, két- és háromgyermekes anyákból és egy kislányos apából álló mikro capoeiracsoportját. Gabi, Kati, Móni, Peti és én. Öten vagyunk az alapító anyák és apák. Sportunk a capoeira, amely brazil eredetű küzdősport, közösség és életforma. Rabszolgák által kreált, táncnak álcázott harcművészet.

Az óránk úgy indul, hogy Pedro Cesar, a brazil edzőnk dalra fakad, játszani kezd a berimbau nevű húros hangszeren, felesége, Fonódi Emese pedig vezeti a bemelegítést. Mi lótás-futás közben próbálunk váltani pár mondatot a csajokkal: „Na, mizújs? A család?”, az edzőnk pedig rosszalló pillantásokat vet ránk, de tudja, úgyis dumálni fogunk – ezért is jövünk. A negyedórás bemelegítés után csatakra izzadva úgy érzem, köszi, elég is volt, de csak akkor jön a java: ugrani, lábat lendíteni, forogni, fejen állni… Bár én ezt gyakran lekésem, mert állati nehéz kisgyerekek mellől elindulni. Főleg az esti főműszakban, a vacsora-fürdetés-altatás szentháromságából kiszállni másfél órányira: skandalum! Ki hallott már ilyet: anya azért megy el, mert jó neki, amit a rabszolgák kitaláltak?

…

Tudj meg többet erről a a különleges mozgásformáról, lapozd fel a Nők Lapja Psziché februári számát a 40. oldalon!

Szöveg: Rácz Zsuzsa

Fotó: Járdány Bence