A normatív krízis olyan életforduló, amely az emberi életút természetes részeként jelenik meg, mégis megrendítő lehet. Ilyen a kamaszkori férfivá válás, a pályaválasztás és az egzisztenciális indulás, a párkapcsolati elköteleződés, az apává válás, a munkahelyi bizonyítás és a státusz kérdése, a gyerekek leválása, a nyugdíjba vonulás, a testi öregedés, az erő, a potencia és az egészség változása, az özvegység vagy az időskori magány.
Csak ezek a krízisek gyakran nem krízisnek látszanak. Hanem hallgatásnak, ingerlékenységnek, munkába menekülésnek, cinizmusnak, hirtelen életváltásnak vagy párkapcsolati eltávolodásnak. Ezek közül most az életközépi válságra fókuszálunk: ebben sűrűsödik össze a legtöbb férfiszerep kérdése.
Mérlegen a férfilét
A középkorú férfiak válságáról sokáig ugyanaz a kép élt a fejekben. A negyvenes-ötvenes férfi hirtelen motort vesz, edzeni kezd, fiatalabb nő mellett akarja újra elhinni magáról, hogy még minden előtte áll, és úgy érzi, csak akkor maradhat életben, ha kiszakítja magát abból, amit addig felépített.
Ez a klisé azért maradt fenn, mert van benne igazság. De nem teljes. A látványos menekülés mögött sokszor nem egyszerűen hiúság vagy felelőtlenség áll, hanem nehezen kimondható kérdések: Ki vagyok én, ha már nem ugyanúgy teljesítek? Ha a karrieremben nem lépek már feljebb? Ha a testem változik? Ha a házasságomban előkerülnek azok a hiányok, amelyeket évekig nem mondtunk ki? Ha a gyerekeimnek már nem úgy kellek, mint régen?
Az életközépi válság nem intézhető el annyival, hogy a férfiakat rosszul tanították meg szeretni vagy kommunikálni.
Az erős, hasznos, keresőképes, racionális, szexuálisan magabiztos, érzelmileg kontrollált férfi ideáljába vetett hit meginoghat, amikor középkorúvá válik egy férfi.
Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta szerint az életközépi válságban az ember nem egyszerűen rosszkedvű lesz, hanem mérlegre teszi az életét. Ez férfiként igen nehéz kérdés, mert nemcsak önvizsgálatot kíván, hanem annak beismerését is, hogy valami talán nem úgy sikerült, ahogy remélte.
Kapcsolódó: 5 dolog, ami álmaid megvalósításában akadályoz – Győzd le őket!
– Van, aki viszonylag könnyebben megy át rajta, mert úgy érzi, hogy a tesztkérdéseken kipipálható az élete. Értelmesen éltem eddig? Olyan helyzetben vagyok, amilyet nagyjából elképzeltem magamnak? És van, akit jobban megvisel, ha erre nem tud pozitív választ adni – mondja szakértőnk.
A számvetés gyakran nem tiszta belső monológként jelenik meg. Lehet, hogy a munkahelyi türelmetlenségben látszik. Lehet, hogy abban, hogy már semmihez nincs kedve. Lehet, hogy abban, hogy otthon mindenre legyint. Vagy abban, hogy úgy érzi, valamit még gyorsan be kell pótolnia, mielőtt végleg késő lesz.
Fotó: Getty Images (Forrás: Getty Images)
Cél vagy értelem?
A modern ember sokat hall a célok fontosságáról. Legyen célod, dolgozz érte, érd el, lépj tovább! Ez az üzenet különösen közel áll a férfiakhoz, akiknél a teljesítmény, az egzisztencia, a keresőképesség és a családfenntartás sokszor mélyen összekapcsolódik az önértékeléssel.
– A cél statikus dolog – magyarázza a pszichológus. – Kitűzöm magamnak, és azt mondom: ezt akarom elérni. Ennek van egy erős megtartó ereje, mert valamiért küzdünk. Miközben én azt látom, hogy
sokkal fontosabb, hogy az ember arra tudjon reflektálni, hogy amiben benne van, az számára értelmes-e.
Egy hétköznapi példával élve: valaki kitűzi, hogy negyvenéves korára legyen egy kis balatoni nyaralója. Ezért elmegy egy jól fizető munkahelyre, éveken át hajt, gyűjt, építkezik. A cél viszi előre. Csakhogy közben lehet, hogy azt érzi, a napi feladata értelmetlen. Az az egy cél hajtja, hogy annyi pénze legyen, amennyiből megveszi a nyaralót. De közben tíz év alatt kiég, és jó, ha nem betegszik bele.
Kapcsolódó: A fordított bakancslista az elégedettség új műfaja
Szakértőnk biztosan egyetértene Kieran Setiya amerikai filozófussal, akitől így idéznek a The New Yorker magazinban: „Az a baj a célok hajszolásával, hogy van bennük valami önfelszámoló. Amikor végre elértük őket, többé már nem tudnak vezetni bennünket. Lehet óriási értéke annak, hogy gyerekünk születik, megírunk egy könyvet, megmentünk egy életet, de amint a vállalkozás beteljesül, megszűnik útjelző lenni számunkra.
A célra irányuló életben ezért van valami különös irónia. Valami jó dolgot célzunk, de közben úgy viselkedünk, mintha éppen az lenne a feladatunk, hogy felszámoljuk a vele való kapcsolatunkat. Mintha azért kötnénk barátságot, hogy aztán legyen kitől elbúcsúznunk.” A filozófus a célra irányuló tevékenységekkel szemben a „céltalan” tevékenységek jelentőségét hangsúlyozza, amelyeknek nem a befejezésük ad értelmet, hanem a bennük való részvétel.
Ilyen a
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!