Trokán Nóra – „Megszerettem, hogy van életem a színházon kívül is”

Még a fotózáson viselt csipkés selyemruha van rajta, amikor megérkezem, de már nagy erőkkel mossa le az arcáról a sminket. „Úgyis megyek ki a lovakhoz, oda nem kell alapozó!” – mondja. Egy perc múlva pedig már kosarasmezben és farmersortban beszélget velem, azzal a természetes lazasággal, ami annyira a sajátja.

Követlek Instagramon, elsősorban a fotóid miatt, imádom őket. Nemrég egy amerikai utazásról tettél fel képeket, mesélsz erről?

Az még egy előző túra volt, de amiről még nem láthattál képeket, az egy egészen friss élmény, két napja jöttem haza Idahóból. Nagyon régi vágyam volt, hogy eljussak egy igazi ranchra, egy marhatenyésztő farmra, ezt kaptam most szülinapi ajándékba a férjemtől és a családomtól. Igazi cowboyokkal lakhatsz együtt, és ugyanazt csinálod egy hétig, mint ők.

Ez tényleg olyan, mint a Yellowstone sorozatban, Kevin Costnerrel?

Minden olyan. Még nem is tértem magamhoz, fantasztikus élmény volt. Ez a ranch távol van a civilizációtól, odafelé úgy éreztem, kimegyünk a világból, mintha a semmibe tartott volna az országút. Aztán megérkeztünk: végeláthatatlan zsályamezők, körben havas csúcsú hegyek, antilopok ugráltak, a sátrunk felett egy sas fészkelt. Konkrétan elbőgtem magam a látványtól.

Úgy nézett ki a napi menetrend, hogy fél nyolckor reggeli, utána lóra, és öt-hat óra nyeregben, tereltük a marhákat. Nehéz felfogni európai fejjel, hogy csak ennek a családnak, akiknél laktunk, húszezer hektár földje van. Beírtuk a ChatGPT-be, hogy ez nagyjából minek felel meg itthon, és azt válaszolta, akkora, mint Szeged. Ezen az óriási területen folyamatosan mozgatni kell a marhákat, hogy mindig máshol legeljenek. Ezt csináltuk a nap nagy részében.

Ez is érdekelhet: „Azon gondolkodom, hogyan is kellene ezt az öregséget jól csinálni” – Interjú Trokán Péterrel

Hogy ment a terelés? Azért ez több mint szimpla lovaglás.

Jól ment! Tinikoromban anyuéknál is volt hasonló, csak marhák helyett lovakat tereltünk, onnan emlékszem sok mindenre. Terelés közben leolvadt rólam az a sok láthatatlan stressz és szorongás, ami itthon észrevétlenül rakódik rám a hétköznapokban. A legfantasztikusabb része az egésznek az a család volt, akiké a ranch. Hat gyerekük van, és a nagyok mellett már a hatéves kisfiú is besegít. Mindennap velünk jött a többórás lovaglásra, egyedül terelte a marhákat, fél kézzel fogta a kantárt vágta közben.

Látszott, hogy előbb tanult meg lovagolni, mint bármi mást az életében. Az összes testvér iszonyú vagány, egyiknek sincs okostelefonja, és az sem érdekelte őket, amikor mi elővettük a sajátunkat. Nem erre állt rá az agyuk, hanem elfoglalják magukat, valahogy úgy, ahogy mi is gyerekkorunkban.

Tiszta kosz volt mindenük, egész nap a porban jöttek-mentek, lasszóval gyakoroltak, célba dobtak, fából kést farigcsáltak. Jó volt látni, hogy még ma is lehet így gyereket nevelni, igaz, nem városi körülmények között. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogyan tudnám megvalósítani magunknak ezt a szabadságot, legalább minimálisan. Én ebbe teljesen beleszerettem. Már nézem a területeket.

Itthon?

Persze. Én szeretek itthon élni. Imádok elutazni, de utána jó érzés hazajönni, és visszatérni a saját kis életembe, a családomhoz. Nekem kell ez a bázis. Nyilván nem célom megvalósítani egy az egyben, amit kint láttam, de már az is jó lenne, ha a lovaimat nem máshol kellene tartani, és mindig oda kijárni hozzájuk. Persze húszezer hektár helyett valószínűleg csak egy hektárom lesz.

Ezért az életért feladnád akár a színészi pályát is?

Attól, hogy egy ranchon élsz, még lehetsz színésznő. Legfeljebb nem tíz perc lesz az út a színházig, hanem háromnegyed óra. Ha itthon egy színész elmegy valami mást csinálni, az emberek egyből azt gondolják: „Otthagyta a pályát!” Pedig egyszerűen lehetnek olyan időszakok az életben, amikor kicsit másfelé tolódik a fókusz.

Amikor Szandtner Anna elment két évre spanyolt tanítani, mert elege lett egy kicsit, őt is pályaelhagyónak gondolták, pedig azóta ugyanúgy teljes állású színésznő. Oroszlán Szonja is lóterapeutaként dolgozik már régóta, de ez nem jelenti azt, hogy, mondjuk, ne menne el castingokra, ha éppen úgy adódik. Ha valaki színésznő volt, akkor az is marad, csak lehet, hogy éppen kevesebbet játszik. Ahhoz képest, hogy mennyit szerepeltem a pályám elején, most én is jóval kevesebbet vállalok.

Emlékszel, hogy mikor született meg benned a felismerés, hogy ezt lehet így is csinálni? Az előtted lévő színészgenerációnál azért nem ez volt a minta.

Ez így van, sok idősebb kolléga kifejezetten majrés ebből a szempontból, az van bennük, hogy állandóan igent kell mondani, mert mi lesz, ha legközelebb nem fognak hívni? Abban igazuk van, hogy valamennyire látszódni kell, de szerintem nem jó görcsösen csinálni. Nyilván a pálya elején még teljesen más a helyzet, meg kell tanulni a szakmát, és ehhez rengeteget kell dolgozni. Én nagyon sokat fejlődtem az első tíz évben, jobban megismertem magam, erre szükségem volt.

Harmincéves korom környékén viszont azt éreztem, hogy szükségem van egy kis levegőre, ha nem akarok belefásulni, és szabadúszó lettem. Aztán elkezdett érdekelni a külföldi filmekben való szereplés, csatlakoztam egy nemzetközi ügynökséghez, és visszavettem a színházi munkákból, hogy több tere lehessen a filmnek. Megszerettem, hogy létezik életem a színházon kívül is. Vannak időszakok, amikor sok munka gyűlik össze, máskor meg nincs semmi. Megtanultam elfogadni ennek a hullámzását.

Nemrég láttam egy videót, amiben Emma Thompson arról beszél, hogy ebben a szakmában folyton azt kérdezgetik az embertől, hogy mi lesz a következő munkád. Szerinte el kell érni arra a szintre, amikor egyszerűen azt mondod, hogy semmi. Most nem csinálok semmit, csak nézek egy fát. Valahogy így fogalmazott. Vagyis élem az életemet, megállok, és töltekezem. Nekem ez az egy hét a ranchon annyi energiát adott, és úgy kisimított, ami mindent megért.

Ilyenkor szokták kérdezni, hogy jó, de akkor miből élsz? Erre az a válaszom, hogy ha az ember évekig rengeteget dolgozik, akkor jó esetben a keresetét okosan be lehet osztani úgy, hogy időnként ki tudjon szállni a mókuskerékből.

Ha már itt tartunk, min dolgozol éppen?

Most nézek egy fát. (Nevet.) Az utóbbi időben sokkal több külföldi produkcióban szerepeltem, mint magyarban. Legutóbb egy kisjátékfilmet forgattam egy svéd rendezővel, anyu (Papadimitriu Athi­na  – a szerk.), Haumann Máté és Szabó Kimmel Tomi oldalán. Mindannyian angolul beszélünk benne, anyu egy pakisztáni nőt alakít, én egy izraelit, Tomi egy görög fiú, Máté pedig egy svéd pincér. Egy liftben játszódik a történet, és a sokféle kultúra és vallás keveredése adja a feszültséget.

Milyen volt anyukáddal együtt forgatni? Ez volt az első alkalom?

A Lajkó – Cigány az űrben című filmben mindketten szerepeltünk, de nem volt közös jelenetünk, nem is találkoztunk a forgatáson. Úgyhogy ez az első igazi, közös filmes munkánk. Teljesen természetes volt az egész, abszolút szakmai, kollégák voltunk, nem pedig anya-lánya. Apuval (Trokán Péter – a szerk.) most játszunk együtt az Erkel Színházban A trón című darabban, ott például jobban izgulok érte, és szerintem ő is értem, bár ezt még sosem beszéltük meg.

A színpad azért más, mint a film, sűrítettebb, kiélezettebb. Örülök, hogy mindkettőjükkel tudtam dolgozni, eddig ez elkerült minket. Már csak a tesóm van hátra. Remélem, egyszer eszébe fog jutni valakinek ez is.

Szülinapi ajándékról már volt szó, de arról nem, hogy kereken negyvenéves