Szabó Magda:
Levél Janikovszky Évának odaátra
Hát akkor menj, barátom – az voltál, nem barátnő, a kettő külön műfaj –, menj azokhoz, akik már várnak ott, ahol engem is az enyéim, indulj, aludd ki a kínokat, amelyek csak gyötörtek, de megalázni nem tudtak soha. Most már elengedheted magad, amit eddig nem tettél, nem tehettél: visszatartottál panaszszót, rettegést, megfékezted a hanyatlás jeleit meggyötört testeden, védted az elkerülhetetlen csapás korai átélése elől a családodat, a barátokat, az országot. Itthon és külföldön olvasók százezreit.
A halál megszégyenült bátorságod előtt, amivel álltad a küzdelmet,
számomra, aki tudtam, micsoda erővel hárítod az újra meg újra jelentkező támadást, nem volt meglepő a magatartásod, én láttalak már harcolni. Volt egyszer, a vesztett háború után következő években a munkahelyeden egy osztályidegen kollégád, akit kisöpörtek állásából, mint a szemetet.
Magamról beszélek, míg megpróbálom felvázolni mások nem ismerte arcképedet: saját jövődet tetted kockára miattam, míg léptél, s mikor engem a minisztériumból eltávolítottak, hogy ne alázhassanak meg még jobban, a felmondási idő alatt elrejtettél a pártirodán, ahová napközben nem járt be senki, engem meg, az osztályidegent, kinek jutott volna eszébe éppen ott keresni.
Most ugyanezt a leküzdhetetlen vakmerőséget éreztem benned, míg betegséged évei alatt a barát kétségbeesett némaságával végignéztem, mekkora szerepet alakítasz, hogy játszod a drámai szendét azon a végzetes színpadon, amelyre sorsod állított. Szereped szerint azt kell éreztetned, hogy nem veszed észre, ez az utolsó darab, amelyben ilyen módon szerepelsz, ez a búcsúelőadás, amelynek végeztével a függöny mögött már semmi, senki.
Kapcsolódó: 4 híres ember, akiket erősebbé tett a kudarc, a veszteség
Drámai szende ilyenkor mosolyog, azt tetted te is, nem éreztetted senkivel azt, ami elkerülhetetlen zárása volt a színdarabnak. Még a foglalkozásoddal együtt járó munkát is elvégezted, míg a betegség ki nem sodort a ringből, de a halál, állítom, fáradtabb volt nálad győzelme percében, míg végre átélhette, hogy vihet magával oda, ahol szerencsédre már vártak rád, akik előrementek, és akiket soha nem felejtettél el.
Íróként, szerkesztőként is a könyvek világa volt az igazi otthona
Mögötted több könny hull majd, mint valaha el tudtad volna képzelni, gyerek, felnőtt megrendülten néz utánad, az olvasók, az öregek, az elfáradtak, akik életerejét írásaidban visszaperelted, gyerekek, akik ábrázolásod révén emberközelbe kerülhettek végre a szüleikkel.
Életed elviselhetetlen zárószakasza ellenére született meg életműved, amelyet a hazában éppúgy illik ismerni, ahogy a nagyvilág megismerte. Amit hálából és elismerésként megkésve kaptál, arról szégyellek beszélni, a riadt visszaszámlálás akkor kapott erőre, mikor a tiéd enyészni kezdett, végre számba vették, mit adtál nekünk és idegeneknek, azt is, ki és hogyan ismerte el vagy köszönte meg.
Egy ország, egy világ vált adósoddá, vének rettegését csillapítottad, szürke napok egyhangúságán ragyogtattad fel az ajándékozni tudás szépséges szivárványfényét.
Hiányodat megérzi majd Magyarország, mert ki korhol és vigasztal egyszerre bennünket, vagy ki dicsér iparkodó, de gyarló mivoltunk miatt, ki ad ismét kenyeret az írónak, ha keresetre nemigen van lehetősége, ahogy te tetted azokban a rettenetes években, amikor a Móra Kiadó réveden vált a „nem pusztulunk éhen” kikötőjévé: kérésedre kaptuk a munkát, kívüled senkit nem érdekelt, élünk-e vagy meghalunk mind.
Kapcsolódó: Vacsorák az ajtón innen és túl – Szabó Magda és a főzés
Sok adósod lesz a temetéseden, aki
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!