L. Ritók Nóra: Azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség

A neved összeforrt az Igazgyöngy Alapítványéval, amit 1999-ben hoztál létre Berettyóújfaluban. Össze tudnád foglalni, mi minden történt veletek azóta? Hány gyerek, hány család életére voltatok hatással?

Huszonhét éve alapítottam az Igazgyöngyöt. Az első tíz évben az oktatásra fókuszáltunk. Képzőművész is vagyok, úgyhogy adta magát, hogy a vizuális nevelésben, a rajztanításban találjam meg azt az utat, ami a hátrányos helyzetű gyerekek esetében beavatkozási felület lehet. Nem is művészeti, hanem inkább művészettel nevelésnek hívom ezt, valójában személyiségfejlesztésről van szó, egy olyan módszertannal, amely hatékonyan erősíti a szociális kompetenciákat.

Az első tíz évben eljutottunk Berettyóújfalu környékén hat településre, ez hatszáz-hatszázötven gyereket jelent tanévenként. Tíz év után úgy éreztük, kevés az a hatás, amit elérünk, és akkor először családgondozással, majd folyamatosan bővülő szociális munkával egészítettük ki az oktatást.

A Told nevű kis zsákfaluban visszük a legkomplexebb esélyteremtő modellt, már tizenhetedik éve, amely átfogja az élet minden területét. Felnőttekkel és gyerekekkel is foglalkozunk, a születésüktől fogva, sőt már a várandós édesanyákra is kiemelt figyelmet fordítunk.

Kapcsolódó: Kórházakban rekedt kisbabák – Leszoknak a sírásról, a rácsokba kapaszkodnak

Hat településen végzünk oktatási tevékenységet, tizenhét településen szociális munkát, tizenöt településen érhető el az ösztöndíjprogramunk. Ezerkétszáz családot érünk el évente valamilyen formában. Az iskolában a gyerekek hetven százaléka hátrányos helyzetű, ezeknek is a fele halmozottan hátrányos helyzetű, ami azt jelenti, hogy szegregált körülmények közül érkeznek, lakhatási szegénységből.

Tizenhat éve azt mondtátok, húsz évre terveztek. Nagy alázatot kíván ilyen hosszú távon gondolkodni, és optimizmust is feltételez.

Ez valóban meglepő elgondolás volt. De nem véletlenül használjuk a generációs szegénység fogalmát. A problémahalmaz generációk alatt alakult ki, és a zsigerileg beépült szociális mintázatok átírása is csak generációs léptékben lehetséges. Hamar megértettük, hogy az egy-két éves projektek teljesen hatástalanok, nem ez a megoldás. Idő kell az eredményekhez.

Azt is szoktam mondani, hogy nem egy gyerekkel akarunk lépni százat, hanem százzal egyet. Apróbb változásokban gondolkodunk, amelyek egymásra épülnek. Amikor a 2010-es évek közepén csődbe ment a bankunk, és egyetlen pillanat alatt odalettek a pályázati pénzeink, az szintén nagyon nagy lecke volt a tervezésről. Rádöbbentem, hogy meg kell próbálnunk tartalékot képezni. Ez a munka nem függeszthető fel fél évre, egy évre, mert akkor amortizálódnak az addig elért eredmények.

Kapcsolódó: A rokonságtól nehéz megvédeni a gyereket – Interjú Berkesi Zsuzsával

Azoknak a családoknak, akik már megtanultak bízni bennünk, nem mondhatjuk, hogy most egy évig szünet van, nem jövünk. És a kollégáimat sem lehet bizonytalanságban tartani, ahhoz, hogy ezt a kiégéssel fenyegető munkát továbbra is kreatívan és lelkesen végezzék, muszáj, hogy biztonságban érezzék magukat.

Amikor aztán megvolt az egyéves tartalék, akkor megint egy picit bátrabban mertem a jövőben gondolkodni. Baromi jó érzés, amikor egy-egy új cég megjelenik a támogatóink között, vagy amikor megnyílik egy új lehetőség.

Ezek mind azt erősítik, hogy fontos ügyet képviselünk, jó úton járunk, hitelesek vagyunk, tovább kell menni. Akkor megint csak merészebben gondol az ember húsz évre előre. Ami nem azt jelenti, hogy három év múlva azt mondjuk Toldon, hogy viszontlátásra! De ekkorra már ki kell alakulnia annak, hogy bizonyos feladatokat a közösség átvesz tőlünk, és ez már látszik is.Furcsa kimondani, de az a célunk, hogy ne legyen ránk szükség.

És az is nagyon fontos dolog, hogy nem lehet úgy felszámolni a szegénységet, hogy közben attól függ az egzisztenciád.

Ez egy olyan ellentmondás, amit lelkileg el kell rendezned magadban, és nem félni attól, hogy három év múlva nem lesz rád szükség, hiszen utána lehet egy másik területen vagy egy másik településen próbálkozni. ­Reziliensnek kell lenni.

A te rezilienciádat ugyancsak ­próbára tette az elmúlt időszak. ­Folyamatosan küzdöttél azokkal is, akikért dolgoztál, és az intézményrendszerrel is. Hogy viselted ­mindezt?

Képzőművészként kialakítottam azt a képességet, hogy be tudom kalibrálni magam, tisztában vagyok azzal, hogy milyen minőséget nyújtok. És ez a fajta értéktudat, szemlélet beépült a személyiségembe. Az esélyteremtő munka esetében is kezdettől fogva biztos voltam abban, hogy jót akarok, jót teszek. Ettől még nyilván rengeteg konfliktusom volt a helyi emberekkel.

Kapcsolódó: Új alkalmazással segíthetünk a bajba jutott gyerekeknek

Nem értik, hogy nem cigányként hogy jössz ahhoz, hogy megjelenj a környezetükben, beleszólj dolgokba, aztán nem úgy segítesz, ahogy ők elvárják, aztán konfrontálódsz azokkal, akik a másik nyomorúságán élősködnek. A kölcsönös meg nem értés folyamatos harcokat szított. Az elején néha rendőrséget kellett hívnunk, mert mi magunk is veszélyben voltunk. Előfordult olyan egymást hergelő „élő videózás”, amelyben lincshangulat alakult ki ellenem. Ezek nagyon kemény helyzetek voltak.

Igazán következetesen, nagyon türelmesen kellett tartani magunkat ahhoz, hogy miért jöttünk. Most már értik. Már sok éve nincs ellenséges hangulat, sem az én, sem a kollégáim irányában. Ehhez az kellett, hogy nagyon világos és átlátható legyen a működésünk.

Például arról, hogy ki, mikor, milyen segítséget kap. Ami az intézményrendszert illeti, eleinte elutasítók voltak velünk, civilekkel, de ma már az esetek többségében partnernek tekintenek bennünket. Viszont az elmúlt időszakban politikailag nem bizonyult vállalhatónak a nyílt kommunikáció már magáról a problémáról sem.

Nagyon sokat moralizáltam, rengeteg álmatlan éjszakán tépelődtem azon, hogy meddig menjek el. Amikor dolgozik benned az igazságérzet, fűt az elhivatottság, közben pedig tudod, hogy ha ezt tovább tolod, akkor az alapítvány ellehetetlenítését teszed kockára, az nagyon nehéz.

Kapcsolódó: Gyerekek, akik a saját testvéreiknek lettek a pótanyjuk

Vártam, hogy eljöjjön az idő, amikor nyilvánosan beszélhetek erről, hogy ne cipeljem ezt a terhet magamban, mert szerintem ezekről a dolgokról beszélni kell, hiszen már a rendszerváltás után is megéltük, hogy a ki nem mondott dolgok mételyt képeznek. Bízom benne, hogy az új kormány átgondolja, hol van ebben az egészben a civilek szerepe, akik az állam működési hézagaiban dolgoznak.

A munkád során szerzett tapasztalataidról szóló, Nyomor széle blogod túllépte az ezredik bejegyzést. Tavasszal azonban egy új, még személyesebb bloggal is jelentkeztél, Megküzdeni a rákkal címmel.