Egy újlipótvárosi lakás nappalijában kávézunk. Régóta ismerem Annát, de még sosem merültünk el ennyire az életében. Ahogy azt kell, szépen felgöngyölítjük, az elejétől kezdve. Anna 1965-ben született Csíkszentdomokoson. Négyen voltak testvérek. Édesapja egyedül kereste a pénzt, édesanyja háztartásbeli volt, és a családot irányította. Nem éltek fényesen, de boldognak érezte a gyermekkorát. A szülők minden nehézség ellenére arra törekedtek, hogy a gyerekeknek is jusson új ruha iskolakezdéskor, és mindig mondogatták: tanulni kell, mert csak úgy lehet előrejutni.
– A hetvenes évek Romániájában jegyrendszer működött: mindenkinek meghatározott mennyiségű liszt, olaj és kenyér jutott – meséli Anna. – A Ceaușescu-rendszer kemény volt, viszont mindenkinek volt munkája. Csíkszentdomokos teljesen magyar település volt. Bár megtanultunk románul, sosem éreztem úgy, hogy tökéletesen elsajátítottam volna a nyelvet. Az iskolában franciául és angolul is tanultunk, de ezekkel is nehezebben boldogultam.
Anna a néptánccsoportban Csíkszentdomokoson
A tizedik osztály után, tizenhét évesen aztán gyári munkásként helyezkedett el. A munka mellett beiratkozott az esti iskolába, ahol három évig tanult.
– Reggel hatra jártam a gyárba. Négy kilométerre volt hazulról, úgyhogy biciklivel mentem. Délután négykor buszra ültem, hogy a tizenhárom kilométerre lévő Balánbányára utazzak, iskolába. Az órák este nyolcig tartottak, így gyakran csak fél tizenegyre értem haza, másnap hajnalban pedig újra kezdődött a nap. Ennek a sok mindennek meg is lett a következménye: súlyos ízületi problémáim lettek. Az egyik orvos még azt is mondta édesanyámnak, hogy soha többé nem leszek képes fizikai munkát végezni. Szerencsére nem lett igaza.
Belépni a mennyország kapuján
Magyarországra költözni elképzelhetetlennek tűnt számára. A családban volt ugyan egy itt élő rokon – egy ózdi nagybácsi –, akinek a fia esküvőjére szerettek volna elutazni, ám a román hatóságok nem engedélyezték az utat. Akkoriban sokan próbáltak Nyugatra vagy Magyarországra szökni, ezért a hatalom szigorúan ellenőrizte a kiutazási kérelmeket.
A rendszerváltás időszakára élénken emlékszik: amikor kitört a romániai forradalom, szinte mindenki a tévé előtt ült. Csíkszentdomokoson nem voltak különösebb összecsapások, de a környéken sok helyen a rendőrségi és hivatali épületekhez vonultak a lakosok. A faluban a mindennapokban kevésbé érződött a nemzetiségek közötti feszültség, de a városokban és a hivatalokban a magyar nyelv használata szinte lehetetlen volt.
1991-ben egy unokatestvérével érkezett először Magyarországra.
Akkor még csak ideiglenes munkavállalásban gondolkodtak: egy hónapot dolgoztak, pénzt gyűjtöttek, majd hazatértek, mert úgy vélték, hogy Romániában is javulni fog a helyzet. Anna fodrász szeretett volna lenni. Megvásárolta hozzá az eszközöket, és abban bízott, hogy otthon építheti fel a jövőjét. Egy évvel később azonban már úgy látta, hogy nem fog boldogulni, ezért végleg Magyarországra költözött. Érkezésének egyik legemlékezetesebb élménye a Lánchíd látványa volt.
– Sötétben érkeztünk Budapestre, és a kivilágított híd látványa sokkolt – mondja. – Gyermekkorunkban rendszeresen előfordult, hogy délután négy órától este tízig nem volt áram a faluban, ezért petróleumlámpa fénye mellett tanultunk. A kivilágított utcák és a ragyogó Lánchíd olyan volt, mintha egy másik világba érkeztünk volna. Végig a híd lámpáit számolgattam, és úgy éreztem, mintha a mennyország kapuján léptem volna be.
Kazánfűtés és takarítás
A beilleszkedés nem volt könnyű, de lassacskán csak sikerült. Kezdetben alkalmi munkákból élt. Nyáron kertgondozást és takarítást vállalt, majd egy ismerős segítségével bekapcsolódott a kazánfűtésbe is.
– Egy Feri nevű kazánfűtő mellett dolgoztam Budapest belső kerületeiben, ahol még széntüzelésű központi fűtés működött – meséli Anna. – Hajnalban kezdtünk: ki kellett hamuzni a kazánokat, felhordani a hamut, talicskával szállítani a szenet, aztán befűteni az épületeket. A munka nehéz volt, de legalább biztos keresetet jelentett. Miután végeztünk a kazánokkal, takarítani kezdtem az épületekben. Itt ismerkedtem meg sok idős lakóval, akik hamar megszerettek. A megbízások szinte maguktól érkeztek: egyik munka hozta a másikat. Fokozatosan fel is hagytam a kazánfűtéssel.
Néhány hónappal később párjával, Ignáccal is összeköltöztek. A férfi szintén Csíkszentdomokosról származott, és kezdetben építkezéseken dolgozott Magyarországon. Nemsokára megszületett a fiuk, aki ma már harmincegy éves, és saját családot alapított.
Az egyik helyen, ahol Anna takarított, a család a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába járt. Így derült ki, hogy a közösség éppen gondnokot keres a zsinagóga melletti lakóépülethez. Beajánlották.
Később Lőwy Tamás főrabbi lakásában is dolgozni kezdett. Eleinte kissé meg volt szeppenve.
Anna a kóser háztartás szabályait fokozatosan sajátította el.
– Attól tartottam, nem tudok megfelelni a kóser háztartás szabályainak. Különösen a konyhában, ahol a tejes és húsos eszközök elkülönítése nagyon fontos – mondja. – A zsidó hagyományok azért nem voltak teljesen idegenek. Katolikus családban nőttem fel, de mindig úgy éreztem, a két vallásban sok a közös pont.
A falum szülötte, Márton Áron püspök is írt a zsidóságról. És emlékszem, gyerekkoromban édesapám és a nagybátyám olvastak egy könyvet Auschwitzról. Akkor még nem éreztem át teljesen a történet súlyát, de láttam, hogy a felnőttek könnyes szemmel adják tovább egymásnak a kötetet.
„Hagytam nektek egy Pannit!”
Anna a kóser háztartás szabályait fokozatosan sajátította el. A főrabbi türelmesen vezette be a mindennapi előírásokba. Eleinte csak bizonyos feladatokat végezhetett a konyhában, később azonban egyre nagyobb bizalmat kapott: a főrabbi a zsinagógában is munkát ajánlott neki. Takarítóként kezdett dolgozni, de hamarosan a közösségi élet más területeibe is bekapcsolódott.
Részt vett a felújításokban, végigkövette az épület fejlesztéseit, és közben megtanulta a kóser konyha szabályait, majd az ünnepekhez kapcsolódó feladatokat is. Bár a főrabbi tíz éve Amerikába költözött a családjához, a kapcsolat megmaradt, és Anna ma is ugyanazzal a lendülettel végzi a munkáját: huszonhét éve szolgálja a közösséget.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!