Az emberekben gyakran több van, mint amit elsőre látunk – talán ez a hit táplálja Jancsó Lula optimizmusát, amely első kötetét, a Lehetne szépet áthatja. A fiatal szerző könyve egy modern, lírai hangvételű elbeszélő költemény, amely egy huszonéves elbeszélő tapasztalatain keresztül járja körül a szeretet, a választás, a veszteség és az elengedés kérdéseit. A kötet egyszerre szól szerelemről, eszménykeresésről és arról a vágyról, hogy a világot ne csupán olyannak lássuk, amilyen, hanem olyannak is, amilyen lehetne.
Az írás gyerekkora óta része az életének: verseket, dalokat, később naplókat írt, miközben egyre erősebben érezte a feszültséget a biztosnak tűnő utak és a belső késztetés között. Bár nagyapja példája miatt sokáig a jogászi pályára készült, végül a művészet és az irodalom felé vezetett az útja. Első kötete megjelenése apropóján olvasásról, költészetről, a digitális kor fiataljairól, valamint arról beszélgettünk vele, hogy lehet-e még kapaszkodókat találni egy egyre gyorsabban változó világban.
Lehetne szép, de vajon lesz is?
Amikor felébredek, velem szemben fényképek vannak a szekrényemen. A dédnagyapámé, akinek bár 8 évesen meghalt az édesanyja, két világháborút megélt és rengeteg veszteség érte, mégis tisztaság van a szemében. A nagyapám meleg, bölcs tekintete. A nagymamám álmodozó szemei. A nagybátyám szórakozott, édesanyám bizalmat sugárzó tekintete. Édesapám szemében a józan realizmus és az álmodozás. Minden reggel arra emlékeztetnek, van mit tanulnom tőlük, hogy valamilyen módon meg kéne birkózni az élettel, cinizmus és keserűség nélkül.
A generációd inkább reményvesztett vagy reménykedő, szerinted mi hiányzik a mai fiatalok életéből?
Egy egészen új élethelyzetben vagyunk, szinte az összes olyan keret szétesett körülöttünk, amelyben évszázadokon át magától értetődő volt hinni és élni. Nem feltétlenül baj, hogy szétesett, sok minden felszabadult ezáltal.
Kapcsolódó: Grecsó Krisztián: A középkorúságnak nincs története
De most Ádám és Éva ott állnak a kertben, nem mondja meg senki, hogyan kell élni, de nem tudják maguktól sem. A szabadság nem válasz erre a megváltozott helyzetre, nem a lehetőségek hiányoznak a fiatalok életéből. Abból több van, mint valaha. A világ nagyon praktikus lett.
Megtanít arra, hogyan legyünk hatékonyak, sikeresek, versenyképesek. De arról ritkábban van szó, hogy miért érdemes élni.
Szó van arról, hogyan kell karriert építeni, és közben nem tudjuk, hogyan kell otthonra találni. Szó van arról, hogyan kell pénzt keresni, de nem tudjuk, mit kezdjünk a magányunkkal. Tanítják, hogyan kell boldogulni, de nem tudni, miért akarunk egyáltalán boldogulni. Több szabadság helyett inkább értelmet kell találnunk.
Manapság mi számít valódi lázadásnak?
Egyszer egy kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy: „Rájöttem, hogy te vagy a legnagyobb lázadó, mert még Bachot hallgatsz.” Jólesett, hogy az önálló ízlésben, gondolkodásban is látott lázadást, hiszen ennek így kéne lennie.
A lázadás valami ellen irányul, ami éppen van. Régen szabályok és társadalmi elvárások ellen lázadtak az emberek.
Ma nehezebb megmondani, mi ellen kellene és lehetne lázadni, mert szinte minden megengedett.
A fiatalok előtt ma két irány aránytalanul nagy jelentőséget kap. Az egyik az optimalizált élet. Ahol minden sikeres, hatékony és trendi. A másik a cinizmus, amely mindenben meglátja a hibát, a képmutatást vagy az önérdeket. Furcsa módon a kettő közelebb áll egymáshoz, mint elsőre tűnik. Az egyik nem engedi a gyengeséget, a másik nem engedi a reményt, egyik sem nagyon hagy helyet a valóságos embernek.
Kapcsolódó: „Olvasni márpedig menő dolog” – Bognár Edmond könyves tartalomgyártóval beszélgettünk
Ma a bizonytalanság is lázadás, a kétely, az önálló gondolkodás. Az, hogy nem veszel át egy kész véleményt. Hogy nem gyűlölöd azt, akivel nem értesz egyet. Hogy képes vagy valamit vagy valakit szeretni anélkül, hogy azt mérnéd, mit ad vissza neked.
A felnőttektől gyakran azt kapják a fiatalok: majd kinövöd. Mit nem értenek a felnőttek a huszonévesek világából?
Ma egy tizenhárom éves gyerek sokszor hamarabb találkozik a felnőtt világ dolgaival, mint korábban bármelyik generáció. Rengeteg információhoz fér hozzá, és nagyon korán belelát olyan kérdésekbe, amelyek régen csak később kerültek elő.
Emiatt ma bennünk élhet egy kettőség, egy gyerek és egy kicsit kiégett felnőtt, pont amiatt mert túl korán tudunk sokat. Sokszor van egy értetlenkedés a felnőttek részéről, hogy miért nem vagy már a helyeden. Régen az ember gyakran belenőtt egy szerepbe, ma előbb kell kitalálnia, hogy egyáltalán milyen szerepekben hisz, sőt azt is, hogy milyen szerep létezik még egyáltalán.
Van olyan meggyőződésed vagy eszményed, amiről már most tudod, hogy nem akarod kinőni?
Én nem szeretném elveszíteni azt a képességet, hogy felfelé nézzek. Ma mintha két üzenet között élnénk. Az egyik bizalmatlan mindennel szemben, ami túlmutat az emberen. Gyanakvással nézi a szeretetet, az eszményeket, a hitet vagy a szépséget, és mindent visszavezet valami alacsonyabbra. A másik azt mondja, foglalkozz magaddal, gyűjts élményeket, utazz, fogyassz, optimalizáld az életedet.
Kapcsolódó: Az elmúlt évtized 10 legjobb könyve az olvasók szerint
Egyik sem ad igazán választ arra a kérdésre, hogy miért érdemes élni. Az egyik elveszi a magasabb célokat, a másik nem ad helyettük semmit, csak elfoglaltságot. Az ideák fontosak, és nem azért, mert azt gondoljuk, hogy elérjük őket, de irányt adnak. Olyanok, mint a csillagok. Legalább látjuk, merre van az ég.
Előfordult már, hogy valaki lekezelően reagált a szépségről vagy a szeretetről való gondolkodásodra?
Szlogenek szintjén lebontottuk a régi kategóriákat, de elég gyorsan címkézünk most is. A könyv megkapta, hogy idealista, de azt is, hogy depressziós. De a többség pont arra ráérzett, hogy „melankólikus és mégis megnyugtató”. Ebben az ambivalenciában kell élnünk.
Azért is vagyok inkább idealista, mert akár lesznek gyermekeim, akár nem, felelősséget érzek azok iránt, akik utánunk jönnek.
Nem szeretném nekik azt üzenni, amit jónéhány felnőtt nekem üzent. A depressziótól pont az a néhány ember mentett meg, aki mást képviselt.
Jancsó Lula első kötete, a Lehetne szép
Miből táplálkozik az optimizmusod: hitből, tapasztalatból vagy döntésből?
Egyrészt tapasztalat, másrészt döntés is. A gyerekkor nagyon meghatározó, ad rosszat is, jót is. Mindenkivel más dolgok történnek az élete során, és mire felnövünk, mindannyian egy kicsit más szemüvegen keresztül nézzük a világot. Talán emiatt fontos számomra a megértés. Mert könnyű ítélkezni valaki fölött, de sokkal nehezebb belegondolni, milyen bőrbe nőtt bele, milyen veszteségek, félelmek vagy örömök formálták azzá, aki lett.
Kapcsolódó: Nem igaz, hogy a tinik nem olvasnak – 5+1 könyv gyereknapra
Az optimizmusom részben abból fakad, hogy az emberekben gyakran több van, mint amit elsőre látunk. Sokszor a ridegség mögött csalódás van, a harag mögött félelem, a cinizmus mögött pedig valamilyen régi seb. És részben döntés is. Mert a világban lehet találni elég bizonyítékot arra, hogy bizalmatlanok legyünk. De arra is, hogy bízzunk.
A költészet feladata, hogy inkább tükrözze vagy hogy formálja a világot?
A költészetből ma sokszor a szükségszerűség hiányzik. Az, hogy nem értjük, miért kellett ennek a műnek megszületnie. Mert, ha ezt nem értjük, a szakmának kezd szólni, olyan szükségszerűségből, hogy ott elfogadjanak. És kiveszik belőle az az őszinteség, ami az embernek szól.
Amikor verset olvasunk, ritkán az érdekel, hogy modern-e vagy hagyományos, aktuális-e vagy sem. Sokkal inkább az, mi volt az a tapasztalat, kérdés vagy hiány, ami nem hagyta nyugodni a szerzőt és minket. Mert ha semmi sem fontos, akkor a vers sem lesz az.
Tényleg nem olvasnak a fiatalok, vagy ez csak egy makacs sztereotípia?
Azt látom, hogy a művészet és az irodalom egyik része már régen elvesztette a hitét abban, hogy egyáltalán érdemes nagy kérdéseket feltenni. Mintha a második világháború utáni kiábrándultságban ragadt volna, de
már 2026 van, egy olyan kor, amikor pont az emberi hangokra lenne szükség.
A másik oldalon pedig ott vannak az azonnali ingerekre épülő, célcsoportoknak szóló könyvek, amelyek pontosan tudják, hogyan tartsák fenn a figyelmet, de gyakran nem hagynak maguk után semmit. Viszont az emberiséget továbbra is érdeklik, azok a kérdések, amelyek az ókori görögök óta jelen vannak az irodalomban.
Hogy lehet ma verset olvasni egy Tik Tok-videókkal teli világban?
Éppen ezért gondolkodtam már a kezdetektől abban, hogy a könyv ne csak szövegként létezzen. Zenelistát állítottam össze, képanyagot gyűjtöttem, hogy a történet minél több érzékszerven keresztül tudjon hatni, és a lehető legteljesebb atmoszférában jusson el az olvasókhoz. A fiatalok visszajelzései alapján ez működött is, nagyon sokan külön kiemelték a zenéket, pedig ezek nagy része klasszikus zene volt.
Kapcsolódó: A Z generáció új randitrendje tényleg megkímélhet a szívfájdalomtól?
Kifejezetten jó tapasztalatom van a technika és az irodalom ötvözésével. Nem hiszem, hogy a kettő egymás ellenfele lenne. Sokkal inkább azt látom, hogy a mai digitális eszközök segíthetnek abban, hogy ugyanazok az emberi történetek, érzések és kérdések új formában találjanak utat az olvasókhoz.
Mi lepett meg legjobban a kötet fogadtatásában?
Mindenféle korosztályból érkeztek a könyvről visszajelzések. Nagyon örömteli, hogy tizenévesektől kezdve, az idősebb generációkig kaptam visszajelzést, hogy milyen sokat mondott nekik. Rengeteg fiatal olvasta el a könyvet, és 20 közülük kamera előtt is elmondta a véleményét.
Van, aki azt mondta, olyan volt, mintha egy kötelező olvasmány mélységével találkozna, de mai, élő nyelven. Más azt emelte ki, hogy milyen fontos tud lenni, hogy adott esetben egy kedves tekintet visszahozzon az életbe. Volt, aki azt mondta, most először nem érezte magát csodabogárnak a kérdéseivel. Más azt érezte le kell lassulni, hogy fel fogjuk a saját életünket egyáltalán. Volt, aki hálás volt, hogy van a könyvben hála is. Mások pedig azon lepődtek meg, hogy a versek lehetnek ennyire olvasmányosak és élvezetesek.
Mi az a mondat, amit minden fiatalnak hallania kellene?
Nem kell mindenáron jól járni. Nekem mindig ezt mondta édesanyám, egyébként Mérei Ferenc mondása.
Mit remélsz, mit őriznek meg az olvasók a könyv becsukása után?
Van az a mondás, a könyv a legjobb barátod, azt szeretném, hogy ez a könyv is ilyen legyen, amire úgy gondolnak az olvasók, mintha az egyik legjobb barátuk lenne, aki bizonyos mondataival elkísér egy életen át. Szerencsére amúgy sem kell teljesen elbúcsúznunk, mert a Lehetne szép csak az első része a Lehetne élet trilógiának. Most készül a Lehetne jó és majd a Lehetne igaz kötet. Úgyhogy remélem, hogy sokan maradnak még vele és velem is egy kicsit.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!