Ez a fotófalas megoldás nekem elsőre meglepő volt. Furcsa – de közben mégis működik.
Már egy ideje csináljuk. Molnár Áron ötlete volt: látta, hogy egy fiatal zenekar tagjai koncert után lementek a közönséghez. Beszélgettek, fotózkodtak velük. Nagyon jól működött ez a közvetlenség. Elgondolkodtunk rajta: miért ne lehetne ez a színházban is? Egyébként is szeretünk olyan dolgokkal kísérletezni, amelyek kicsit kilógnak a megszokott keretekből.
A célunk, hogy az előadásaink elindítsanak valamit a nézőkben. A fotófal arról szól, hogy ne legyen éles határ a „mi ott fent” és a „ti ott lent” között. Ne az történjen, hogy eljátszunk valamit, aztán eltűnünk a művészbejárón. Így megmarad egy tér, ahol lehet kérdezni, reagálni, jelen lenni. Számunkra a színház amúgy sem a kész válaszok terepe. Inkább a közös gondolkodás kezdete. És ha ezt komolyan vesszük, akkor nem szabad véget érnie a tapsnál.
De azért, gondolom, az is célja ennek a gesztusnak, hogy a nézők vigyék a színház jó hírét.
Ez is benne van. Teljesen piaci alapon működő társulat vagyunk. Nincs mögöttünk állami támogatás, amit például marketingre lehetne fordítani. Önszerveződő módon dolgozunk, és két dolog tart minket életben: a saját felületeink, illetve a nézőink. Ezért is bátorítjuk őket arra, hogy osszák meg a véleményüket, írjanak, posztoljanak, jelöljenek meg minket – egyszerűen vigyék a hírünket.
Ez nekünk létkérdés. Persze ez csak akkor működik, ha az előadások tényleg hatnak. Ha van élmény, amit érdemes továbbadni. Mi úgy gondolunk a nézőkre mint szövetségesekre, akiknek szerepük van abban, hogy ez az egész fennmaradjon. Azt tapasztalom, a nézőknek is sokat számít, ha ott, még melegében elmondhatnak egy-két gondolatot, megölelhetnek, vagy csinálunk egy fotót. A nézőkkel való találkozás legtöbbször engem is nagyon feltölt.
Láttam a Titkosszolgákat. Nagyszerű jutalomjáték, de fizikailag is fárasztó lehet. A Lányok, fiúk című monodráma kifejezetten megrázó. Ott is lemegy a taps, és öt perc múlva már itt vagy, a nézők között. Azt nem gondolom, hogy „benne maradsz a szerepben”, de nem lehet egyszerű ledobni magadról néhány perc alatt.
Nem is dobom le teljesen. Valójában ugyanaz vagyok, mint aki a színpadon állt. Mindannyian tudjuk a színházban – nézők és színészek –, hogy a játékot együtt játsszuk. Komolyan véve, mert így érdemes a fontos dolgokról beszélni. Utána persze kifejezetten fáradt vagyok, de nem válok egy másik emberré, aki elfelejti, mi történt.
Ez is érdekelhet: „Mintha valóra vált volna az álmom” – korábbi interjúnk Lovas Rozival
Ám a bemenetel és a kijövetel is a színészi munka része: kell egy pont, amikor tudod, hogy elkezdődik, és egy másik, amikor vége van. Bár, mondjuk, egy filmforgatás – például az Itt érzem magam otthon – már más helyzet: ott hosszabb ideig tart benne lenni, akárcsak egy próbafolyamat során.
A Loupe társulat már az első évben szinte berobbant, és folyamatos a siker azóta is. Előtte viszont kőszínházi társulatnál dolgoztál. Mennyire más, amikor az ember a saját színházát csinálja?
2024-ben mondtam fel végleg a Radnóti Színházban, de még tavaly decemberig játszottam a meglévő előadásaimat. Nyolc évadot csináltam végig a Radnótiban, ami számomra igazi iskola, otthon és megtartó közeg volt egyszerre. Egy biztonságos hely, ahol szerettek, ahol fejlődhettem.
Óriási kiváltság a színpadán állni. A Loupe már korábban elindult, és voltak átmeneti időszakok. De a kíváncsiság, az útkeresés és a tanulni vágyás mindig is munkált bennem. Korábban több független színházban is dolgoztam, és szerencsére sok filmes produkcióban is részt vehettem. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem arról, hogyan jó dolgozni – és arról is, hogyan nem.
A kőszínházi lét és a Loupe között egyértelmű az a vízválasztó, hogy sokkal inkább szerettem volna az életem döntéseit a saját kezemben tartani. Ráadásul mindig izgalmas valaminek az elején lenni – ez most tényleg olyan, mintha egy harmadik gyerekem lenne: teljes figyelmet kíván, és minden érzelmem, minden vehemenciám ide csatornázódik be.
Néha nem ijesztő a szabadság? Nincs, ami megtart, ha botlasz.
Nem volt időm ezen gondolkodni, mert olyan intenzitással indult el a Loupe. Nap mint nap döntéseket kellett hozni, új helyzetek elé állni, évadokat, előadásokat, szereplőket kitalálni.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!