Az őrbottyáni harangöntödében jártunk – „Rohangálni, kapkodni itt nem lehet”

Gombos Miklós aranykoszorús harangöntő mester egy kérdéssel indít:

– Ismerős ez az alak? – és elém teszi egy páncélos figura domborművét. 

– Ez nem Hunyadi János? – kérdezek vissza. 

– Igen, ő az – feleli, de már jön is a következő feladvány. 

– Ő meg úgy néz ki, mint a nagy­papám – mondom, Miklós viszont rögtön rávágja a helyes megfejtést: 

– Vitéz nagybányai Horthy Miklós. Azért tartják őket egymás közelségében, mert Magyarország első, illetve utolsó kormányzói voltak. 

Már akkor tudtam, amikor eldöntöttük, eljövünk megnézni az őrbottyáni harangöntödét, hogy itt többet találunk majd, mint egy érdekes szakmát. Gondoltam, hogy történelmi leckéket is kapunk, és talán egy család története is kirajzolódik majd. Ez utóbbihoz egészen a 19. század végéig kell visszamenni az időben.

Szlezák László 1870-ben született, és a magyar harangöntés egyik legtermékenyebb alakjává vált. Budapesten, a Petneházy utcában hozta létre saját műhelyét, ahol harangok százai születtek. Egyik a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotásai ma is számos templomban szólnak.

A Rákosi-korszakban a harangöntést megszüntették, műhelyét államosították. A mesterség mégsem szűnt meg létezni. Gombos Lajos, aki Szlezák tanítványa és egyben nevelt fia volt, már tizenhat éves korától dolgozott mellette. Az államosítás után Őrbottyánban épített új műhelyt, ezzel új alapokra helyezve a hagyományt. A tudás és a szemlélet Gombos Miklós kezében élt tovább, aki már ebbe a világba született bele.

A családi történet szerint születésekor maga Szlezák László mondta ki: harangöntő lesz belőle. És igaza lett. Miklós nemcsak megőrizte, hanem tovább is építette az örökséget: munkái nemzetközi szinten is ismertté tették a Gombos nevet, legismertebb alkotása az 1992-es sevillai világkiállítás Makovecz-pavilonjába készült harangjáték.

Ma a műhely már a következő generációk kezében van.

Gombos Ferenc gyerekkora óta ebben a közegben él, és azon dolgozik, hogy a hagyomány ne csupán fennmaradjon, hanem fejlődjön is. És neki sem kell aggódnia az öntöde jövője miatt: huszonkét éves fia, ifjabb Gombos Ferenc is beállt a sorba, és már ő is a családi vállalkozásban tevékenykedik. 

Ez is érdekelhet: Luxus lett a kovácsoltvas? Pór Attila egy kovácsműhelyben készített riportot

A matrjoska harangok

Tíz hónapba is telhet, mire elkészül a harang

– Nem mi vagyunk a fontosak, hanem a szakma – mondja Miklós, és elmeséli, hogy már időszámításunk előtt két-háromezer évvel is öntögettek harangocskákat. – Az egyház 604-ben, Szabiniánusz pápa alatt vette magára ezt a habitust, azóta harangoznak hivatalosan, egyházi célra – meséli tovább. – De a harang mindig kultikus célból szólt, Kínában, Japánban, Indiában, az ázsiai sztyeppéken és a zsidóknál is. 

Legalább négy, de akár tíz hónap is lehet, mire elkészül egy harang, ez a méretétől függ. Miklós egy maketten keresztül mutatja be a legfontosabb munkafolyamatokat, és azt mondja, a harangöntés olyan, mintha három matrjoskababát építenénk egymásba.

A magharang készül el először, ennek az a feladata, hogy az öntés végégig megtartsa az összes mintát. Az úgynevezett álharang nem más, mint egy „hamis” harang agyagból, ennek a pontos mása lesz majd a végleges harang. 

– Meg fogom sétáltatni magukat – szól Miklós, és mutat egy álharangot, amely már le van kenve faggyúval, de még nincs díszítve. – A köpenyharang tojás, cukor, samottliszt, mosott agyag és emberi haj keverékéből készül, egy különleges sárból, amely nagyon jól bírja a hőt. A negatív minta ebbe a köpenyharangba kerül be. Amikor rendesen kiszáradt minden réteg, akkor jön a beömlő rendszer, amely meghatározza, hogy füles vagy tárcsás változat lesz-e – magyarázza. 

Ezt a három elemet kiégetik, és amikor már teljesen megszáradt, szétszedik. Az álharangra innentől nincs szükség, a másik kettőt pedig újra összerakják, így létrejön az az űr, amit a huszonkét százalék óntartalmú réz ötvözetből készülő végleges harang kitölt majd. Mielőtt azonban megtörténik az öntés, az összerakott két elemet beássák a földbe, csatornát építenek a kemencéig. A bedöngölt föld jó hőszigetelő, és nehéz is, így amikor beöntik a harangot, nem esik szét a forma, és lassan hűl ki. Ez legalább három-négy nap, addig nem szabad hozzányúlni. 

„Ilyenkor már csak a Jóisten van jelen, és a fém”

– Minden öntés kicsit lutri – árulja el Miklós –, ilyenkor már csak a Jóisten van jelen, és a fém, mi csak asszisztálunk. Alig várjuk, hogy kibonthassuk a harangot. Mindig nagyon jól elő van készítve az öntés, de ha a fém talál valamit, akkor bont. Ha nem talál, akkor jól dolgoztunk. Rohangálni, kapkodni itt nem lehet – teszi hozzá, és azt is elmeséli, hogy negyven év alatt mindössze két harangja volt, ami „elszállt”. 

– Kell annyi harang, hogy egész évben legyen munkájuk? – kérdezem úgy, hogy próbálok nem ünneprontó lenni. Megtudom, hogy egy jó harang négy-ötszáz évig is működik, de százötven-kétszáz évig biztosan. Megint egy kis történelem: számos jó harang azért élt túl viharos századokat, mert elásták őket, hogy ne tegyen bennük kárt a tatár vagy a török. Szinte az összes megrendelés történelmi egyházaktól érkezik, a legnagyobb vásárlók a római és görögkatolikusok, a reformátusok, az evangélikusok és az unitáriusok. 

Most meg egy kis érdekesség következik: a hagyomány szerint volt, hogy arra használták a harangot, hogy beleharangoztak a jeges eső felhőjébe, hogy a rezgéshullámok meglazítsák a felhőt, annak reményében, hogy nem jég, hanem csak eső hullik majd belőle. 

– Ezzel a rengeteg faszénnel mit szoktak csinálni? – kérdezem, amikor felfigyelek rá, micsoda mennyiség áll ebből az udvaron. 

– Imádunk grillezni – feleli nevetve Miklós, majd gyorsan helyesbít: ezzel szárítják a harangmintát. Minden harang úgy épül, mintha saját kis kemencéje lenne, ehhez kell a mindig megbízható ipari faszén. 

A toronytól a legapróbb részletig

– De jó illat van! – mondom, amikor belépünk egy másik helyiségbe, ahol Miklós unokája épp egy harangmintán dolgozik. 

– Méhviasz, paraffin, petróleum­ és gyanta – vágja rá Miklós. – Ebből a keverékből készül a minta, ami a végleges harangon tulajdonképpen egy domborművet fog adni.

Ifjabb Gombos Ferenc, a legfia­talabb generáció képviselője épp egy ilyennel van elfoglalva, de közben elárulja, ő ebbe az egészbe előbb beleszületett, majd idővel beleszeretett. Elmeséli, hogy a kedvenc, ám egyben legkihívásosabb munkafázisa a harangöntésnek az, amikor beszerelik a toronyba. 

– Minden torony más és más, ott minden problémamegoldó képességre szüksége lehet az embernek.