- A halogatás gyakran nem lustaság, hanem túlterheltség vagy bizonytalanság jele.
- A nagy feladatokat érdemes apró, könnyen teljesíthető lépésekre bontani.
- Ha mégsem csináljuk meg, nem önostorozásra, hanem újratervezésre van szükség.
Van az a reggel, amikor előző este még teljesen komolyan gondoltuk a korai edzést, de amikor megszólal az ébresztő, hirtelen minden porcikánk tiltakozik. Vagy az a délután, amikor pontosan tudjuk, hogy el kellene intéznünk egy telefonhívást, válaszolnunk kellene egy e-mailre, el kellene mennünk sétálni, mégis inkább még egyszer ránézünk valamire a telefonunkon.
Ez nem feltétlenül jellemhiba. A pszichológusok szerint az emberi agy szereti a rövidebb utakat, a megszokott mintákat, és ösztönösen próbálja csökkenteni a fizikai, érzelmi vagy mentális terhelést. Ha egy feladat kényelmetlen, bizonytalan, fárasztó vagy a kudarc lehetőségét hordozza, az agyunk gyorsan talál egy csábítóbb alternatívát. A jó hír, hogy nem kell megvárnunk a tökéletes motivációt, ami úgysem jön el soha. Sokszor elég, ha máshogy közelítünk a feladathoz.
Először ismerjük el: nehéz a feladat
Amikor valamit halogatunk, gyakran rögtön bántani kezdjük magunkat. Miért nem vagyunk képesek megcsinálni? Hol az akaraterőnk? Miért mondtuk, hogy meg fogjuk csinálni, ha most mégsem akarjuk?
Csakhogy a szégyen és a bűntudat ritkán segít. Inkább még nagyobb ellenállást kelt, és a feladat még nehezebbnek tűnik tőle. Sokkal hasznosabb, ha egyszerűen kimondjuk: ez most tényleg nem könnyű. Nincs kedvünk hozzá, fáradtak vagyunk, bizonytalanok vagyunk, vagy csak túl nagynak tűnik az egész.
Ez nem felmentés, hanem kiindulópont. Ha nem harcolunk az érzéseink ellen, több energiánk marad arra, hogy mégis megtegyük az első lépést.
Bontsuk le nevetségesen kicsi lépésekre
A halogatás egyik leggyakoribb oka, hogy a feladat túl nagynak látszik. Nem az edzést kerüljük, hanem azt a gondolatot, hogy át kell öltözni, el kell indulni, végig kell csinálni, utána zuhanyozni, visszatérni a napba. Nem a rendrakás riasztó, hanem az egész lakás képe egyszerre.
Ilyenkor érdemes annyira kicsire bontani a feladatot, hogy már szinte nevetségesnek tűnjön nemet mondani rá.
Ne edzeni akarjunk, csak vegyük fel a cipőt
Ha futni kellene indulnunk, az első cél lehet csak annyi, hogy felvesszük az edzőruhát. Ha takarítani kellene, kezdjük egyetlen felülettel. Halogatunk egy orvosi időpontot? Ne az egész ügyet akarjuk letudni, csak nyissuk meg a rendelő telefonszámát.
Az agyunk sokkal könnyebben mond igent egy apró mozdulatra, mint egy nagy, homályos feladatra. És ha már elkezdtük, gyakran lendületbe jövünk.
Ne az eredményt nézzük, hanem a folyamatot
Sok feladat azért válik nyomasztóvá, mert csak a végcélt látjuk. Le kell fogyni, rendet kell rakni, le kell adni a munkát, végig kell csinálni az edzést. Ez a gondolat könnyen nyomássá alakul.
Próbáljuk meg inkább arra terelni a figyelmünket, mi történik közben.
Egy séta nemcsak kipipálandó mozgás, hanem friss levegő, ritmus, kiszakadás a képernyő elől. Az edzés nemcsak teljesítmény, hanem zene, feszültséglevezetés, a testünk felé fordulás. Egy régóta halogatott ügyintézés nemcsak kellemetlen feladat, hanem megkönnyebbülés, amit utána érezni fogunk.
Az agyunk szereti a gyors jutalmat
Ha sikerül a feladatba valamilyen azonnali jó érzést beépíteni, nagyobb eséllyel kezdjük el. Hallgassunk közben kedvenc podcastot, főzzünk hozzá kávét, válasszunk kellemes útvonalat, vagy ígérjünk magunknak utána valami apró, reális jutalmat. Ne gondoljuk, hogy ez csak gyerekes trükk, hanem idegrendszeri logika, ami a felnőtteknél is ugyanúgy bejön: könnyebben mozdulunk, ha nem csak a kötelességet látjuk.
Egy fagyi is lehet motiváló jutalom az agyunknak a régóta halogatott feladat elvégzése után
Kell a külső kapaszkodó
Nem kell mindent egyedül megoldanunk. Sokszor már az is segít, ha valaki tud róla, mit készülünk megcsinálni. Egy barát, aki ránk ír, hogy elindultunk-e. Egy kolléga, akivel együtt kezdünk neki egy nehezebb feladatnak. Ha az edzést nézzük, ilyen példál egy edzőtárs, aki miatt nem mondjuk le az utolsó pillanatban és muszáj elmennünk mozogni.
Az elszámoltathatóság nem kényszer, hanem támasz – erre így gondoljunk!
Ha valaki mellettünk áll, a feladat kevésbé tűnik magányosnak, és könnyebb átlendülni az első ellenálláson.
Engedjük meg, hogy néha újratervezzünk
Fontos különbség van aközött, hogy halogatunk, és aközött, hogy valóban pihenésre van szükségünk. Ha kimerültek, betegek, éhesek vagyunk, vagy fáj valamink, nem mindig az a legjobb döntés, ha erőből átnyomjuk magunkat a feladaton. Ilyenkor nem feladni kell, hanem módosítani. A hosszú edzésből lehet húszperces séta, nagytakarításból lehet egyetlen fiók lomtalanítása. A mai elintéznivalóból lehet holnap reggeli, konkrét időponttal beírt feladat.
Ha kihagyjuk, ne ostorozzuk magunkat
Ha végül mégsem sikerül megcsinálni, ne bántsuk magunkat érte! Nem vagyunk lusták, gyengék vagy reménytelenek. Egyszerűen most nem sikerült. Mondhatjuk azt: ma nem ment, holnap kisebbre veszem. Vagy: nem hagyom abba, csak új tempót keresek. Ez a hozzáállás azért fontos, mert az önostorozás nem motivál hosszú távon, a kedvesség viszont segít visszatérni.
Csak elkezdeni nehéz
A legtöbb halogatott feladatnál nem maga a munka a legrosszabb, hanem az indulás előtti ellenállás. Ha ezt felismerjük, már nem kell megvárnunk, amíg kedvünk lesz hozzá. Elég, ha megteremtjük azt a legkisebb lépést, amire még igent tudunk mondani. És sokszor ennyi is elég ahhoz, hogy az agyunk abbahagyja az alkudozást, mi pedig végre mozduljunk.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!